A reklámfilm-rendezők
néha nagyon fura dolgokat tudnak művelni, ha játékfilmes környezetbe kerülnek
- ez a tanulsága a Libidó címmel futó amerikai vígjátéknak.
A
filmet egy Michel Gondry nevű profi reklámfilmes rendezte, aki eddig
még csak klipekben és reklámfilmekben jeleskedett, de most elérkezettnek
látta az időt arra, hogy betörjön a "rendes" filmek világába is.
Ha tényleg ez volt a szándéka, akkor rossz forgatókönyvet választott, mert
a Libidó minden lett, csak nem "rendes film". Sokkal inkább hívhatjuk
idétlen filmnek, ami nem is csoda, mivel a forgatókönyvet a "Being
John Malkovich" (John Malkovich Menet) c. film írója, Charlie Kaufman
írta. A John Malkovich Menet most, utólag visszafogott őrültségnek tűnik
a Libidó sztorijához képest, amiben egy majom-asszony, egy majom-ember,
egy egér-tudós, és egy francia asszisztensnő szerepel.
Amellett, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy milyen állapotban lehet egy ilyen
történetet kiagyalni, azt tisztán látjuk, hogy ez a film is rétegfilmnek
készült, hasonlóan a John Malkovich-hoz. Egyébként a Malkovich-film rendezője,
Spike Jonez is híres reklámfilmesként készítette el első (és eddig egyetlen)
filmjét, ugyanúgy, mint Gondry barátunk. Jonez volt az, aki bemutatta Gondry-t
Kaufman-nak, sőt, még producerként is beszállt a Libidó-ba. Adott tehát
két reklámfilmes, plusz egy elszabadult fantáziájú író, aki, úgy tűnik,
mintha főként a saját szórakoztatására vetne papírra hajmeresztő dolgokat,
nem
törődve a leendő közönség tűrőképességével. Elképesztő, ahogy a gyönyörű
Patricia Arquette-t, akit a Tiszta Románc óta (1993) szeretünk és kedvelünk,
most majomszőrzettel a testén látjuk ugrálni az erdőben, miközben egy musicalbe
való giccses dalt énekel a természet szépségéről. És ez még csak a film
eleje, de ne gondoljuk, hogy ezzel a majomszerű női alakkal kimerítettük
a fárasztó gondolatok és képek készletét a filmben - korántsem.
Patricia Arquette tehát egy olyan nőt játszik (Lila), akinek
12 éves kora óta az egész testét szőrzet borítja, és ezért az erdőben érzi
a legkényelmesebben magát. Aztán 30 éves kora körül feladja az otthonos
majom-létet, hogy visszamenve a civilizációba találjon egy férfit magának.
Ezzel a férfi-hiánnyal már helyben is vagyunk: bejött a képbe a szexualitás,
ami a film fő témája lesz. Lila az összes elérhető férfi közül egy hangsúlyozottan
törpe méretekkel rendelkező természettudóst választ ki magának, Nathan-t
(Tim Robbins), akivel kis ideig boldog is lesz. Nathan gyerekkori lelki
sérüléseinek köszönhetően azt tűzte ki céljául, hogy megtanít egereket villával
enni, pontosabban azt tanítja meg nekik, hogy a különböző fogásokhoz milyen
villa illik. Ezeknél a perceknél már egyik nézőnek sincs kétsége afelől,
hogy fura moziba csöppent, de mivel közben már egy kicsit beleszoktunk az
idétlenségbe, kíváncsian, vagy legalábbis nyugodtan várjuk a fejleményeket.
Nathanék egy erdei kirándulás alatt találnak egy férfit (Puff, alias Rhys
Ifans), aki majom módjára él az erdőben, mivel az apja annak idején majomnak
képzelte magát, és ebben a tudatban hurcolta ki a gyerekét a természetbe,
vagyis vitte haza.
Puff felkelti
Nathan érdeklődését,
úgyhogy azon nyomban hazaviszi, hogy ott, a laboratóriumának üvegketrecében
megtanítsa neki mindazt, ami szükséges a civilizált élethez. A majomembert
semmi más nem érdekli, csak annak a kézzel fogható lehetősége, hogy ő is
nő közelébe kerülhessen, és ezért belemegy Nathan tudománytalan játékába.
Vagyis eleinte csak hörög és harap, aztán kis idő elteltével már egy kandalló
mellett üldögél az üvegketrecében, pipázik, és Wittgensteinről vitatkozik.
Az oktatás jelenetei között akadnak mulatságosak
is, többek közt azok, amelyek Puff elementáris erejű szexualitásával kapcsolatosak.
Puff szerepére azt a megjegyezhetetlen nevű Wales-i színészt, Rhys Ifans-t
kérték fel, aki a Notting Hill-ben Hugh Grant gusztustalan szobatársát játszotta,
és akit legutóbb a Sátánka egyik epizódszerepében láthattunk. Ifans jó választásnak
bizonyult, gyorsan és meggyőzően tudott váltani a brit entelektüell (pipával
és kandallóval) és a "természet vad gyermeke" típusú karakterek
között. A film negyedik főszereplője egy Gabrielle nevű asszisztensnő (Miranda
Otto), aki nemcsak Nathan beosztottja, hanem szeretője is. Gabrielle-t egy
szokásos séma szerint ábrázolja a film: mivel francia és egyben szerető,
ezért nyávog, kényeskedik, csücsöríti a száját, és folyamatosan fehérneműben
jár dolgozni. Emellett azért neki is akadnak jó pillanatai, például az a
jelenet, amiben a Sophie Választása c. filmre utalva akarja kicsikarni a
szeretőjétől "Nathan Választását". Eléggé intellektuális humor,
de azért dob kicsit a filmen.
Ha valamiféleképpen be szeretnénk tájolni a film stílusát,
azt mondhatnánk, hogy elsősorban szatirikus, emiatt néhol humoros, de
még többször fárasztó. Azt a pár jobb poént, ami esetenként felbukkan, lekörözik
a rossz megoldások, úgy, mint Patricia Arquette-t talpig szőrösen mászkáltatni,
vagy Tim Robbins (Nathan-t) egy golyóval a fejében mutatni, ahogy épp holtan
emlékszik vissza a történtekre. A film közepe, vagyis Puff tréningeztetése
kifejezetten unalmas, mint ahogy a Gabrielle-Nathan szerelmi szál sem képes
lekötni minden idegszálunkat. Szóval mondhatjuk, hogy tele van hibával a
film, de inkább hajlanánk arra, hogy már az alapkoncepciója elhibázott.
Egy ilyen idétlen (gegekre utazó, elszabadult képzeletű) történetet nem
kellett volna egy hagyományos játékfilmes keretbe erőltetni, bármilyen más
műfaj megfelelőbb lett volna. Így a nézők nem tudják, hogy egy "nem-normális"
filmre ülnek be, mert megtéveszti őket a két sztár (Arquette
és Robbins) jelenléte, és hogyha véletlenül nem kerülnek szembe egy
"talpig majom"-Arquette fotóval,
akkor bizony nem tudnak felkészülni a film sajátos, idétlen stílusára.
A Libidó nem szokványos film, de ez nem válik igazán előnyére. Sokban emlékeztet
forgatókönyv-testvérére, a John Malkovich-menetre, de annál sokkal kevésbé
ötletes, és eredeti. Ezzel együtt néhányszor lehet rajta nevetni, ami kicsit
javít a mérlegén, és azt is a javára írhatjuk, hogy a filmbeni kisegerek
nem sérültek meg a forgatás során…