A film eredetijét, melyet Máriássy Félix, Szabó István egykori tanára rendezett, nem láttuk, de ebben nem a véletlen játszotta a főszerepet. Amíg, mondjuk, a Jókai-feldolgozások, mint az Egy Magyar Nábob, a Kárpáthy Zoltán, no és a csúcs Kőszívű Ember Fiai (amely méltán lett filmtörténelmünk nagy büszkesége) filmen váltak klasszikussá, filmen íródtak be a köztudatba, addig a Rokonok elsősorban mint olvasnivaló jut az ember eszébe. Másrészt, amennyire emlékszik rá az ember, politika, korrupció szerepel benne, és mind Ady, mind Móricz irodalmi munkásságával kapcsolatban úgy vagyunk, hogy a politikai gondolataik, az újságírás a kevésbé vonzó, értelemszerűen kevésbé időtlen részét képezi életművüknek. Ezért nem csábított minket a Rokonok sosem arra, hogy megnézzük, bár amikor legutóbb leadták a tv-ben, megkíséreltük rögzíteni, csak nem sikerült.

Szabó István filmje már az első percekben megerősíti abbéli benyomásunkat, hogy ez egy tévéjáték-szerű, kosztümös kamara-darab, kevés szereplővel, kevés helyszínnel, és annál több olyan motívummal, amit valahogy a saját ujjunkból kellene kiszippantani. Ez utóbbi gondolattal kapcsolatban megmondjuk, mire gondolunk. Van ez a Berlinálé, a berlini filmfesztivál, ahova nem hívták meg a Rokonokat, és persze nem a Szabó-ügy miatt. Most képzeljük el egy percre, hogy mit érezhet egy berlini fiatal, vagy akár egy idősebb ember is, ha elkezd nézni egy "öltönyös alakok beszélgetnek", "szivaroznak, meg folyton hátba veregetik egymást" - típusú filmet. Valószínűleg egyetlen szót sem értenének belőle, hogy ki, miért, mit, hova, és mikor. Ez viszont egyrészt probléma a berliniek számára, de ha belegondolunk, mi sem vagyunk annyira más fából faragva, mi is ugyanúgy elvárjuk egy-egy filmtől, hogy élénken lehessen követni a cselekményét, hogy izgulhassunk, vagyis hogy izgalmas legyen követni a cselekményét.
--------------------------------------------------------------------------------------------------

Csak ha mindez nem jön össze, akkor folyamodunk a magyar mivoltunkkal járó plusz információkhoz, hogy nevezetesen ez egy Szabó István- film (ami nagy dolog), hogy Koltai az operatőre (ami szintén nagy dolog), illetve, hogy Szabó István egykori tanárának ajánlja. Ugyanígy magyarok számára dedikált infó, hogy a film egy középiskolákban kötelező olvasmányként oktatott regény alapján készült, melynek írója tehetséges, elismerten nagy írónk. Az is az, hogy Szabó István Jirzi Menzel-t is szerepelteti egy mellékszerepben, és ő maga szinkronizálja az elismert cseh filmest, vagy hogy az idei filmszemlén ez a film filmje volt a nyitófilm, és a miniszterelnök megölelte Szabó Istvánt (akit csak Szabó Pistának nevezett) a fotó- és tévékamerák kereszttüzében, ami nem a lehető legelőnytelenebb PR-fogás egy hamarosan megjelenő film számára. Ezek az infók, illetve ezek bármelyike elegendő ahhoz, hogy egy magyar nézőben elegendő kíváncsiságot vagy elkötelezettséget váltson ki, ami lehetővé teszi a film érdeklődő arccal való végigülését. Ugyanakkor egy berlini idősebb, vagy fiatalabb néző számára a vásznon csupán egy kosztümös tévéfilm kockái peregnek, és egy ilyen nem-beoltott néző bizony csupán beszélő fejeket lát a filmvásznon.

Ami minket illet, mi minden filmet sokkal inkább úgy nézünk, mint egy berlini néző, értsd, egy filmet leginkább a vásznon megjelenő erényei miatt kedvelünk, és nem a háttere miatt. Szabó István e filmjét így eléggé nehéz volt végigülni, ez az igazság, pedig a Szembesítést például kifejezetten kedveltük, ami ugyancsak egy kamara-darab.

