Az ember szinte retteg a kosztümös drámáktól, hiszen azok még abban a korban játszódnak, amikor a biztonságos szex, a nők, lányok munkavállalása, továbbtanulása, az orvosi ellátás minősége, és úgy egészében a civilizációs háttér sehol sem volt. Az ilyen filmekben a nők mindig a legrövidebbet húzzák, lásd: Skarlátbetű, vagy legalábbis elviheti őket egy nátha, lásd: Kisasszonyok, illetve egyetlen egy szexuális aktus egész életüket tönkreteheti, lásd: Veszedelmes Viszonyok. Nem fair játékkörülmények ezek, bár abszolút valóságosak, és így leülni, megnézni egy olyan remek filmet, mint amilyen az Elizabeth, vagy a Margó Királynő, komoly rákészülést, ráhangolódást igényel. A történelmi korok rengeteg nyomasztó motívumot tartalmaznak, melyek nyomban előtolulnak, ahogy nem csak férfiak életéről és küzdelmeiről van szó. A Büszkeség és Balítélethez legjobban talán a Kisasszonyok hasonlítható, és nem is csak azért, mert mindkettőt írónő írta, a 18. illetve a 19. században, hanem azért is, mert mindkettőnek egy sok-lányos család lánytagjai a főszereplői.

Ami a Büszkeség és Balítélet-et illeti (a továbbiakban B&B) egyrészt egészen jól szórakozunk rajta, sőt, majdnem végig egy határozottan élénk és izgalmas alkotásként tekintünk rá. Amikor először megérezzük, hogy a történelmi filmekben szokásos lány-kivégzés (halálos betegség, terhesség, ellehetetlenülés, esetleg konkrét lefejezés vagy máglya által) ezúttal elmarad, határozottan fellélegzünk, és ebben a kellemes állapotban élvezzük végig a filmet, amely mellesleg több nevetni, mosolyogni valót kínál, mint amennyi megható, érzelmes jelenetet. Ez a felszabadult könnyedség, a gyönyörű Keira Knightly intenzív jelenlétével párosulva úgy tűnik, kitart majd a film végéig, végül azonban mégsem. Az történik ugyanis, hogy amint a Faustban a gond egyszercsak beslisszol a kulcslyukon, hogy aztán többé semmi se lehessen az, mint régen, filmélményünkre is egymásutánban vetődnek rá a legkülönfélébb árnyékok.

Keira-t természetesen már a Csavard Be, Mint Beckham óta imádjuk, vagyis az első percektől, és most is nagy öröm, amikor megjelenik a vásznon. Ennek ellenére, szinte már a második másodpercben elegünk lesz a gurgulázásaiból, és erőltetett, kuncogó nevetéséből. Nyilvánvaló, hogy ez a rendező és a vágó műve, hiszen egy kezdő színésznőt is simán meg lehet kérni, hogy ne vigye túlzásba a mosolygós mimikát, nyelve fogacskái közt való "huncut" előretolását, stb., minket azonban csak a végeredmény érdekel, és az ilyenformán émelyítő. A másik dolog, ami árnyékot vet, az a forgatókönyv nagyon is tévésorozat-szerű felépítése. Arra gondolunk itt, hogy Keira és Darcy gyakorlatilag minden egyes jelenetben találkoznak. Múlt századról van szó, sőt, eredetileg a 18. századról, így határozottan furcsa az ilyesmi. Még ha valami idei szappanoperát néznénk, akkor is fura lenne, hogy az egymáshoz látens módon vonzódó szerelmesek minden jelenetben spontán összefutnak. Működőképes lehetne persze ez is, ha egyfajta naplószerű történetmesélésről volna szó, de ezt a regény nyilván nem tette lehetővé. Így azonban az embernek az az érzése támad, mintha egyfajta "best of" válogatást látna Keira és Darcy találkozásaiból.

