Kutyaszorítóban

Ahogy elkezdődik ez a film, az egyrészt felszabadítóan eredeti, másrészt pedig már az első percekkel bevezeti azt, amit később (kb. a '94-es Pulp Fiction után) már egyszerűen csak Tarantino-stílusnak nevezhetünk. Felütésszerűen vágunk bele a filmbe, és hogyan máshogy is indulhatna egy ilyen, saját világot, stílust és humort teremtő fiatal rendező filmje, mint egy fura beszélgetéssel, egy nagy asztalt körülülő, öltönyös fickók csapongó beszélgetésével. Madonna "Like A Virgin" c. száma lesz az első "téma", amiről az egyik öltönyös fickó (Tarantino maga, természetesen) kifejti a véleményét. Ez egyébként nem puszta vélemény, hanem inkább egy elmélet, amit Mr. Barna kifejt erről a számról. És ezzel már meg is érkeztünk Tarantino stílusának egyik fontos eleméhez, ami arról szól, hogy a világ legkisebb dolgairól, hétköznapi, teljesen semlegesnek tűnő kérdésekről szinte megállás nélkül lehet érdekesen beszélni, úgy, hogy folyton kiderül, a film szereplőinek van egy-egy saját elmélete ezekről a totál jelentéktelennek tűnő mindennapi dolgokról. Mr. Barna kifejti a gondolatát a "Like a Virgin"-ről, amiből lesz egy enyhe vita, majd egy kis csapongás után hamar elérkezünk Mr. Pink elméletéhez a borravalókról, érintve a csak érettségivel rendelkező amerikai nők megélhetési problémáját, adózással, adózás nélkül. Ez a sztorizás, elmélet-kifejtés nemcsak zseniális Tarantino-fogás, de eredeti Tarantino-védjegy, több között ez az egyik dolog, amit a filmművészet Tarantino-nak köszönhet, és amit a mai napig legnagyobb sikerrel maga Tarantino alkalmaz. Amikor mások próbálkoznak ugyanezzel, az leginkább úgy tűnik, mintha valaki Tarantino-nak képzelné magát.

Az asztalnál ülők beszélgetnek tehát, zenékről, pincérnőkről, mindenféléről, és közben mi kívülről látjuk őket, egy olyan kamera szemével, ami a színészek háta mögül pásztázza a többieket. Lassú menetben mozog a kamera, és emiatt előfordul az is, hogy hosszú másodpercekig csak egy feketeséget látunk, amikor a világ legegyszerűbb módján valamelyik színész háta takarja ki a képet előlünk. Ez is egy olyan finom és eredeti fényképezési mód, ami észrevétlenül többet hozzáad a filmélményünkhöz, mintsem azt gondolnánk. Amikor megszólal valaki az asztalnál, általában vagy csak őt látjuk, vagy maximum kicsit még a mellette ülőt, és ez egyrészt még jobban élesíti a "portrékat", másrészt nem is tudjuk betájolni, hány férfit is látunk pontosan. Aztán vége a maratoni kezdő jelenetnek, és a következőben már lassítva látjuk vonulni a szereplőinket, miközben elindul a főcím.

A film olyan hihetetlenül minimál eszközökkel dolgozik, mintha Tarantino egy fogadást kötött volna valakivel, hogy képes megcsinálni kb. 1.200 millió dollárból egy olyan filmet, amitől több kontinensen elakad a lélegzete a nézőknek, ami újszerű és feszültséggel teli lesz, végig, azzal együtt, hogy egy-két utcaképet, illetve a néhány visszaemlékezés-jelenetet nem számolva egyetlen helyszínen játszódik az egész film, egy elrontott rablási akció utóéletét bemutatva.

Ebben a filmben fedezhetjük fel (újra?) az idősíkok profi váltogatásának hatásosságát, a biztos kézzel és fantáziával megírt párbeszédek erejét, illetve a humor és az erőszak összekapcsolását. Ezek újra-, vagy csak simán felfedezését tényleg Tarantino-nak köszönhetjük, a fiatal rendezőnek, aki 31 évesen egy gerillaharcos elszántságával hozott ki mindent a saját agyából, a rendelkezésére álló minimálpénzből, és a barátai odaadó profizmusából. (Ezután a film után már nem volt kérdés Tarantino számára, hogy Tim Roth, Michael Madsen, vagy Harvey Keitel nélkül nem szívesen csinál filmet a későbbiekben...).

A történet fő szála egy kudarcba és vérengzésbe fulladt gyémántrablás utáni néhány órát mutatja be, egy helyszínen, egy titkos találkahelyen, ahova elvileg a sikeres rablás után kellett volna menniük a bandatagoknak. Az akciót egy Joe Cabot nevű fickó szervezte, a fiával, Eddie-vel együtt, akik 6 gengsztert kértek fel a munkára, köztük, mint az menet közben kiderült, egy beépített FBI-ügynököt is.

A gengszterek különböző színek nevei alatt futottak az akció alatt, az esetleges lebukás, és azonosítás veszélye miatt. Az idősíkok a lehető legjobban, legátgondoltabban váltakoznak a filmben, ami már önmagában garantálja, hogy egy jó forgatókönyvről van szó, amiből pedig a tehetséges író-rendező ki tudja hozni a maximumot. Mr. Narancs (Tim Roth) haslövést kapott, Mr. Fehér (Harvey Keitel) a találkozóhelyre menti őt, ahova Mr. Pink (Steve Buscemi) is megérkezik: így kezdődik maga a sztori, aminek a részleteit az időugrásokkal, az előzmények bemutatásával kapjuk meg.

