X-Men 2.

Az X-Men sorozat varázsáról leginkább akkor kap képet az ember, amikor egy másik mozifilm előtt megnézi az X-Men 2. trailer-jét. Ez a fantáziadús fiatal elmék számára valóságos kulcsrakész paradicsom, már csak bele kell költözni. Ott vannak a mutánsok, akik mások, mint a többiek, tulajdonképpen extrémek, és ezzel a másságukkal élnek együtt, saját másságon alapuló közösségükben. A hétköznapi emberek ehhez képest eléggé durvák, utálják őket, kirekesztik őket, satöbbi. A trailer legviccesebb része, amikor az anyuka kb. azt kérdi a fiától, hogy "nem tudnád abbahagyni ezt a mutánsságot?". A világ összeesküszik ellenük, ők pedig, akik amúgy kénytelenek a hatalmukat féken tartani, nem lefagyasztani, nem felgyújtani, nem beszippantani másokat, most jól szabadjára engedhetik képességeiket. Mintegy a nagy honvédő háborút láthatjuk a filmben -sugallja nekünk a trailer. Látunk benne szerelmet, ármányt, jó nagy akciókat, támadást, szép képeket, izgis lényeket. Szóval nem is kell direkt egy 13-18 éves srác fejével néznünk a trailert ahhoz, hogy abszolút vevők legyünk rá és ezzel együtt a filmre is.

A film ehhez képest egyébként gyengébb, de nem sokkal, ráadásul pont úgy gyengébb, mint "normális esetben", amikor a néző a trailerbe többet képzel, mint amit a gyártók belepakoltak. Viszont a film élvezetéhez már nem árt, ha egy 16-18 éves srác fejével rendelkezünk, mert akkor elnézőbbek tudunk lenni, illetve, abból a nézőpontból jobban tudunk a lényegre koncentrálni.

A film kissé egy tévésorozat érzetét kelti, egészen pontosan a Knight Rider csapatos verziójára emlékeztet, ahogyan elkezdődik. Mindenkinek van egy extremitása, egy trükkje (mint a szépségkirálynő-jelölteknek), egy speciális tehetsége, vihar, tűz, jég, csak úgy hemzsegnek az elemek, minden extrém (x-emberke) tud valamit, tulajdonképpen mindenki művész. Ők békésen éldegélnek, de jön a támadás ellenük, és akkor elővehetik ezeket a kordában tartott harcművészeti speciális képességeiket. Ez a történet eléggé átlátszó, de az igazság az, hogy ez nem nagy baj, mert a film ettől még kellemesen nézhető. Az egyedüli kérdés az, hogy mi az aránya a fantáziadús helyszíneknek, jeleneteknek, a képregényszerű, sematikus, műtermi jelenetekhez képest. Az előző részben, mint ismeretes, a film vége egy szinte nevetséges cirkuszba torkollott, ott volt az egyik gonosz, villámokat, illetve mágneses hullámokat lövellt, a másik oldalon pedig ott volt a csapatmunka, mindenki a maga módján küzdött, és a végén, természetesen, mint egy hagyományos western-ben, a bika-erős farkasember emberfeletti erőkifejtése fordította meg a mérkőzést. Képregényszerű állóháború, nem volt valami izgis.

Ez a rész ehhez képest nagyon jó, fehér ház, az egyik srác (a jeges) szüleinek a lakása, mind jó helyszínek, s a képregényszerű hóval borított környezet, meg a betonbunker csak a végére maradt. Pár dolog a képregény-feldolgozás révén meglehetősen elsikkadt, például a srác, aki a tűzzel játszott, átállt Magneto-hoz, aztán annyi, szevasz, majd biztos találkozunk vele a következő részben, de most ennyi. Az egyik jelenetben ilyen, a másikban olyan. Ugyancsak gyenge a teleportálással, falon át való szállítással foglalkozó mutáns, aki a film elején úgy nézett ki, mint az ördög maga, még farka is volt, plusz fekete volt az arca. Ezt a fickót németül beszéltették, ami megmagyarázhatatlanul vicces volt. Kiderül, hogy ő amúgy egy pap, és nagyon jó fej, senkinek sem árt, és hogy valami trükk-kel vették rá, hogy azt csinálja, amit szokott. A Neve pedig Kurt Wagner. A németek nevében könyörgünk, ez eszméletlen béna közhely, sőt, sztereotípia. A gonosz fickó nézzen úgy ki, mint az ördög. Az ördög milyen nyelven beszéljen? Németül. Egy németnek mi legyen a neve? Kurt Wagner. A film elején pedig, amikor gonoszként tombol, milyen zenét játsszunk alatta? Mozart, Isten Haragja, a Rekviemjéből. Na mindegy.

Ennél is bénább az, hogy ezt a manipulálást egyáltalán nem fejtették ki. Úgy látszik, a közönség, akit megcéloztak, elvileg kívülről fújja, mi a szöszt fecskendez a gonosz fickó a mutánsok nyakán található résbe, ami miatt azt fogják tenni, amit ő akar, mi viszont szívesen értesültünk volna erről az apróságról, és szívesen megtudtuk volna, hogyan működik, meg ilyesmi. Amúgy nem akarunk kekeckedni, Magneto nagy jelenete, amikor kitör a börtönből, például egy jó jelenet. Noha pontosan úgy csinál, mintha saját hajánál fogva emelné fel magát, hiszen a fémlapot, amin állva átrepül a szakadékon, ő maga tartja a levegőben, de ezzel együtt is jó ez a jelenet.

Sokkal lesújtóbb viszont Famke Janssen szerepeltetése, illetve távozása. Kedvenc színésznőnk bizonyára úgy döntött, hogy kiszáll a sorozatból, s emiatt pont az játszódik le, mint ami a tévé-sorozatoknál szokás. Az elején Famke elkezd panaszkodni, hogy rossz előérzete van, valami rossz fog történni, aztán ott van a dolog, hogy meg kell tanulnia bánni tele-kinetikus erejével, a végén pedig, miután hősként távozott a sorozatból (bár Green doktornak menne ennyire simán ez a Vészhelyzetben), a film végén még halljuk a hangját, amint biztosít minket arról, hogy minden rendben. Értsd, itt, a halál utáni életben, a virágzó tavaszi lombkorona között hangként lebegve ő egész jó érzi magát. Szóval ez egy nagyon bénára sikerült mozzanat volt.

Így, összességében a film ki fogja elégíteni azokat a kedves nézőket, akiknek az előző film bejött, vagy akik 13-18 között az átlagosnál nyitottabbak. Mások sem fognak panaszkodni, ha önszántukból váltottak rá jegyet, hiszen amire gondoltak jegyváltáskor, azt lényegében meg is fogják kapni. Az általános mozinéző számára azonban ugyanez az átlagosnál sokkal több klisével, erősebb tévésorozatos beütéssel és egy nagyon csöpögős befejezéssel bíró, közepesen jó, langyosan szórakoztató filmként jelentkezik.

PS: a hozzászólásoknál KHM felhívta a figyelmünket arra, hogy Famke Janssen nem is távozott a sorozatból, csak levedlette mostani karakterét (Dr. Jean Grey), a következőkben pedig mint Phoenix lesz jelen, szóval átváltozott ..