Persze szeretnénk,
ha minél többen látnák ezt a filmet, de hozzá kell tennünk, Johnny Depp
csak pár percnyi tiszteletbeli szerepet játszik a 133 perc során, tehát
ha egy Johnny Depp filmre vágysz (és persze akkor is, ha nem), akkor tudd,
hogy ez nem az.
Johnny
Depp összesen két törpe
szerepet játszik a filmben, és noha távol áll attól, hogy főszereplő legyen,
ez részéről nem egy olcsó, hanem egy eléggé elegáns "reklámfogás",
amivel a filmet (felehetően ingyen) támogatta. Ugyanez mondható el Sean
Penn-ről is, aki a film legelején szerez nekünk egy kellemes 2 és fél percet.
Szeretnénk, ha minél többen látnák ezt a filmet, de persze előtte el kell
mondani, miről szól, és hogyan. Ez a film Reinaldo Arenas író-költő
életét dolgozza fel, aki Kubában született, homoszexuális volt, és végül
AIDS-ben halt meg egy New York-i apartmanban. Nem egy könnyű történet, nem
is feltétlenül pont az, ami az átlagember kíváncsiságát a plafonig feszíti,
de amit látunk, az végtelenül emberi, és végzetesen elválaszthatatlan bolygónk
történetétől, illetve történelmétől, tehát jobb, ha befogadjuk, mert annál
többet tudunk majd arról a helyről, ahol élünk. Olyan ez, mintha egy nagy
családi albumot nézegetnénk: akármit látunk, az hozzá tartozik a lényeghez.
A film elején természetszerűen Arenas gyermekkorát láthatjuk, és ez az a
rész is egyben, ahol megbarátkozhatunk azzal a körülménnyel, hogy a filmben
mindenki angolul beszél. Ez egy nagyon érdekes újítás, mindenki eszméletlen
(súlyos) spanyol, sőt kubai akcentussal töri az angolt. Ugyanakkor az is
tény, hogy az amerikaiak, angolok játszi könnyedséggel fogadják be a legdurvább
akcentusokat is, mintha egy éjjellátó nyelvi kamera lenne az érzékszervük,
a lényeg csak az, hogy angolul legyen, és akkor jöhet. Ekkor máris más kategóriába
kerül egy film, mintha feliratosan menne.
Konkrétan a vetített kópiák száma akár 10-100 szorosa is lehet ahhoz képest,
ha spanyolul lenne, feliratosan. Nagyon nagy újítás, noha nem biztos, hogy
pozitív, de ha azt vesszük, hogy így egyrészt azon a nyelven látjuk a filmet,
amit Reinaldo Arenas élete végén beszélt, akkor ez egy kifejezetten
kifejező, művészi hatást keltő megoldásnak minősül. Másrészt, ha azt vesszük,
hogy a film célja az volt, hogy a 93-ban megjelent memoár könyv filmváltozata,
illetve a könyv alapján készült életrajzi film minél több emberhez eljusson,
akkor bizony az angol nyelv használata megintcsak telitalálat.
Reinaldo Arenas története
egy meglehetősen szomorú történet,
óhatatlanul is Sonny szavai jutnak az ember eszébe a Bronxi Meséből, hogy
"nincs szomorúbb dolog,
mint az elpazarolt tehetség", noha Arenasnak nem a tehetségét pazarolódott
el, hanem az élete. Reinaldo Arenas élete a legsanyarúbb akkor fordulatot
vette, amikor a Castro-féle diktatúra elkezdte üldözni a baloldaliakat
(illetve tulajdonképpen jobboldaliakat, de csak onnan, diktatúrán belülről
nézve, szóval mondjuk azt, az igazi, normál baloldaliakat, huh .. ez bonyolult)
és a homoszexuálisokat is. Reinaldo Arenas a film alapján egyáltalán
nem tűnt egy radikális embernek, de ilyenek a diktatúrák, a művészek automatikusan
ellenállókká válnak. Reinaldo Arenas azonban ellenállónak sem tűnt komolynak:
inkább egy egyszerű, viszonylag sodródó, az életet észszerűen élvező kisember
benyomását keltette, mint egy (ellen)forradalmárét, ami azonban egyáltalán
nem csökkenti az iránta ébredt szimpátiát, sőt, a film, illetve a történet
különös varázsát talán éppen ennek a "kisemberségnek" köszönheti.
