Az Esemény

Ez a cikk sokkal jobb véleménnyel van a filmről, mint a normál nézők általában, ezt vedd figyelembe, ha moziba készülsz ...

Ez a kis cikk nem tartalmaz spoilert (poénlelövést), ezzel együtt, még ha akarna, sem tartalmazhatna, mert nincs poén, amit le lehetne lőni. Ez egy teljesen normális, hibátlan, nagy volumenű film, figyelemre méltó történettel, elsőosztályú rendezéssel, briliáns fényképezéssel, és tökéletesen félelmetes hangulattal.





Egyedül a Madarakhoz hasonlítható. A Stúdió és a rendező azt kérik, hogy a sztorit tartsuk titokban, hát legyen. Miért ne tartanánk tiszteletben egy remek film rendezőjének és a gyártó stúdiónak a kérését? Ha választani kellene a nézők érdeke és a stúdió érdeke között, nem haboznánk az utóbbi rovására választani az elsőt, de látva a filmet, úgy véljük, még jobb a nézőnek, ha ugyanolyan friss szemmel látja, mint mi (ezzel együtt, semmi, egyszerűen semmi titkolnivalót nem látunk benne).





A történet roppant egyszerű, a film pedig igazán jó horror-katasztrófa hangulatban kezdődik (egyik műfaji jelzőt sem csak a poén kedvéért említjük). Leginkább a fantasztikus Holnapután c. filmhez hasonlítható. Ezzel együtt nagyon erősen eszünkbe jut a Tom Cruise-os 3 lábúak támadása is, ami rém gyenge volt. Eszünkbe jut, mert Shyamalan kukoricaföldes filmjében Mel Gibsonnak konkrét ufókkal kell birkóznia, 10 évvel azután, hogy már mindenki tudja, hogy az ufók is jófejek, mint mi, de nem is ez a gond, hanem az, hogy az ufók túl konkrétak. Ugyanúgy túl konkrétak, mint a sárga kabátos lányka az erdőben című sztoriban, ahol az erdőben bujkáló szörny túl konkrét (bár ott a történet némiképp indokolja e konkrétságot, szóval ez nem annyira negatívum), a medencés filmnél azonban teljes gőzzel megnyilvánult ez a nemkívánatos, lehangoló konkrétság. Igenis féltünk Shyamalan filmjeinek e tulajdonságától, hogy konkrétan jelennek meg bennük a negatív erők.

Ez a film azonban igazán szerencsés arányokkal dolgozott - a konkrétság csak kiegyenesítette, leegyszerűsítette a sztorit, ezzel együtt a film pszichedelikus szintjén ezúttal nem esett csorba. Megmaradt benne az, ami miatt a Twin Peaks-sorozat, vagy a Kék Bársony annyira jó volt - e művekben egy fa lombkoronájának puszta látványa is félelmet tudott kelteni. Mert valljuk be, pszichedelikus élményekre vágyunk, és nem arra, hogy valaki ufónak öltözve Mel Gibsonnal kenguru módján bokszoljon, miközben mi már képzeletünkben egy csomó borzongást felépítettünk róla. Fontos, hogy egy film pszichedelikus is legyen, mint a zseniális Sztalker, amelyben egy mezőn sétál három ember, és bár elvileg alig történik valami, mégis tiszta sci-fi pszicho-horror, tele érzéssel, élettel és filozófiával. Egyszer véletlenül jobbra indulnak el bal helyett (az egyszerű szovjet mezőn), és máris meghűl mindannyiunk ereiben a vér. Ilyenek a jó filmek - pszichedelikusak. Ha már itt tartunk, a Blair Witch Project is pszichedelikus - és ezért zseniális. Nem látsz benne késeket, sem vért, gyilkosokat sem, csak egy erdőt, és mégis a leghátborzongatóbb film.

Az Esemény igazán jó sztorira épül. Egyszerű, simán el is lehetne árulni, sem a filmnek, sem a jövőbeni nézőknek semmi baja nem lenne, mert nemcsak egyszerű, de egyben nagyszerű is. A Madarakkal kapcsolatban az volt annak idején, hogy a kritikusok semmit sem tudtak kezdeni a borzongással, meg volt az a hidegháború is, és legalábbis nálunk, a szovjet zónában mindenki hozzátette, hogy a film átvitt értelemben az atomháborúról szól. Ez természetesen bullshit, lényegét tekintve azonban mégis igaz az állítás, hiszen amikor az ember bemegy egy moziba, és beül egy horror- vagy katasztrófa filmre, olyan helyzetbe hozza magát, mint az az ember, akinek azt mondják, van egy rossz hírünk. Abban a pillanatban átpörög az agyán az összes elképzelhető legrosszabb dolog. Ugyanúgy, mint a színészek, akik amikor elő akarják adni, hogy megrémülnek, valami durva élményükhöz nyúlnak, mi, nézők is ugyanezt tesszük. Így kapjuk meg az atomháborút, ha éppen az a kollektív rémület tárgya :)

Az Esemény ezzel együtt már témáját, sztoriját tekintve is zseniális, mert ez a film valóban egyik legbelsőbb félelmünket fogalmazza meg, és mutatja be. Egy olyan félelmünket, amely ott bujkál mindannyiunkban, hogy hogy lesz ez ezzel a túlnépesedéssel, ezzel az őrült tempóval, a folyamatos gazdasági növekedéssel (amely mérséklése önmagában is világválsághoz vezetne, pedig főcél). Az Utolsó Óra félelme ez. Ez a film azonban nem csak épít rá, de ugyanúgy, mint a mindent vivő Holnapután, konkrétan meg is jeleníti, és konkrét módon azonnali szemléletváltásra sarkall mindenkit. Steven Seagal is készített már olyan filmet, amelynek végén Földünk megóvásáról kis óda-betét volt megtekinthető - de az nem volt az igazi. DiCaprio filmje azonban csúcs, és Shyamalan filmje is most igazán szuper - nemcsak mint üzenet, de mint hátborzongató film is.



Másképp fogalmazva, nemcsak hátborzongató film, de konkrét üzenete is van. Egy komplex kis gondolat-csomag, benne olyanokkal, hogy el a kezekkel attól, ami nem a miénk, meg olyanokkal, hogy le kell ásni társadalmunkban egészen odáig, arra a szintre, ahol elemi motivációk adják az energiát, az inspirációt és az okot az életre - ilyen ok például a szerelem. Amikor például azt látjuk, hogy egy arctalan puska két dühöngő tinédzsert lő szét, nem sima horror-jelenetet látunk, hanem egy természetes védekező-mechanizmust működés közben, idegen behatolókkal szemben, és intő példát arra, hogy ami nem a miénk, azt békén kell hagyni (felér egy prédikációval, vagy egy kőbe vésett sorral).

A film leggyönyörűbb jelenete az elején van, Bódy Gábort és a Kizökkent Világot egyszerre idéző felhőket látunk, melyek mögött az ég kékje fokozatosan átmegy egyre sötétebbe, végül feketébe (ez idén a másik felhős kezdet a Katyn-nal) Mit mondjunk: nem érdemes kihagyni. Sem az elejét, sem a filmet.