A Rokonokkal kapcsolatban a legjellemzőbb körülmény pont az, ami miatt Ady és Móricz zsurnalisztikáját idővel fakuló természetűnek tekintjük, hogy tudniillik az akkori napi politika idővel aktualitását veszíti. E fakulás miatt pedig eltolódnak a hangsúlyok és egyensúlyok a történetben. Nem tudjuk például, hogy egy szatirikus vígjátékot látunk-e, amely arról szól, hogy amint magas pozícióba kerül a főhős, egyszeriben megjelenik az összes rokona, hogy pénzt, vagy egyéb hasznot jelentő előnyöket kérjenek tőle. A rendezés egyébként (nyilván Máriássy alakjával takarózva) nem fordít különösebb gondot arra, hogy ezt a kérdést rendbe tegye. Egy darabig vicces, hogy egyre-másra érkeznek a rokonok, egy idő után azonban ez átmegy egy súlyos drámába, ami rendezés szintjén nincs igazán átgondolva, sőt. A feleség egyszercsak elkezd ordítozni a férjjel, mert még a húgának is küldött egy kisebb összeget, a férj eléggé durva módon vág vissza erre, sőt, a következő jelenetekben már hideg racionalitással mérlegeli, hogy ne kellene-e elhagynia "ezt az asszonyt", és hogy nem csupán kolonc-e a nyakában. Ez eléggé durva, és kicsit sem konzekvens. Mármost (esetleg) azzal menteni egy ilyen súlyos hibát, hogy de hát Máriássy tanárúr filmjében is ez volt, vagy hogy de hát Móricz írta így - nem illik, hiszen az adaptáció felelősséggel jár. Bármilyen beavatkozást el lehet, és el is kell követni, hogy a végeredmény vállalható legyen, és ez az adaptáló felelőssége, nem pedig az íróé, vagy egy régebbi adaptátoré.

Máskor ugyanez a feleség, aki itt még a jó oldalt képviseli, és a karakter szintjén még konzekvens, egyszercsak elkezd ráordítani a kb. 15 éves cselédlányra, amely szokásától többé nem is fog tágítani.
A rokonok-vonal tehát, hogy egyre többen jelennek meg pénzt kérni, vígjáték, szatíra lehetne, de ehelyett átmegy egy értelmet nélkülöző drámába.

A másik vonal a korrupció vonala, amely arról szól, hogy a felsőbb körökbe belecsöppenő új ember hogyan keveredik bele lépésről-lépésre, egyre mélyebbre a korrupciós ügyekbe. Ez a mutyizás (hogy haveroktól rendelnek meg szolgáltatásokat, és a megrendelésért cserébe százalékot fizetnek nekik vissza) egy közismert magyar sajátosság, és úgy vagyunk vele, hogy ha erről, illetve a kormányzati korrupcióról akarunk filmet nézni, akkor biztosan nem egy világháború előtti, több motívumot futtató regény adaptációján keresztül akarjuk ezt majd megkapni. A Dzsentlemanus c. Eddie Murphy-film pl. eléggé jó kis képet fest le arról, hogyan működik a korrupció, de ezer más filmet is példaként említhetnénk erre. A végeredmény az, hogy a korrupció nem egy izgalmas vonala a filmnek, mert előrelátható, kiszámítható, és semmi újat nem ad - ma már.

Mind között egyébként a film szerelmi vonala a legsúlyosabb, hiszen itt egy elv nélküli kacérkodással van dolgunk, bejön a képbe a feleség unokatestvére, és a férfi minden további nélkül közli, hogy feladná a családját, hogy lefekhessen vele.

Amúgy nem látunk mást, csak kosztümökben jövő-menő alakokat, de a film még ettől is lehetne nagyon jó, hiszen ott van például a Poirot-sorozat, amely éppen ebben az időben játszódik, és a halálosan unalmas cselekmény mellett gyönyörűbbnél gyönyörűbben berendezett lakásokat, éttermeket, egyéb tereket és belsőket látunk, istenien fényképezve, melyek nemcsak az operatőrt, de az art direktort is minimum ugyanannyira dicsérik. A Rokonoknak a stáblista tanúsága szerint még csak nem is volt külön "art director"-a, mindenesetre számos alkalommal (több, mint egy) láthattunk korban nem odaillő kellékeket, ablakokat, lámpákat, máskor meg csupán az volt az érzésünk, hogy valami (nem tudjuk, mi) nem stimmel.

A stílus, a korstílus kiélvezése nyugodtan lehetett volna külön csemege a szem számára, amely ugyancsak növelhette volna a film nézhetőségét, mint a Poirot esetében.
Mégis, az egyetlen dolog, amit nem értünk e filmben, mindössze annyi, hogy miért? Hogy miért kellett Szabó Istvánnak elkészítenie (még egyszer)? Jó sok gondolkodás után végül arra jutottunk, hogy lehet, hogy azért, mert egyszerűen ezt szereti csinálni, szeret ilyen filmeket rendezni. Ez persze érthető, de az inkább stréber, mint tehetséges főiskolásfilmre emlékeztető vonatos álomjeleneteivel a Rokonok nem adja át a néző felé ennek a szenvedélynek a varázsát. Ez így csak egy úri passzió. Egy fiatalember jut erről az eszünkbe, Jack (Leonardo DiCaprio) a Titanic-ban, ahogy leül a gazdag emberek asztalához, és bár azok -két kivétellel- mind lenézik, az inkább tehetséges, mintsem stréber típusú fiatalember végül tósztot mond a kölcsönkapott öltönyében, és azt mondja, "igyunk arra, hogy minden nap számítson!". Ugyanezt kívánjuk a magyar nézőknek, és Szabó Istvánnak is, "hogy minden film számítson!".