A film szembetűnően szépen van fényképezve. Már a film legelején feltűnik ez, amikor Keira a mezőn mászkál, és a DP (director of photography) figyelmét nem kerülte el a főszereplő kecsesen hosszú nyaka, és ezért, valamint a szubjektivitás hangsúlyozása érdekében, a kamera felülről és közelről követi a lányt. Ez még csak a kezdet, ezután gyönyörűen világított és fényképezett jelenetek tucatjainak nézünk elébe. A ruhák ugyancsak gyönyörűek, bár nem úgy, mint az Elizabeth c. film ruhái, hanem sokkal inkább, mint a Lovagregényéi - a korhűség leghalványabb nyoma nélkül, de nagyon jól néznek ki. Ha már a korhűségnél tartunk, egyrészt vegyük figyelembe, hogy filmek esetén ez egy határozottan virtuális fogalom - számos gyenge, fantáziátlan film burkolózott a "korhűség" leplébe, és számos remek film rúgta fel a korhűség diktálta szabályokat ahhoz, hogy ne vegyük nagyon komolyan. Mégis, a film nyelvezeténél is komoly kérdés, hogy hova tűnt belőle az 1790-es évek Jane Austen-je. Sokak szerint olyan mondatokat írtak a filmbe, amelyek sosem hagyhatták volna el (és nem is hagyták) Jane Austen tollát, illetve karakterei ajkát. Máskor meg szándékosan lerégiesített mondatokat pakoltak be a történelmi érzet kedvéért. Bennünket ez nem zavar.

A mi problémánk a filmmel a könnyűségét érinti - ami miatt mellesleg az emberek oldottan szórakozhatnak rajta. Számunkra ez a film nem eléggé romantikus, az Ann a Zöld Oromból bármikor lekörözi, hogy a Kisasszonyokat ne is említsük. Komolyság terén is eléggé kifogásolható, hiszen az egész férjhezmenős dolgot egyedül az anya képviselte, és ő is csak úgy, mint a film legvígjátékibb karaktere, aki buta, nagyszájú, együgyű és vicces. Keira egyik kishúga például az első percektől rá van gyorsulva a katonatisztekre, és mindent elkövet, hogy összejöjjön velük, és akárhogyan is nézzük, ez bizony egy olyan motívum, ami a legtöbb filmben tragédiával végződne, itt azonban szigorúan vígjátéki minőségben jelenik meg. Keira másik húga, aki 27 éves (azokban az időkben ez annyi volt, mint ma 55) férjhez megy egy eléggé béna férfihoz, amivel önmagát és egész családját is megmenti a nincstelen szegénysorstól, mégis ezt úgy jelenítik meg, mint egy nem igazán vállalható kompromisszumot, és magát az illető férfit is csak mint vígjátéki karaktert ábrázolják, és nem mint egy érzéketlen férfit, aki azt a házat örökli, amiben a lányok most élnek. Egy szó, mint száz, a történet ilyen módon kissé felületesen könnyű, illetve majdnem úgy néz ki, mint egy vígjáték, bár ahhoz korántsem eléggé vicces. Mindez a műfaji bizonytalanság valószínűleg magából az eredeti regényből adódik, melyet az írónő 22 évesen alkotott, másrészt tényleg ne feledjük, hogy épp ez a könnyedség az, ami miatt a film egy határozottan kellemes élmény.

Könnyű és kellemes élmény, bár Keira eltúlzott alakítása egyedül azért elviselhető, mert szeretjük, annak ellenére, hogy Winona Ryderre hasonlít, akit ugyancsak nagyon szeretünk (ki érti ezt?). Külön élmény a filmben, hogy megismerhetjük azt, ahonnan a Bridget Jones Naplója ered. A karakterek, az egész történet annyi ponton egyezik, hogy a Bridget Jones-t nyugodt szívvel nevezhetjük e regény adaptációjaként, ha nem épp remake-jeként, és tegyük hozzá, ez szemernyit sem vesz el a Bridget Jones 1. vitathatatlan érdemeiből.
Ha sikerült volna némi romantikus töltést belevinni, esetleg több fordulatot (büszkeség és balítélet terén), biztosan egy emlékezetesebb film lehetett volna, mert így, amennyire könnyű és kellemes, ugyanannyira illékony is az élmény, amit e film jelent.