Ott van a tengerparton, egy könyvet olvas, élvezi, szép az idő is. Ott
van egy férfi is, és Arenas minden külön körmondat nélkül megkérdi tőle,
hogy nem akar-e felugrani hozzá egy kör "zenehallgatásra", vagyis
pont úgy tesz, ahogy Joey Tribiani tenné ezt egy lánnyal. Ennél még megkapóbb
az a jelenet, amikor letartóztatják. "Tökéletes áldozat". Ellopják
a ruháit a strandon, és szól a rendőröknek, akik azt mondják neki, hogy
üljön be a kocsiba. Együtt autókázva el is kapják a tolvajokat, de ezek
az arcok hirtelen azt mondják, hogy Arenas molesztálta őket, ezáltal azonnal
átment passzív üldözőből kiszolgáltatott üldözöttbe. Aztán ott van a rendőrségen,
egy közös őrizetes cellában, ami nincs is bezárva, csak be van hajtva,
úgysem mer elszökni senki sem. Elképesztő, olyan, mint egy megelevenedett
Franz Kafka novella. Arenas nem úgy menekül, mint James Bond, hanem mint
egy szürke
kisember, aki az életét meglehetősen praktikus okokból, meglehetősen könnyen
átélhető elemi életösztönből kifolyólag, meglehetősen humánusan és egyszerűen
félti. Kimegy a folyosóra, és kétségbeesetten keresi a kiutat, talál is
egyet, amely a tengerbe vezet, és egyből fejest ugrik, és jó sokat úszik,
mire ismét partot ér. Nemcsak izgalmas, de szép is ez a rész, mert torzítatlan
formában láthatjuk, hogy mi minden történhetett egy emberrel valamikor
a hatvanas-hetvenes években.
Aztán hamarosan elkapják, és börtönbe kerül (hiába próbált gumiabronccsal
Floridába evezni, az áramlatok visszaszállították Kubába), és amikor 2
súlyos év után kiszabadul, elmondhatja, hogy a külföldön titokban kiadott
könyve (amit egy férfi-prosti -Johnny Depp-a fenekében csempészett ki,
és ami a legjobb külföldi regény díját nyerte el abban az évben Párizsban)
az egyetlen bizonyítéka, hogy él, hogy létezik, és ezzel párhuzamosan
a gyakorlati életre nézve a leghalványabb terve sincs, azt sem tudja,
hogyan éli túl az adott napot.
Ha eddig nem, hát ekkor biztosan megértjük, hogy Reinaldo
Arenas élete, mint mindenki másé, egy érem két oldala. Van a műve
és van az élete. Ha manapság két srác összedob egy jó kis zenét, mint
mondjuk az Avalanches, lesz nekik bevételük (jó sok), otthonuk, autójuk,
pénzük, biztosítási számuk, mindenük, ami az összes többi embernek is
van, amit felületesen "egzisztenciának" nevezhetnénk, és
lesz még pluszba a művük, amit létrehoztak, tegyük fel, egy iszonyatosan
jó zene. Tulajdonképpen e kettő együtt adja ki egy ember egzisztenciáját,
amelyben az első rész "csak" az egzisztencia anyagi dimenziója,
de ez most mindegy. Szóval, amíg napjainkban a művészek "egzisztenciája"
és műve, mint egy érem két oldala lényegében összhangban vannak egymással,
addig "régebben" ez nem egészen volt így, gondoljunk Van Gogh-ra,
Gaugain-re, de enyhébb és modernebb formában gondolhatunk Huszárik Zoltánra,
Tarkovszkijra, Bódy Gáborra, aki utóbbi például az akkori évek legnagyobb
szuperprodukciójából (mint ma a Hídember), a Psychéből nem tett szert
sem kisebb, sem nagyobb vagyonra, sőt mire a film elkészült, azt a pénzt
már el is költötte. Reinaldo Arenas életének csak egyetlen oldala volt,
csak a műveiben létezett, és egzisztenciálisan is csak akkora területet
sikerült kihasítania a világból, mint egy táskaírógép, ez volt az ő tutaja,
amibe kapaszkodva utazott keresztül az egész életén, gyakorlatilag az
írógépe billentyűi előtt élt (amit a film egyik roppant szép jelenetsora
rendesen ki is emel).
A főszereplő, Javier Bardem nagyon jó, az egész
filmet átszövi a hangja, az orgánuma, ami nagyon egyedi és nagyon szerencsés,
ez az, ami a film
legelső perceiben megfogja a nézőt. Bardem ráadásul ismerős, hiszen a
"Torrente, a Törvény Ökle" c. borzasztó rossz filmben is láthattuk,
csak úgy, mint az egészen jó Lábad Között-ben, vagy a Sonka,Sonkában,
és most legújabban a Második Bőr-ben.
Ez a
film nem egy "iszonyatosan jó" film,
mint ahogy Reinaldo Arenas élete sem volt egy "iszonyatosan jó"
élet, vagyis ez a film egy "jó hordozó", mint amilyen az Eva
Peronról készült argentin film volt , amely 96-ban készült, mint az Evita,
de musical nélkül, 3 millióból (szemben az Evita 60-jával), ráadásul még
hamarabb is jelent meg, mind Argentínában, mind az USA-ban. Ennek a filmnek
is sikerült most valamit célba juttatnia egy emberről. Ez a valami nem
a jól fizetett zeneszerzők, rendezők által létrehozott "vendéghaj",
hanem olyasmi, ami eredetileg Reinaldo Arenas-hoz tartozott: életének
és költészetének egy része.