Katyn

Katyn történetét a mai napig nem sikerült teljesen tisztázni: az 1940 tavaszán történt mészárlásról 1943 után (a tömegsírok megtalálása után) is évtizedekig azt állította a szovjet vezetés és hivatalos propaganda, hogy a németek végezték ki a lengyel katonákat a világháború alatt (pontosabban 1941-ben), és bárki, aki azt mondta, hogy ez az oroszok műve volt 1940-ben, az kegyetlen megtorlásra számíthatott.

1990-ben az akkori orosz hatalmi harcok következtében Gorbacsov elismerte Szovjetunió felelősségét a Katyn-i mészárlásban, és ezért az NKVD-t (az orosz belügyi népbiztosságot) tette felelőssé. Az 1990 szeptemberében orosz ügyészek által indított vizsgálatot 2000-ben felfüggesztették, a nyomozati anyagok nagy részét pedig titkosították. Később a Katyn-i mészárlást nem minősítették népírtásnak, hanem köztörvényes bűntettnek, ami már elévült, vagyis semmiféle jóvátétel igénye nem merülhet fel a lengyel népben.

1940 tavaszán 21 847 lengyel hadifogoly kivégzésére adott parancsot Sztálin, Berija és társaik, akiket Katyn-ban, Tverben és Harkovban végeztek ki. Katyn-ban 15 ezer lengyel hadifoglyot lőttek főbe az oroszok, az áldozatok egy része (kb. 8400 fő) tiszt volt, "egyharmada pedig a lengyel értelmiség színe-java: tudósok, a humán tudományok reprezentánsai, mérnökök, tanítók, újságírók, írók, ismert közéleti személyiségek, körülbelül 800 orvos.″ (Jerzewski: Katyn, 1940.)

Ezt a tragédiát hordozta magában a lengyel nép évtizedekig, úgy, hogy nyilvánosan még nem is beszélhettek róla. Ezért olyan erős az a megkönnyebbülés-szerű érzés, amit a lengyelek a Katyn film elkészülte után érezhetnek, hiszen megtörtént a művészi feldolgozása annak a mészárlásnak, ami az akkori lengyel társadalom közel felének életére hatással volt.


A film bemutatója tavaly szeptemberben volt Varsóban, amiről olvashattuk, mennyire megrázta az élmény a lengyel nézőket, hogy a film vége után ülve maradtak, és együtt imádkoztak a katyn-i áldozatokért. (Március végéig több, mint 3 millióan látták a filmet Lengyelországban.)

Egy ilyen történelmi drámát könnyű lenne patetikusan feldolgozni (vagy legalábbis némi pátosszal), de szerencsére itt nem ez történik, Wajda filmje a visszafogottságával hat - a tragédia utóéletének bemutatásával, az idősíkok váltakozásával, a családtagok sorsának követésével, és a rengeteg költői jelenettel körbefonja a kivégzések brutalitását, és a vérengzést, ami akkor is, most is érthetetlen, semmivel sem megmagyarázható volt, egy olyan közegbe helyezte el, amiben ha nem is megérteni, de látni tudjuk.

Úgy tudjuk, Wajda már régóta készült Katyn feldolgozására, csak nem talált hozzá megfelelő forgatókönyvet, nos, most ez a probléma elhárult, mert a 4 forgatókönyvíró (köztük a rendező) egy igazán alapos és érzékeny könyvet tett le az asztalra, ami remek alapjául szolgált a filmnek.


A történet főszereplőjét, Andrzejt egy valóban létező fiatal tisztről, Adam Solski őrnagyról ″mintázták″, vagyis az ő sorsa is benne van a főhősében, de nem teljes átfedéssel, annyi mindenesetre biztos, hogy az ő jegyzetfüzetében talált sorok szerepelnek a filmbeli Andrzej naplójában. (Ennek a filmnek a forgatása egyébként valódi közös alkotómunka lehetett, az idős rendező szellemi irányítása alatt, legalábbis erre gondolunk az Artur Zmijewski főszereplő színész által elmondottak alapján).

A film alaphangulatát egy egyszerű és végtelenül súlyos, erőteljes kép adja meg: a főcím alatt futó szürke felhők látványa (a Bódy Gábor Nárcisz és Psyché-jének elején rohanó fehér felhők komor verzója).


1939 Szeptember 17-e, a lengyelekre két oldalról támadnak, a németek szeptember 1-én nyugat felől támadták meg őket, 17-én pedig a tervnek megfelelően megindultak kelet felől az oroszok). Nők, gyerekek és idősek reménytlenül próbálnak menekülni, s közben eddigre a lengyel hadsereg több, mint 200 ezer katonája és tisztje már szovjet hadifogságba került.

