Eredetileg eszünk ágában sem volt bármiféle cikket írni Szabó István esetével kapcsolatban, de végül arra jutottunk, hogy úgyis mindenki állást foglal (ahogy a Szembesítés c. film eredeti címe hangzik: "taking sides"), így vagy úgy, és egy újság nem kockáztathatja meg az "elhallgatás" látszatát. Ami minket illet, mi nem Szabó István tettét akarjuk megítélni, hanem azt a furcsa jelenséget, ami ennek kapcsán a napokban történt, és történik.

Mi természetesen nem értjük, hogy miért jön mindenki azzal, hogy Szabó István művészete mennyire meghatározó, hogy ő mennyire nagy művész, és hogy mi, magyarok mennyire büszkék vagyunk a filmjeire - a filmjeinkre, melyeket ő készített. Nem értjük, mint ahogyan azt sem érthettük volna, ha amikor Winona Rydert bolti lopáson kapták, és az ügye a bíróságra került, bárki azzal próbálta volna őt menteni, hogy de hiszen ő egy nagy művész, egy igazán kimagaslóan tehetséges színésznő. Ami azt illeti, éppenséggel pont az volt a félő, hogy direkt azért szabnak ki rá súlyos büntetést, mert attól tartanak, hogy a hírességek többet engednek meg maguknak, mint halandó embertársaik. Hasonló a helyzet Nick Nolte-val, akit ugyancsak nem kell külön méltatnunk, hogy mennyire tehetséges és nagyszerű művész. Nolte-t többször elkapták, amint kokain hatása alatt, részegen vezetett autót, ráadásul a megengedett maximális sebességnél sokkal gyorsabban. Jelenleg úgy áll az ügye, hogy ha még egyszer elkapják, akkor a sok kirótt és felfüggesztett büntetés mind aktuálissá válik, és az bizony már nem lesz egy leányálom.
Nekünk, és mindenkinek, aki szeretne állást foglalni ebben az ügyben, azon kell elgondolkodnunk, hogy vajon mit szeretnénk. Szeretnénk-e, hogy az általunk tisztelt és szeretett, nagy volumenű művész megússza a börtönt? Persze, hogy szeretnénk. És azt szeretnénk-e, hogy egy későbbi időpontban ne fordulhasson elő, hogy Nick Nolte elüssön egy kisgyereket, vagy egy felnőttet, bárkit, egy embert, vagy akár egy kutyust is? Nem, nem szeretnénk. A harmadik felmerülő kérdés azonban e kettőnél is sokkal komolyabb, nevezetesen, hogy szeretnénk-e, hogy Nick Nolte-ra más törvények vonatkozzanak, figyelembe véve, hogy ő Nick Nolte? Ez itt az igazi fogas kérdés, és természetesen erre is "nem" a válaszunk. Vajon örülnénk-e, ha Zalatnay Sarolta, akit magyarok tízezrei csodáltak és szerettek évtizedeken keresztül (sőt, teszik ezt mind a mai napig), felmentést kapott volna bűnéért - csak azért, mert színvonalas énekesnői karriert futott be? Vagy örülnénk-e, ha Benkő Péter színművész, aki milliárdos adóvisszaigénylés bűnében találtatott vétkesnek, megmenekült volna a törvény szigora elől - csak azért, mert egy igazán tehetséges és szimpatikus színész volt egész életében? Természetesen örülnénk, de ahogy kicsúszna a szánkon az "igen", gyorsan vissza is kellene vonnunk, és átjavítani "nem" -re. Mert vagy egy babán-köztársaságban élünk, vagy nem - a kettő közt nincs harmadik lehetőség. A "taking sides" (állást foglalni) kifejezés éppen azért kitűnő, mert benne van, hogy két oldal között lehet választani. Vagy-vagy.

Élhetünk egy olyan társadalomban is, ahol a közismert emberek kiváltságokat élveznek, mármint olyan kiváltságokat is, amelyek például az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatával, és annak szellemével ellentétesek (mellesleg kár, hogy egy idevágó magyar Függetlenségi Nyilatkozatra nem tudunk hivatkozni). A kiváltságok nemcsak úgy, maguktól teremnek, azokat egy közösség tagjai adják, ráadásul nem is csak úgy, valamilyen nagy közösből, hanem a sajátjukból, annak rovására.

Természetesen nagyszerű, sőt felemelő módja a megbecsülés kimutatásának egy-egy kivételes ember felé, amikor például egy város díszpolgárává fogad valakit, amikor házat ad neki, amikor egy közösség különféle díjakat, kitüntetéseket adományoz megbecsült tagjainak. A maguk módján ezek is kiváltságok - ha úgy vesszük, mint ahogyan példának okáért a mindenkori köztársasági elnököt is megilletik kiváltságok. Ilyenkor egy közösség jutalmazza azokat, akik különösen sokat tesznek érte. Ha egy híres művész bemegy egy étterembe, naná, hogy simán megkapja a legjobb asztalt, és hozzá a NFSZ (nagyon fontos személyeknek járó - VIP) kiszolgálást, sőt, talán végül még fizetnie sem kell érte, mert az étterem tulajdonosok bármikor dönthetnek így, ez természetes, és közben az érdek-balansz nem sérül, sőt abszolút működik. Arra azonban sokkal ritkábban kerül sor, hogy ha egy híres ember randalírozik az adott étteremben, akkor a tulajdonos inkább mindenki mást küld haza - helyette. Vagy - vagy.

