Kidobós - Sok Flúg Disznót Győz

A Kidobós c. filmet egy 29 éves srác, Rawson Marshall Thurber írta és rendezte, de a film stílusa, a gegjei és az elröppent, hosszú percekig tartó párbeszédei annyira a megtévesztésig emlékezetnek Ben Stillerre, hogy tényleg furcsa, hogy ő csak producerként és főszereplőként jegyzi a filmet.

A játék, amiről szól a film, a dodgeball, alias kidobós még az USA-ban is csak az általános iskolákban ismert, vagyis egy igazi gyerek-időtöltést dolgoz fel a film, de azt nagyon alaposan. A humor alapja ezúttal maga Ben Stiller, aki mintha maga írta volna saját magának a szerepét, az egészségőrült, teljesen szétgyúrt, gonosz és ostoba White Goodman figuráját. Mert Ben Stiller ha elengedi magát, és nem olyan szörnyű filmekhez adja éppen a nevét, mint a Tenenbaum, a Háziátok, vagy a még rosszabb Jószomszédi Iszony, akkor egy valódi, csak rá jellemző, remek öniróniával dúsított humorforrásként képes funkcionálni.

Ezt az önironikus humort ’94-ben, a Nyakunkon Az Életben kezdte el, ahol rendezőként egy fantáziátlan, és némileg műveletlen pénzember szerepét osztotta magára, aki Ethan Hawke-kal szemben mindig alulmarad, ha párbeszédre kerül sor közöttük. Aztán egy nagyobb ugrással ott vagyunk a 2001-es Zoolander, a Trendkívüli c. filmjében, amit szintén ő rendezett, és amiben végképp bevezette az “ostoba, de külsőre szép pasi” kategóriáját, a világon először. Bár mi személy szerint nem tartjuk elég jó filmnek a Zoolandert, az tény, hogy felszabadító volt nézni, ahogy a modell srácok az egyik jelenetben azzal dobják fel magukat, hogy egy benzinkútnál egymást locsolják a benzines slaggal, mígnem az egyik “agytröszt” modell rá nem gyújt egy cigire. Vagy amikor a két legszebb fiú-modell (Ben Stiller, és Owen Wilson) szó szerint darabokra szétszed egy komputert, mert azt a feladatot kapták, hogy szedjék ki belőle az adatokat. Ez a buta-szépfiú-vonal mindenképp egy eredeti ötlet, és a legjobb, hogy ezt Ben Stiller először is magán próbálta ki.

A Kidobós ezt e remek hagyományt folytatja tovább, itt Ben Stiller (White Goodman) egy régen nagyon kövér, most már csúcsformában levő fitnesz-edzőt alakít, aki egy olyasfajta edzőterem-lánc tulajdonosa, aminek a tagjai kb. “sokkal jobbak másoknál, tudják ezt, és büszkék rá”. White Goodman egy ostoba és hiú perverz, akinek egy fánk vagy egy pizza a szexuális kielégülésének a csúcsa, és aki egy szó nélkül képes kirúgatni a neki dolgozó ügyvédnőjét (Christine Taylor, az életben Mrs. Ben Stiller), csak hogy utána szabadon randizhasson a lánnyal. Goodman vetélytársa és tökéletes ellenpontja Peter LeFleur (Vince Vaughn), akinek már a neve is beszédes, jelzi, hogy ez a 2 méteres, végletekig ellazult fickó nemcsak helyes, de kedves személyiség is. Vince Vaughn tökéletes választás volt LaFleur szerepére (hogy hívhatnak “virágnak” egy ilyen mackós srácot?), a 34 éves színész profin játszott, de már az alap-kisugárzása is arról szólt, amilyen LaFleur maga: laza, nemtörődöm, nagyon jószívű és vicces. Adott tehát 2 remek karakterünk, 2 abszolút humor-képes színész alakításában, ehhez jön még egy nagyon jól megírt karakterű lány-szereplő (Kate/Christine Taylor), és néhány vicces mellékszereplő, illetve ne feledkezzünk el a lényegről, a kidobós játékról, mint főszereplőről.

