Ez tapasztalatból mondjuk, mert ez a film először az idei filmszemlén tűnt ki (számunkra is) a játékfilmes mezőnyből, majd most, a mozipremier előtt újra megnézve megint képes volt magával ragadni minket, végig, a teljes 98 percéig. Ebben a filmben mintha valami más filmrendezési stílust, vagy talán látásmódot próbált volna ki Hajdu Szabolcs, ami egyébként nem volt egy rossz ötlet. A Macerás Ügyek és a Tamara hasonlítottak egymásra, filmnyelvi szempontból is, a szereplők, a cselekmény, vagy a beszélt nyelv időnként földtől való elrugaszkodása friss volt, újszerű, és ezzel együtt többször nehezen követhető (lsd Macerás Ügyek). Most egy drámával állunk szemben, aminek a története eléggé személyes az író-rendező Hajdu Szabolcs számára, tekintve, hogy a saját gyerekkorát, az öccse felnőttkorát, és még két közeli ismerősének élet-eseményeit dolgozta fel (forrás: Index-fórum). Ezt a személyes hangvételt egy "klasszikus" cselekményvezetés támasztja alá, mármint abból a szempontból klasszikus, hogy nincs benne semmi formabontó. Visszaemlékezés a gyerekkorra, a közelmúlt és a jelenkor állapotainak bemutatása, és ezek finom keverése, akár egy jeleneten belül is - ez jóval visszafogottabb szerkesztés, mint, mondjuk, amilyen a Tamaráé volt.

Nem baj, örülünk, mert Hajdu Szabolcs az ismertebb terepen is jól halad előre. Ha másért nem is dicsérnénk a rendezői teljesítményét, azt mindenképp ki kell emelnünk, hogy láthatóan remekül igazgatta a gyerekszereplőket, akik közül a 10 éves főszereplőt, Dongót játsszó kisfú, Orion Radies elképesztően jó és átélt alakítást nyújtott. A kissrác, aki maga is 10 éves körüli lehet, olyan tekintetekkel és mozdulatokkal érzékeltette, hogy mi játszódik le éppen a főszereplő lelkében, amilyenhez hasonlót régen nem láttunk. Ehhez az érzékletes és finom játékhoz mindenképp szükség volt egy olyan rendezőre, aki tudja, mire gondol, és aki ezeket a szavakkal nehezen leírható érzéseket át tudja adni a szereplőinek, akik egyébként még mindenhez nagyon kicsik.

A történet drámai, és ezzel együtt (úgy tudjuk), csaknem fedi a valóságot, vagyis Hajdu Szabolcs és öccse tornászként hasonló testi-lelki kínzásokat élhetett át gyerekkorában, mint Dongó és társai a filmben, bár az is igaz, hogy ez a film többet tud annál, mintha csupán egy sima "elgondolkodtató történet" feldolgozása lenne. Hajdu profin kezeli a jeleneteken belüli feszültségek érzékeltetését (főleg a gyerekkori részeknél), úgy, hogy mi is meglepődünk rajta, hogy egy csap csöpögése miért idéz fel bennünk rémületet, apróságoknak ad jelentést (a karácsonyfák lakótelepi ablakon való kidobálása, a jellegzetes szocialista sötét és alkoholista káder lyukas zoknija), amik szintén jól működnek, és szinte biztos, hogy azt az érzést idézik fel a nézőkben, amire az író-rendező munka közben gondolt.

Nem is nagyon tudnánk hibát találni a rendezésben, magában a filmben is csak kisebb bukkanókat fedezhetünk fel. Hajdu Zoltán Miklós, a rendező öccse, aki a felnőtt Dongót játssza, nem mindig tudta érzelmileg kitölteni a jeleneteit. Bár a vágás (illetve az, hogy a 10 és 13 Dongókat játsszó gyerekek az életben testvérek) sokat segítettek ebben, mégsem éreztük Dongó személyiségének a folytonosságát a három színész alakításán keresztül. Az nagyon jó "fogás" volt a forgatókönyv részéről, hogy viszonylag későn szembesültünk azzal, milyen tornász lett a felnőtt Dongó, ennek a hatását viszont kissé visszavetette a felnőtt Dongó és Kyle nevű tanítványa közti kapcsolat nehézkes kibontakozása. Dongó Kanadában, már tornász edzőként kikap egy 19 éves tehetséget, Kyle Majar-t, aki viszont nem nagyon hagyja magát irányítani, főként nem egy olyan fiatal edzőtől, aki első mozdulatai egyikével jó időre leírja magát. Apropó, ez a mozdulat kulcsfontosságú a filmben, bár nincs eléggé előkészítve és kidomborítva, mégis az, és éppen ezért van hiányérzetünk, amikor nem látjuk a fordulópontot az edző és tanítvány kapcsolatában, vagyis nem látjuk azt a pillanatot, amikor Kyle (aki az életben is kanadai tornászbajnok) megbocsájt Dongónak, és ezzel együtt elismeri a képességeit és edzői tehetségét. Jó lett volna, ha ez a történés a film egyik érzelmi gócpontjává válik, de a jelek szerint Hajdu Szabolcs ezt nem így látta.

A film hemzseg a rendkívül jó mellékszereplőktől, a tornász gyerekektől kezdve, az orosz légtornászokon át, Kyle-ig (akit órákig elnéztünk volna edzés közben), illetve Lukáts Andorig, a gyerek Dongó papájáig. Mindenki jó volt, talán a főszereplő Hajdu Zoltán játszhatott volna helyenként elmélyültebben.

Nagyon ügyesen sikerült megjeleníteni a kora 80-as évek utcaképeit, öltözködését, hangulatát, illetve az egésznek a stílusát. Megnyugtatja a nézőt, amikor szinte észrevétlenül azt érzékeli, hogy minden apróság a helyén van a filmben, már ami a korstílust illeti. A kicsi Dongó pizsamájától kezdve, a remekül kitalált ruháin keresztül, a nagyobb Dongó lázadó dzsekije, majd a felnőtt főszereplő pontosan eltalált csizmája - ezek mind a gondos jelmez- és látványtervezést dicsérik.

A filmzenék valami miatt nem annyira hangsúlyosak, mint várnánk (kivéve az utolsó számot, ami viszont egy egész estén keresztül nem ment ki a fejünkből), és kevesebb helyen is alkalmazzák őket, mint adódna. Így például akkor, amikor a felnőtt Dongó Kanadában vezeti az autóját, a világ legjobb (és még megfizethető) számai közül válogathatott volna a rendező, és egy jól eltalált számmal borzasztó sokat dobhatott volna a jeleneten, de ehelyett főhősünk egy azonosíthatatlan szöveget hallgat az autóban, ami kimondhatatlanul zavaró.

Érdekes, hogy második megnézésre talán még egy kicsit jobban is tetszett nekünk ez a film, mint előszörre (ez általában fordítva szokott lenni), de ezt nem számítva is tény, hogy mindkétszer élményt nyújtott a megnézése. Egy komoly film, ami a története miatt alapvetően drámai, és ami egy követhető íven mutatja be egy őstehetség tornászfiú életét a kora harmincas éveiig, vagyis mostanáig. Megrázó történet, ami ráadásul majdnem pont így történt meg a valóságban is, és amit nagyon jó színészi alakítások, és egy helyénlevő rendezői munka tesz emlékezetessé.