Vagy egy olyan társadalomban élünk, amelyben Szabó István bármely negatív tettét menti az a tény, hogy ő Szabó István, vagy pedig egy olyanban, amelyben ha Szabó István keresztülhajt a piroson, vagy eltulajdonít egy ruhadarabot egy áruházban, ugyanolyan megítélés alá fog esni, mintha bárki más tette volna ugyanazt. Vagy - vagy.

A gyakorlatban, Szabó István esetében e két verzió között a különbség amennyire nagy jelentőségű, ugyanannyira kicsi. Adva van 1 darab tény, és három darab gesztus, egymás után, sorban. Tény, hogy beszervezték, és besúgó lett. Az első gesztus, hogy magától előálljon, és beismerje tettét - azok felé, akiket személyesen is érintett a tette, elmaradt. A második gesztus az, hogy az Élet És Irodalom cikkére reagálva azt nyilatkozta, hogy büszke arra, amit tett, és hogy életet mentett meg tettével. A harmadik gesztus az, hogy napok leforgása alatt megváltoztatta ezt az előző nyilatkozatát. Mindez alakulhatott volna másképp is, és most nem a rendező 50-es évek béli tetteire gondolunk, sőt, még nem is arra, amit Kenedi János történész mondott, hogy szerinte Szabó István 1990-ben nyugodtan előállhatott volna, és beismerhette volna, amit tett, és bocsánatot kérhetett volna, és akkor most nem kellene szégyenkeznie. Szerintünk, ha csak az elmúlt napokban, a sok-sok műsorpercnyi televíziós beszélgetéseinek egyikén akárcsak egy percet is, csupán csak néhány mondatot áldoz arra, hogy beismerje, hogy bűnt követett el, és bocsánatot kérjen, most mindannyian egy boldogabb társadalomban élhetnénk.

Ehelyett azonban (sajnos), csak azt láttuk, hogy elhivatott műsorvezetők, mint szorgalmas plasztikai sebészek segédkeztek neki, hogy a televízió nyilvánossága előtt kiköszörülhesse a csorbát, amit az Élet És Irodalom cikke ejtett a méltóságán. Sajnos, mindössze annyit láttunk, hogy könnyes szemmel fogadta a tapsot a Filmszemle (értsd a hivatalos magyar filmszakmai ünnepség) díszvetítése után, ahol az ő filmjét tekinthették meg a politikusok, és más magas rangú vendégek (a filmes sajtó kizárásával). Csupán csak azt tapasztalhattuk, hogy az adatvédelmi ombudsman, munkáját meglepő hanyagsággal, hozzá nem értéssel végezve olyan állást foglalt, hogy az Élet És Irodalom cikke jogot sértett, mert Szabó István nem is közszereplő. Ha ő, akinek a filmjét vetítik a hivatalos, állami rendezvényen (amit a miniszterelnök nyit meg), ha ő, akit az állami televízió kamerái mutatnak, miközben a magas rangú politikusok, és az elit megtapsolják, és akit a miniszterelnök külön megölel (és csak Szabó Pista-ként beszél róla), nem közszereplő, akkor vajon ki az?

Az egész (balul sikerült) láncreakció, amit az ÉS cikke kiváltott, leginkább arról szól, hogy az elit a hétköznapi emberektől erőszakkal el akarja vitatni a jogot, hogy Szabó István egykori tettét (természetesen annak fényében, amit ő maga e tettéről nyilatkozott, tehát Szabó István meghallgatásával, és nem anélkül) megítéljék. Ez pedig egy meglehetősen ellenszenves jelenség. Nem így kellene, hogy történjen, nem így kellett volna, hogy történjen.
Adva van tehát egy darab tény, hogy Szabó István besúgó volt, ez összesen egy darab múltbéli tett, melyet azonban számos, a napokban produkált Szabó István-gesztus követ, és amelyeket számos egyéb gesztus követett az uralkodó elit részéről. Mi természetesen elítéljük múltbéli tettét, sőt, hogy egészen pontosan fogalmazzunk, ezt képviseleti alapon a parlament tette meg a nevünkben, de ez köztudott. Ennél fontosabb talán az a tény, hogy Szabó István, mivel nem politikus, ránézve e tettének nincs semmiféle következménye, ha úgy vesszük, csupáncsak annyi elvárás merült fel személyével kapcsolatban, hogy ismerje el tettét, minősítse azt, és kérjen bocsánatot. Filmes kifejezéssel élve: ennyi. Illetve ennyi - lett volna. Ennyi is lehetett volna - egy másik társadalomban.