Nem tudjuk eldönteni, alapvetően jó ötlet-e egy nagy korkülönbségű kapcsolatról filmet készíteni, bár biztosan sok ember érdekesnek találja ezt a kérdést, és Hollywood az életben is szolgáltat erre példát, mégis, önmagában ez kevésnek tűnik egy normál forgatókönyvhöz. Talán ilyesmi járhatott az író-rendező Ben Younger fejében, amikor ehhez a kapcsolati konfliktushoz behozta még a vallási különbséget, vagyis azt a filmben hangsúlyosként kezelt felállást, miszerint a főszereplőnő katolikus, a főszereplő srác pedig zsidó. Tulajdonképpen erről a két különbségről fog szólni az egész film, arról, hogy hogyan kezel egy szerelmespár 14 évnyi korkülönbséget a lány javára, illetve hogyan próbálják átugrálni a köztük levő vallási-kulturális szakadékot. Már ebből is látszik, hogy nem egy kifejezett vígjátékkal állunk szemben, és valóban, a film láthatóan nem is törekszik arra, hogy humoros is legyen.

A női főszerepet (Rafi) Uma Thurman játssza, akit egyébként elég rég láthattunk romantikus szerepkörben. Ha most nem számítjuk a 96-os Vonzások és Állatságok-at (és a 94-es Pulp Fiction-beli karakterét nem tekintjük romantikusnak), akkor elmondhatjuk, hogy Uma Thurman a 97-es Gattaca óta (ami mellesleg a legjobb filmje) nem szerepelt romantikus hősnőként. Egyébként vele kapcsolatban gyakran eszébe jut a szereposztóknak egyfajta sebezhető szőke szépség karakter, talán a különleges arca, és a törékeny hangulatú kisugárzása miatt lehet, de ilyesmit játszott a Jennifer 8-ban, a Vatel-ben, A Veszett Kutya és Glóriában, a Robin Hood-ban, vagy a Nyomorultakban is. Most, ebben a filmben már nem annyira törékeny, mint inkább egy kifinomult és tudatos lány, aki ezzel együtt is hagyja, hogy magával ragadja egy zűrös szenvedély. Beleszeret egy fiatalabb fiúba, akinél, ahogy ő mondja, "van egy öregebb pólója is otthon".

Mivel egy romantikus filmről van szó, nem kérdés, hogy a szerelmeseknek meg kell próbálniuk fenntartani a kapcsolatukat, és átültetni a hétköznapokba azt az érzést, ahogy egymás iránt éreznek. Ahogy nézzük a filmet, nem nagyon értjük, honnan fognak érkezni a konfliktusok, hiszen annyira remekül megvannak egymással a főszereplőink, hogy nem érzékelünk semmi probléma-forrást. Lehet, hogy nincs is, ezért ötlötte ki Ben Younger azt a forgatókönyvi csavart, hogy a srác anyja legyen egyben a lány pszichológusa (Meryl Streep) is, és majdnem végig maradjon inkognitóban Rafi előtt (aki így nem tudja, hogy a kedvese anyjának önti ki a szívét), amiből ha vicces helyzetek nem is, de félreértések és halvány helyzetkomikumok adódhatnak.

Így hát megkapjuk az első konfliktus-lelőhelyet, amiből -eléggé kényszeredetten- következik a másik, a vallási különbség. Igazából mintha ez sem adódna magától, hiszen például sem Rafit sem Davidet nem érdekli, hogy katolikus, vagy zsidó a másik, egyedül Meryl Streep (illetve a forgatókönyv) erőlteti ezt a vonalat. Bár több olyan filmet ismerünk, amiben külön hangsúlyt kap, hogy a főszereplő család zsidó (Apádra Ütök 1-2, Túl Nagy Család), de ennek a motívumnak általában olyan (vígjátéki) szerepe van, mint annak, ha egy család, mondjuk olasz-amerikai, és ezért folyton pasta-t esznek, hangoskodnak, vagy nem rejtik véka alá az érzelmeiket. Itt ez nem így működött, ebben a filmben csak azért hangsúlyos elem, hogy David és családja zsidó, mert amúgy egy nagy konfliktussal kevesebb lenne a tarsolyunkban, és lehet, hogy úgy egy (még) egyszerűbb filmet kapnánk ki végül.

Ráadásul Meryl Streep, aki David anyjaként ennek a zsidó-vonalnak az "erőltetője", nemcsak nem szimpatikus a filmben, de majdnem idegesítő is. Meryl Streep, aki a Szív Hídjai óta imádunk, mindigis csodás színésznő volt, aki még a béna Madzsúriai Jelölt c. remake-ben is jó tudott lenni. Most viszont annyira nem derült ki, miről szól a karaktere (ami nem az ő, hanem a forgatókönyv-rendező hibája), azon kívül, hogy a fiának kizárólag zsidó feleséget szeretne, hogy nem tudtunk vele mit kezdeni.

Így marad a két főszereplőnk, akik randiznak, szerelmeskednek, jönnek-mennek, miközben nincs egy igazi veszély, ami leselkedne a kapcsolatukra, nincsenek valódi összetűzéseik, semmi hasonló. Minden afelé mutat, hogy hőseink egy életre megtalálták egymást, és legyőzve a borzasztó nagy kor-és vallási különbségeket, egy totális hepiend közepén fognak elbúcsúzni a nézőktől. Anélkül, hogy bármit is elárulnánk a végkifejletről, annyit mondhatunk, hogy egyik oldalról sem megnyugtató a lezárás, sem Rafi, sem David, sem a nézők részéről. Ennél igazán jobb filmvéget vártunk volna a Brókerarcok író-rendezőjétől, fantáziadúsabbat és sokkal jobbat.

Végeredményben egy komoly hangulatú szerelmes filmet kapunk a Prime-jegyünkért cserébe, ami igaz, hogy romantikus (hiszen egy szerelmespár vívódásáról szól), de ennél nem is tud sokkal többet. A konfliktusai legtöbbször mondvacsináltak, a szerelmes jelenetei gyakran nem átélhetőek, és úgy egészében nem nagyon tud magával ragadni minket ez a film. Valami hiányzik belőle, valami, ami több, mint egy kreált konfliktus, valami, ami elég izgalmassá tehetné a történetet ahhoz, hogy türelmesen végigvárjuk, vajon mi sül ki egy nagy korkülönbségű, New York-i pár történetéből, akik szeretik egymást, de a kulturális-társadalmi különbségek, illetve a fiú anyja ellenük van...
Se nem vígjáték, se nem igazi dráma, csak egy New York-i (romantikus) film egy New York-i alkotótól, egy személyes Ben Younger-projekt, ami ezúttal sajnos nem sült el annyira jól, mint 5 éve, A Brókerarcok esetében...