A film 2 legerősebb eleme az erőszak és az erős (feszültséggel teli, humoros, izgalmas) párbeszédek. Végülis nem véletlen, hogy egy gengszterfilmről van szó, a film szinte minden percében jelen van az erőszak, a vér kitartó vértócsákban áll (hogy a borzasztó kínzási jelenetről ne is beszéljünk), a szereplőink szinte kivétel nélkül gyilkosok (akik vagy előttünk ölnek, vagy az elbeszéléseikből tudjuk meg, hogy ezt tették), egyszóval utólag sem csodálkozhatunk, hogy a filmet sehol sem nézték meg nagy tömegek, és hogy nálunk is a kifejezetten ritka "csak 18 éven felülieknek" tiltással forgalmazzák. (Nálunk, ahol általában a valamiféle szexet tartalmazó filmek kerülnek ebbe a kategóriába, míg az egészen véres horrorfilmek is képesek megbújni a 16 éven aluliakat tiltó kategóriában).

Bár egészen természetes, hogy a nézőt visszataszítja a filmben látható felfokozott erőszak (és itt leginkább a Michael Madsen-féle kínzási jelenetre gondolunk), de az a helyzet, hogy Tarantino ezt is profin kezelte, mint ahogy a film többi elemét is. Miközben szinte a világ összes filmjében felbukkan az erőszak valamilyen formában, mint bevált stimulációs eszköz, Tarantino itt hangsúlyt ad neki, és ezzel máris kirántja az öncélú hatáskeltés eszköztárából. Talán azért tűnik félelmetesebbnek (sokkal félelmetesebbnek) Tarantino kínzási jelenete, mint egy bármilyen más film hasonló "fogása", mert ő ebből is a maximumot akarja kihozni, éreztetni akarja azt a morbid feszültséget, amit egy '70-es évekbeli romantikus és vidám sláger hallgatása, és az aközbeni módszeres füllevágás együttese okoz.

Michael Madsen táncol és dúdol K-Billy '70-es évekbeli sláger-összeállítására, és ezzel egyidőben borotvával vagdossa egy megkötözött rendőr arcát, csak úgy, a szórakozás kedvéért, mint mondja. Ilyenre eddig csak a nagy David Lynch-nél találhatunk példát (lásd a Kék Bársony Roy Orbison számát - "In Dreams", és amit ezalatt Dennis Hopper művel). Bár nem lesz kedvenc jelenetünk a "Madsen-akció" (maga a színész, Michael Madsen is utálta), de ha harc, legyen harc, minden film próbálkozik erőszakkal, most pont Tarantino-ra haragudjunk, aki a legprofibb e téren is?

A filmben nagyon hangsúlyos a beépített ügynök vonal, mondhatnánk azt is, mind ez a vonal, mind a szereplő főszerepet élveznek a történetben, és nem véletlenül. Ez a vonal hordozza a feszültséget, ez generálja szinte az összes konfliktust, meglepetést, de ez adja a legjobb humorokat is a filmben. A film kb. közepéig fogalmunk sincs arról, ki lehet a gengszterek között a beépített ügynök, él-e még egyáltalán, vagy meghalt már (Tarantino egy eléggé vicces, és a filmben elsőnek látott meghalási jelenetet kreált magának, mint Mr. Barnának), és éppen ezért elképesztően hatásos az a jelenet, amiben kiderül az igazság.

A "fedett ügynökös" filmek mindig is izgalmasak voltak, hiszen a néző pontosan érzi, az általa megkedvelt jófej ügynök minden percben az életével játszik, még azokban a percekben is, amit mindenki más lazításnak hinne, neki akkor is minden idegszálával kell koncentrálnia az új személyiségének a hitelességére. Itt is erről van szó, egy letisztult és eléggé művészi formában. Ügynökünk betanul egy vicces drogos történetet, "a klozett sztorit", amit majd alkalomadtán elmesélhet a gengszter-megbízóinak, barátainak, csak úgy, hogy szórakoztassa (és magáról informálja) őket. Az egyszerű történetet kb. 3-szor halljuk, részletekben, de úgy, hogy közben látjuk, hogyan formálja a saját nyelvére és gondolkodására ügynökünk a megírt sztorit, hogy a legvégén, az "előadás" napján már egy egészen kikerekedett, szinte új történetet adjon elő. Ezt nézni nemcsak izgalmas, de még vicces is, az ügynököt játszó színész pedig egészen egyszerűen zseniális, úgyhogy ez a szál tökéletesen jelenik meg a filmben.

Nagyon sok mindent látunk, és kapunk a filmtől, s valahányszor megnézzük, mindig ugyanazt érezzük a film vége után, hogy ez nem egy mindennapi film. Valódi barátság, féltés, szeretet, hűség, bizalom és egyéb "nagy formátumú" érzések jelennek meg, úgymond spontán a filmben, nem hangsúlyosan, csak úgy, menet közben, mialatt szinte folyamatos az erőszak, és a folyton előbukkanó remek humor jelenléte is. Ez így együtt egy igazi gyilkos elegy, egy igazi Tarantino keverék, amit mások csak nagyon nehezen tudnak hamisítani.

Pontosan lehet tudni, még inkább érezni, mitől lett kultfilm a Reservoir Dogs, miért van az, hogy mindenkiről feltételezhető egy bizonyos film-motivációs szint felett, hogy látta már, sőt az is, hogy nemcsak látta, de egyben szerette is, és azóta is bármikor kész hitet tenni mellette. Tarantino egy elképesztő jó forgatókönyvet írt, és azt nemcsak eredeti módon, de egy nagyon jó stílusban is rendezte meg, úgy, hogy ez a film örökre elhelyezte magát a legjobb filmek polcán, és egy olyan szintet állított fel, aminek magának Tarantinonak is folytonosan meg kell felelnie a későbbi filmjeivel.