A kidobós játék úgy csúszik be a forgatókönyvi képbe, hogy LaFleur elveszíti a saját kis lepusztult kondi-termét, ha nagyon hamar nem szerez 50 ezer dollárt, amivel kifizethetné a konditerem-habzsoló, gátlástalan Goodmant. Erre a pénzszerzésre nem túl sok épkézláb ötlete van a konditerem törzsvendégeinek (akik amúgy már 13 hónapja nem fizetnek bérleti díjat LaFleurnek), csak az az egyetlen egy, hogy nevezzenek be a helyi kidobós-versenyre, mert a több fordulós bajnokság fődíja éppen 50 ezer dollár. Így hát az esélytelenek teljes nyugalmával elindul az Average Joe nevű kis konditerem (magyar fordításban: a kispályások) a Kidobós bajnokságon, mi pedig egy perc alatt megismerjük a játék szabályait (mind a kettőt), és kb. ennyi idő alatt szeretjük meg magát a játékot is.

Akármit is gondolt a néző előre a filmről, az biztos, hogy sokkal viccesebb és ötletesebb, mintsem azt élből gondolhatnánk, a kidobós pedig, mint kiderül, még látványnak is izgalmas. A Kispályások hamar White saját csapatával, a Globo Gym Lila Kobrákkal kerülnek szembe, úgyhogy miközben rengeteget szórakozhatunk a labdák becsapódásain, Ben Stiller őrült stílusán, és a Kispályás csapat szétszórtságán, természetesen a “nagy végső összecsapást” is megkapjuk, ahogy azt kell. Ben Stiller pedig remekel, olyan idióta és agyament párbeszédeket képes elindítani Vince Vaughn-nal szemben, amitől nemcsak a többi szereplő képed el, hanem mi is kész leszünk, a szó jó értelmében. A humor szinte minden percben ott van a filmvásznon, vagy apró nyelvi humorok formájában (Kate megkérdezi, ki kopog az ajtaján, mire a fehérbe öltözött, de amúgy belül sötét White azt válaszolja: “Hógepárd”, a létező hópárduc helyett), vagy pedig látványban, ami lehet fura helyzetekben becsapódó labdák, lehet Ben Stiller udvarlási próbálkozásai, vagy éppen a lila kobrák törzsi táncának látványa. Christine Taylor érthető módon minden Ben Stiller-filmben szerepel a házasságuk óta (vagyis 2000-től), ami aktuálisan azt jelenti, hogy ez a második közös filmjük, de mivel már van összehasonlítási alapunk, megállapíthatjuk, hogy most a Kidobósban sokkal elengedettebben, humorosabban és jobban játszott, mint a Zoolanderben annak idején. Az egyik legjobb gesztusa az, ahogy egyik pillanatról a másikra spontán a falhoz csapja White-ot (vagyis a saját férjét), csak mert annyira rosszul van tőle, és mert White megpróbált hozzáérni a karjához.

Tulajdonképpen pontosan azt kapjuk a Kidobóstól, amit egy jó filmtől, ami mellesleg egy vígjáték, várni szoktunk: remek szórakozást, végig a film végéig, sok nevetést, kellő mennyiségű izgalmakat, némi szerelmet, megfelelő jellemábrázolást (és jellemfejlődést), és még egyszer: sok-sok felszabadult nevetést. És ha ez még nem lett volna elég, a mindössze 20 millió dollár körüli költségvetésű film csak az USA-ban 114.3 millió dollárt termelt, vagyis a Kidobóst tényleg szerették a nézők, és szinte meglepően sokat nézték meg. Mi ezen utólag már cseppet sem csodálkozunk, sőt, mi magunk is szívesen megnéznénk bármikor még egyszer, vagy akár többször is.