Dr. Zsiványok
     Plunkett & Macleane 1999

A kosztümös történelmi kalandfilmek egy mára már viszonylag elavult, na jó, nagyon is elavult műfajt képeznek. Persze nem a Rettenthetetlenre vagy a Jeanne D'Arc-ra gondolunk itt, és nem is a Titanic-ra, hanem az olyan filmekre, amik tulajdonképpen egy átlagos 20-40 perces tévésorozat, például egy Baywatch epizód cselekményét "sűrítik" bele másfél órába és kosztümökbe.

A történelemnek és a kosztümöknek mindig kell, hogy legyen valami alapja, gondoljuk, de az is lehet, hogy tévedünk, és amíg a festészetben illetve a műgyűjtés terén minden az eredetiség körül forog, addig a filmekkel kapcsolatban éppenséggel hidegen hagy minket az ilyesmi.

Ezt a kis gondolatkísérletet vehette alapul a Dr. Zsiványok, amely gyakorlatilag egy hetvenes évek kosztümös kalandfilmjének, vagy éppenséggel egy 60 évekbeli Gerard Philippe kalandfilmnek a szódával fellocsolt új verziója. Árulás, barátság, ármány, szerelem, ezek akkora közhelyek, hogy öröm őket nézni, ráadásul filmes sémák is, amiket már nem igazán szeretnénk újra látni a vásznon, csak úgy, újraismételt formában.

A Plunkett and Macleane alkotóit azonban nem ejtették a fejükre, valószínűleg feltalálták az ilyen projektek buktatóinak ellenszerét. Az ellenszer pedig a következő, parókákat lehetőleg csak mutatóban használj, a film elején, éreztetve, hogy kor-szerű film, de mielőtt a néző rosszul lenne, hogy Jonny Lee Miller parókában flangál, valamilyen ürüggyel szabadulj meg a fölösleges tehertől. Ez, idáig még nem nagy ellenszer, de most jön a nagy dobás, felejtsd el a korral kapcsolatos zenéket, és használj olyan zenét, amit a megcélzott közönségnek jól esik hallani.

Ehhez már csak az jön pluszban, hogy ügyesen felfigyeltek Liv Tyler tehetségére, illetve a Liv Tyler-ben rejlő adottságokra, amiket az Armageddonban is remekül alkalmaztak. Liv Tyler ugyanis remekül alkalmas úgy szerepelni egy filmben, hogy alig van benne szerepe, csak ott van, néz a nagy túlérett tini szemeivel, pufók alkatával, és aranyos, anélkül, hogy valamit is csinálna. Pedig nem ügyetlen lány alapvetően, a Zenebirodalom Visszavág-ban például egészen jó volt. Másrészt mégsem olyan jó, mint kvázi hasonmása, Selma Blair, akit a Kegyetlen Játékokban úgy megkedveltünk.
Mindenesetre valahogy így épül fel a Plunkett and Macleane, a közhelyeken alapuló film, Trainspottingos szereplőkkel és Trainspotting-szerű zenével, amit még a "korabeli" táncjelenetek alatt is előszeretettel alkalmaznak. Ez egy ügyes húzás, szó se róla, mert tényleg a film kezdetén fellépő nézői pánikkal ellentétben egészen jól nézeti magát a film. A friss zenékhez egészen okés fényképezés is társul, mert ugye, azért rosszak a közhelyes filmek, mivel nem számíthatnak nagy bevételre, és eleve kis költségvetésből készülnek, és elhanyagolják a fényképezést. A Plunkett and Macleane-ben ez nem így valósult meg, egészen rendesen odafigyeltek a képekre, helyszínekre. A néző szinte már bele is jön, azt mondja rendicsek, élvezzük csak bátran ezt a fura filmet, de sajnos a történet annyira béna, hogy végképp bélyeget nyom rá, és feladót és egy idő után fel is adja az egészet.

A film sokat tanult a Ravasz, Az Agy ÉS Két Füstölgő Puskacső tanulságából, hogy nem fontos eredeti történetet felmutatni, lényeg, hogy a másolás alapjait képező filmek elemeiből minél többet átvegyen. De ha már itt tartunk, ez azt jelentette volna a Plunkett and Macleane esetében, hogy nem ékszerekkel, meg udvarias rablással, hanem kábítószer kereskedelemmel, vagy legalább is heroin-függéssel töltik ki az üres tereket, hogy legalább a Trainspotting-ból átvegye az elemeket. Plunkett and Macleane ugyanis útonállók, együtt nyomulnak a gazdagokkal, és utána kifosztják őket, amikor hazafelé hajtanak.

Gazdagok, szegények, ez nem annyira jó történet. Hiába volt Bonnie és Clyde, ezt akkor sem könnyű élvezni, hogy kirabolnak egy hintót. Hiába intézik el, hogy Jonny Lee Miller végigszambázzon egy hatalmas esküvői asztalon, szinte azt vártuk, hogy előad egy számot a Hair-ből, amivel kapcsolatban ne felejtsük el, hogy nem a gazdagokról és a szegényekről, hanem a Vietnámi Háborúról volt szó egy az akkori kultúrának megfelelő pop ismeretterjesztő formában. Egyébként látszik a filmen, hogy nem is annyira átgondolt, mint amennyire jól van fényképezve, mert Jonny Lee Miller elkapja a szifiliszt, amire Calrlyle-nak megvan az ellenszere. A szifiliszt egy gazdag nőtől kapja el, akivel azért fekszik le, hogy kirabolhassák, ami, még ha nem is lehet komolyan venni a filmet, kicsit gáz, mert Millernek talán inkább Liv Tyler-be kellene szerelmesnek lennie, az első perctől, amióta meglátta. Ez az egész szifilisz dolog csak azért kerül a filmbe, hogy a nőt, akitől Jonny Lee Miller ezt elkapja, negatív színben tüntessék fel. Ez sikerül is, sok férfival lefekszik és halálos nemibeteg. Csodás, mindez a safe sex és a tolerancia korában, egy fiatalokat megcélzó filmben. Közben Jonny Lee Miller a pénzét akarta, és ezért feküdt le vele, mégpedig elég vidáman, de rá nem haragszunk, és egyébként is, ő a főszereplő, és miatta nézzük a filmet, ezért szerencsés ötlet, hogy Carlyle-ról kiderül, hogy régebben gyógyszerész volt, és hogy jócskán megelőzve a korát, a szifiliszt egy zselével is gyógyítani tudta. Nem lepne meg minket, ha kiderülne, hogy az egész filmet percek alatt írták. Mindenesetre érdemes elgondolkozni, hogy az anti-Hollywood-i (értsd: angol) címke alatt mennyire rossz és hetvenes éveknek megfelelő értelemben Hollywood-i filmeket próbálnak be az európai közönségen. Az USA-ban egyébként nem is került rendes országos forgalomba a Cseh-Angol koprodukció.

-zé-