Clara

E filmnél sajnos a rendező elhivatottsága (lévén ő maga Brahms leszármazottja) kontra-produktív módon fejti ki hatását - ami a filmre a legelső percétől rányomja bélyegét. Gyönyörű betűvel kanyarított feliratok, látszik, hogy igyekeztek komoly benyomást tenni a nézőre, de közben, sajnos, a film nyitójelenete a világ legesleg-sablonosabbika lett. Egy lapát szenet dob valaki egy gőzmozdony kazánjába - hogy lehet így kezdeni egy filmet, ami művészetről, zenéről szól? Ez azonban még nem minden, a vonat elindul, Clara Schumann és férje, Robert egy semmitmondó dialógot adnak elő a vonatfülkében, aminek csak informatív funkciója van. Itt, ebben a jelenetben kell megszoknunk azt is, hogy a Robert Schumann-t alakító Pascal Greggory szája mást mond, mint amit hallunk - Greggory nyilván franciául beszél, amit egy német hang szinkronizál (kellemetlen élmény, ami az egész film során végigkísér bennünket).





A film, sajnos, alapvetően illusztratív. Clara elmegy a folyóparti kocsmába, hogy meghallgassa Brahms-ot. Ennél ügyetlenebbül jelenetet megrendezni aligha lehetséges. Látszik, hogy írásos feljegyzések alapján rakták össze, amit látunk - benne van, hogy lelopkodják a gyöngyöket a nő szoknyájáról, benne van, hogy Brahms virtuóz, benne van, hogy Clara-nak nagyon tetszik a játéka, és benne van, hogy hajnalig múlatja az időt, Robert Schumann pedig odakint várakozik. Mindez benne van, a jelenet azonban még véletlenül sem áll össze. Az ember nem is érti, mire megy ki a játék, mintha csak felmondanának egy történelmi leckét, száraz, sablonos stílusban. Már itt világossá válik, hogy van néhány történelmi emlék, amiket a legprecízebben próbálnak megeleveníteni - és ez minden, amit a filmtől kaphatunk.





A megelevenített történelmi emlékek közül néhány tényleg különleges, például amikor megműtik Robert Schumann agyát, vagy amikor Clara és Brahms távoznak az intézetből, legtöbbször azonban sablonos jelenetekből kell összeraknunk saját magunknak, hogy egykor körülbelül mi történhetett. A rendező nemcsak a szénre meg a lapátra szállt rá oktalanul. Később látjuk, amint halat vágnak fel ebédre, a gyerekek pedig irtóznak. Színes töltelék, ez minden, amit erről el lehet mondani, és arról árulkodik, hogy jelenetek leltárszerű felsorolásán kívül másra nemigen számíthatunk.

A film legmélyebb hibája a koncepciójában van, amely úgy akarja beállítani Clara és Brahms találkozását, mint egy életre szóló szerelem történetét. A történelem semmiféle utalást nem talál arra, hogy Brahms és Clara szerelmi viszonyra léptek volna - a szoros barátság azonban tény. Mármost egy ilyen barátság elegendően szép történet ahhoz, hogy ne kelljen beleprojektálni egy szerelmet, különösen pedig egy szerelmi háromszögként előadni az egészet. Nyilvánvaló, hogy van pikantéria abban, ha egy fiatal férfit egy házaspár befogad magához (Clara 34 volt ekkor, és ez volt az utolsó év, amikor Robert Schumann még nem került intézetbe, ahol aztán 2 év múlva, 1856-ban meghalt).

Barátság, szeretet, vonzalom, féltékenység, düh, ezek adott esetben mind ott kavaroghattak a levegőben. Ezzel együtt az egész filmet erre építeni, enyhén szólva túlzás. Végül pedig úgy beállítani, hogy Brahms pár hónappal Clara halála után maga is meghalt, ahogyan ígérte - megint komoly túlzás, hiszen bár a film nem tesz említést róla, Clara halála a film végéhez képest 40 évvel később következik be (s addig még rengeteg dolog történik vele). Ez egyszerűen nem az a történet. Az, hogy egy életen át tartották a kapcsolatot, barátok voltak, elég szép kellett volna, hogy legyen, miért kellett más fényben feltüntetni? Mármint megkísérelni ezt?





A film legnagyobb hibája, hogy fel-felvet motívumokat, aztán elfelejti őket. Az első a zenekar esete, amelynek vezetésével Robert Schumann-t bízták meg, de nagyon rosszul csinálta, és a szerződését nem is újították meg. A filmben ez úgy jelenik meg, hogy Robert Schumann helyett Clara veszi át a zenekar irányítását.

Amint elkezdünk drukkolni, hogy Clara mint nő megállja a helyét a Düsseldorf-i zenekar élén, a hagyományosan férfi pozícióban, rádöbbenünk, hogy a film mégsem erről szól.





Ennél sokkal súlyosabb a megélhetés motívuma. A film azt tudatja velünk, hogy Clara egyre lejjebb csúszik, a földszintet már kiürítették, hamarosan el kell költözniük, a házvezetőnő, Berta már elment, ahhoz a Tausch-hoz, aki Robert Schumann-t kifúrta a zenekar éléről, és a bébiszitter is épp most készül távozni az elsötétített házból. Brahms megmentőként érkezik, elmegy a gyerekekkel reggelit vásárolni, Clara megköszöni neki, hogy küldött pénzt.

Ezek után enyhén szólva fontos kérdés, hogy mi történik velük, Clara-val és 6 gyermekével, miután Robert meghalt. Az, hogy a filmben el van helyezve egy Clara-mondat, hogy majd ismét koncertkörútra megyek, és akkor lesz pénz bőven, a történészek számára talán mond valamit, de a nézőnek nem. A néző azt hiszi, a lecsúszott Clara ezzel hitegeti távozni készülő bébiszitterét.

Az, hogy a valóságban Clara Schumann Európa-hírű sztár zongoraművész volt, aki utolsó nyilvános koncertjét 72 éves korában adta, és hogy zongoraművészként (később még akadémiai tanárként is) még unokáit is tudta anyagilag támogatni - nem szól a film. Arról sem, hogy az utolsó darab, amit előadott, egy Brahms darab volt - mert ez például egy meglehetősen szép motívum barátságról, szeretetről, szerelemről, ha úgy tetszik.





Ami jó e filmben, az az, hogy közel hozza Clara Schumann-t (a 20 éves Brahms-ról sokat nem tudunk meg), rossz viszont az, ahogyan ezt teszi: erőltetett, száraz, töredékes, levéltári stílusban, egy beteljesületlen szerelem fikciójának alárendelve mindent.