Főhősünk felesége, Anna kislányával együtt nem menekül, hanem megpróbálja meggyőzni férjét, a hadsereg egyik tisztjét, hogy együtt keressenek menedéket a megszállók elől. Persze a férfi hajthatatlan, ez nem is kérdés, miközben mi tudjuk, hogy ez az utolsó találkozásuk. A filmben nagyon nagy szerepet kapnak az otthonmaradottak, vagyis a nők, feleségek, lányok és anyák, akik évekig kétségek közt éltek, semmit sem tudva szeretteik sorsáról. Tulajdonképpen 5 nő Katyn utáni sorsát ismerhetjük meg, Anna-ét, Anna anyósáét, akinek professzor férjét a krakkói Jagelló egyetemről hurcolták el a nácik, Andrzej tábornokának özvegyéét, akit a németek arra akartak kényszeríteni, hogy követeljen vizsgálatot Katyn ügyében, még 43-ban, illetve a fiatal pilóta hugainak eltérő pályáját. Nincs idő arra, hogy sokáig időzzünk egy-egy női szereplőnél, de így is, egy-két jelenettel pontos képet kaphattunk arról az üres életről, ami a szeretteik elvesztése után rájuk zuhant.


Nagyon jól működik az, ahogy időben ide-oda mozog a cselekmény, bár ez a technika kicsit épít arra, hogy a film nézői tisztában vannak azzal, mit jelentett Katyn, de ez egyáltalán nem baj. Majdnem puritán eszközökkel él a rendező, például keveset mutat a hadifogoly táborról, keveset a háború utáni életről, viszont ezt a tömörítést és egyszerűséget időnként olyan költői képekkel szakítja meg, amik hihetetlenül emlékezetesek és drámaiak. Ilyen az, ahogy a táborban a tábornok beszél a katonáihoz (akik mind azt hiszik, ők lesznek az új Lengyelország egyik pillérje), és miközben kint ömlik a hó, és kaukázusi zubbonyban strázsáló oroszok hallgatják őket, a közös imájuk hangja duruzsol az épületen kívül is.
Ilyen az, ahogy egy fiatal, háborút túlélő lengyel srác a béke első napjaiban nem bír úgy létezni, hogy orosz katonák röhögnek mellette hangosan, és orosz propaganda plakátokkal borítják be az ő városát. Nem kell hozzá sok empátia, hogy előre elképzeljük ennek a fiúnak a sorsát, hiába lesz egyik pillanatról a másikra szerelmes, és hiába szeretne művészeti iskolába járni, Katyn örökségén nem akar és nem tud ″túljutni″.
Nagyon sok ″szép″ és drámai jelenet szerepel a filmben, ezek mindegyike olyan, amire később egyesével is emlékezni fogunk, és ami egy-két másodperc alatt képes bevonni magába a nézőket, úgy, hogy szinte tényleg ott vagyunk: ott állunk ősszel egy temetőben, és tudjuk, meg is halhatunk azért, mert a Katyn-ban megölt testvérünknek sírkövet állíttattunk, ott vagyunk egy napfényes nappaliban, gyönyőrű kislányunk társaságában, amikor bizonyosságot kapunk arról, hogy megölték a férjünket, és végül, a film végén ott vagyunk a fiatal tisztek bőrében, ahogy látjuk bajtársainkat holtan feküdni, és elkezdünk imádkozni.

Nagyon megrázó a film, de az lenne a furcsa, ha nem az lenne. Úgy látjuk, nagy munkával igyekeztek minden cselekményszálat és személyes sorsot beleszorítani a 2 órás filmbe, ami sikerült is, úgy-ahogy, bár a rendezőnek biztosan volt azért hiányérzete. (A magyar áldozatról, Korompay Emánuel-ről is szó volt állítólag, hogy bekerül a forgatókönyvbe, de aztán végül nem így történt.)

Végig, a film egész idejében sikerült fenntartani azt a drámai feszültséget, amitől jó lett a film, mert hiába tudjuk sajnos előre, mi történt Katyn-ban, és tudjuk, mi lesz majd a főszereplőinkkel, a feszültség mégis nagyon erős, hiszen itt nemcsak maga a tragédia a fontos, hanem az azelőtti és az azt követő események is.

Ha visszagondolunk, fel tudjuk idézni azokat a jeleneteket, amiket Wajda -hogy úgy mondjuk- direkt rakott bele a filmbe, vagyis inkább azt mondanánk, ezek azok a kulcsjelenetek, amikre támaszkodik a film, és amik Wajda stílusát egyesével is tükrözik. Ilyen az a jelenet, ahol a lengyel zászlót kettétépik a megszálló orosz katonák, és csak az egyik felét hagyják meg, a vörös felét, a fehér csíkot pedig a lábukra tekerik, kapcaként. Ilyen az, amikor egy feszületet síratnak meg, és ilyen a napfényben megcsillanó munkagép, ami a tömegsírokat fedi be.


Eddig nem voltunk benne biztosak, hogy szeretjük Wajda-t, illetve a filmjeit (mert nem sok mindent láttunk tőle, leginkább a Márványembert, azt is rég), de a Katyn után nincsenek fenntartásaink többé.

Ennek a filmnek az elkészítése egy csodás morális és művészi tett, amire régóta nagy szüksége volt a lengyel népnek (és minden más európainak), és amivel végre emléket tudtak állítani a Katyn-ban meggyilkoltaknak.
Ezt a ″küldetést″ nagyon visszafogottan és érzékenyen végezte el az idős rendező, és egyszerűen azt mondhatjuk róla, hogy büszke lehet a művére.