Kar-Wai filmjeinek különleges hangulatuk van, nagyon intenzívek a képei, érdekesek a szereplői, nem siet sehova a történet kibontásával, az érzelmek sejtetésére pedig szinte minden más rendezőnél több időt szentel. Talán éppen ezért van az, hogy utólag inkább mint benyomásokra emlékezünk vissza a filmjeire, nem egy konkrét cselekményre, vagy eseménysorra. A Szerelemre Hangolva is ilyen film volt, lassan, és nem is túl konkrétan bontakozott ki a cselekménye, de a fő hangsúly nem ezen, hanem a szereplők közti kölcsönhatásokon, szó nélküli párbeszédeiken volt.
A 2046 remekül folytatja az előző film stílusát, a férfi főszereplő is ugyanaz (Tony Leung Chiu Wai), sőt, Maggie Cheung, a Szerelemre Hangolva hősnője is játszik a "folytatásban", bár ezúttal nem főszerepet. A 2046 egyrészt egy kis hongkongi szálloda egyik szobájának a száma, amiben Chow Mo Wan újságíró/író szeretne lakni, bár bizonyos okok miatt csak a szomszédos, 2047-es szobát adják ki neki. Másrészt 2046 Wan írói fantáziájában egy olyan évet is jelent, ahol (időutazás segítségével) állítólag újra meg lehet lelni az elfeledett emlékeket.

Hiába készülünk rá egy izgi sci-fi filmre, Kar-Wai csak keretként használja ezt a vonalat, egészen pontosan 1 óra 10 perc telik el a filmből addig, míg fel nem bukkan a sci-fi szál, a nagyon ötletes "késleltetett reakciójú robotlánnyal" az egyik szerepben. Addig egy eléggé lehangoló szerelmi történetet követhetünk végig, amiben Mo Wan kapcsolatot kezdeményez egy gyönyörű fiatal lánnyal (Bai Ling/ Zhang Ziyi), aki szintén a szálloda lakója. Minden okunk meg van rá, hogy egy olyasféle romantikus szerelmi történetet várjunk főszereplőinktől, mint az előző filmben volt, de hiába tennénk ilyet, mert a 2046 nem az igazi szerelmek filmje. Kiderül, hogy Bai Ling prostituált, ami még önmagában nem volna gond, annál inkább az, hogy Mo Wan így is kezeli őt, vagyis amit mi egy rendes szerelmi kapcsolatnak láttunk az elején, az hamar egy fizetett szolgáltatássá válik a szemünk előtt, és ez kicsit lehangoló.
A történet tehát kicsit öntörvényű, de erre csak utólag jövünk rá, éspedig azért, mert a film közben nem tudunk ezen gondolkodni. A lassú tempó, a trükkösen fényképezett és gondosan szerkesztett képek nagyon hamar olyan hangulatba hozzák a nézőt, ami egyfajta lenyugodott műélvezethez hasonlít, amiben a néző átengedi magán a képeket és az összbenyomást, hogy majd a legvégén elrendezgesse magában a látottakat. Az biztos, hogy Kar-Wai egy nagyon tudatos rendező, mert ez a fajta befogadói hozzáállás fix, hogy az ő találmánya, az ő szerkesztésének és stílusának köszönhető.

Az első szomorú kicsengésű szerelmi történet bemutatása közben több szerelmi szál is beindul, olyan szép számban, hogy figyelnünk kell, nehogy összekuszáljuk a nőket, lányokat, akik Mo Wan körül (vagy a fejében) felbukkannak. Van a főhősnek (és a rendezőnek) egy kedvenc helye, a szálloda tetején levő neon mellett, ahol rendre feltűnnek a női szereplők, szerintünk csupán azért, mert jól néz ki, ahogy profilból, nem túl messziről veszi őket a kamera, amint ott állnak a szintén eléggé fotogén Mo Wan mellett. Tény, hogy néha olyan érzésünk van, mintha a jelenetek megszerkesztettsége, a szépen kinéző és pontos hangulattal telített képek akarnák vinni a prímet, háttérbe szorítva ezzel a cselekményt, a párbeszédeket, a szereplők motivációinak és tetteinek bemutatását. Végülis a két vonal, mármint a történet és a látvány kölcsönösen segítik ki egymást, amikor az egyik gyengélkedik, akkor a másik válik hangsúlyosabbá, és fordítva.
Így, végeredményképp egy erős világképű, jó művészfilmet láthatunk Wong Kar-Wai-tól, kb. úgy, ahogyan vártuk is, és bár a film közepe táján van egy-két hullámvölgy, amikor jobban örülnénk, ha összefogottabb lenne a film, azért összességében elégedetten távozhatunk a moziból. Megkaptuk, amit akartunk, az éves hongkongi művészfilmes "adagunkat", úgyhogy örülünk.