2010-03-31
Testvérek
Soha be nem gyógyuló sebek
A Brothers egy remek dán film amerikai remake-je, a dán nyerő páros Susanne Bier és Anders Thomas Jensen közös forgatókönyvét Bier rendezte meg 2004-ben, és mint ez a feldolgozás tényéből is kitűnik, elég jól sikerült a végeredmény. A dán művészfilmesek drámai története most egy non-mainstream, érzékeny amerikai verziót kapott.
Az amerikai Testvérek két alkotó miatt tűnt már előre is igéretesnek, az egyik Jim Sheridan rendező, a másik David Benioff forgatókönyvíró. Sheridan az az ír származású amerikai rendező, akinek több jó, 
és egyben díjazott filmje is volt (A Bal Lábam, Apám Nevében), legutóbb pedig a szintén élményszerű Amerikában c. filmje, amiben saját életét, az ír családja amerikai beilleszkedését mutatta be. Sheridan érzékeny és remek drámai vénával megáldott rendező, aki ezt a Brothers-ben is újra bebizonyította.
Ami David Benioff-ot illeti, az ő Az Utolsó Éjjel (25th Hour) c. könyve, és az ebből írt forgatókönyve annyira jó lett, hogy a későbbi kevésbé jól sikerült film-projektjei ellenére (Trója, X-Men Kezdetek: Farkas) megkedveltük az intellektuális, és egyben kifejező stílusát. Mindkettő jól jött a Testvéreknél is, hiszen ez egy erős dráma, ahol az apró, ki nem mondott, de érzékeltetett érzelmi rezdülések viszik előre a cselekményt.
A történet egy család két fiútestvéréről szól, a két nagyon eltérő karakter különböző életet él, míg Sam (Tobey Maguire) katonának áll, hogy "teljesítse hazafiúi kötelességét", és gyerekkori
szerelme a felesége, akivel két gyereket nevelnek, kiegyensúlyozott családként, addig Tommy (Jake Gyllenhaal) a felelőtlenség boldog állapotában úszik az árral, nem nagyon dolgozik, iszik, bulizik, és egyik napról a másikra él. A dolgok akkor változnak meg, amikor Sam katonai bevetésekor lezuhan a repülője, és mindenki azt hiszi, hogy meghalt.
A film némely jelenetet szinte egy-az-egyben hasonlóan ábrázol, mint a dán eredeti film, mégsincs az az érzésünk, hogy ugyanazt a filmet látjuk, amerikai szereplőkkel. A feldolgozás valóban egy kreatív újragondolását jelentette az eredeti drámai sztorinak, és így nem is foglalkozunk vele, hogy remake-e, vagy sem, csak egyszerűen élvezzük a filmet.
Ami az élvezetet illeti, ez nem egy könnyű szórakozást jelent, hanem inkább egy olyan áthangoló, emlékezetes drámai élményt, ami miatt általában érdemes filmeket készíteni és nézni. A gyönyörű feleséget Natalie
Portman játssza, és érdekes, hogy a filmben milyen sokan és sokszor utalnak rá, hogy a kétgyerekes anya mennyire szép (a filmben kevés mellékszereplő bukkan fel, de ők mind megjegyzik, Portman mennyire bombázó). Mind a három főszereplő remekül játszik, egyedül talán Tobey Maguire stílusa kevésbé szimpatikus, de ez a szerepéből is adódhat, ami elég kemény megnyilatkozásokat vár el tőle.
Egyébként az egész film az érzelmi szintű problémákról szól, amik, mint ahogy a filmből is kitűnik, nem tréfadolgok - amikor egy embernek meghal a lelke egy tragédia után (bűntudattal és az önbecsülésének elvesztésével egyidőben), akkor ez minden szokásos emberi kapcsolatát tönkreteszi, a családtagjai elkezdenek furcsán tekinteni rá, és az egész egy szörnyű örvényként húzza le, addig a pontig, ahonnan már a testvéri szeretet, vagy a szerelme támogatása sem tudja kimenteni.
A film nagyon érzékenyen építi fel az érzelmi viszonyulások hálóját, minden jelenetben értjük, hogy ki miért mondja azt, amit, és egyszerűen bele tudjuk képzelni bármelyik szereplőnk sorsába.
Jim Sheridan-nek különleges képessége
van a családi kapcsolatok, az egyéni drámák, az emberek életében beállt változások ábrázolására, és itt, ebben a filmben nagyon jól jön ez az adottság, hiszen az egész film egy érzelmileg erősen átitatott (pszichológiai) dráma.
Bár nem könnyű film, mindenképp megéri megnézni (akár látta az ember a dán filmet, akár nem), mert a hatása ott fog bennünk motoszkálni még napokig, és ez a legjobb drámai filmek sajátja, mint tudjuk...
és egyben díjazott filmje is volt (A Bal Lábam, Apám Nevében), legutóbb pedig a szintén élményszerű Amerikában c. filmje, amiben saját életét, az ír családja amerikai beilleszkedését mutatta be. Sheridan érzékeny és remek drámai vénával megáldott rendező, aki ezt a Brothers-ben is újra bebizonyította.
Ami David Benioff-ot illeti, az ő Az Utolsó Éjjel (25th Hour) c. könyve, és az ebből írt forgatókönyve annyira jó lett, hogy a későbbi kevésbé jól sikerült film-projektjei ellenére (Trója, X-Men Kezdetek: Farkas) megkedveltük az intellektuális, és egyben kifejező stílusát. Mindkettő jól jött a Testvéreknél is, hiszen ez egy erős dráma, ahol az apró, ki nem mondott, de érzékeltetett érzelmi rezdülések viszik előre a cselekményt.
A történet egy család két fiútestvéréről szól, a két nagyon eltérő karakter különböző életet él, míg Sam (Tobey Maguire) katonának áll, hogy "teljesítse hazafiúi kötelességét", és gyerekkori
szerelme a felesége, akivel két gyereket nevelnek, kiegyensúlyozott családként, addig Tommy (Jake Gyllenhaal) a felelőtlenség boldog állapotában úszik az árral, nem nagyon dolgozik, iszik, bulizik, és egyik napról a másikra él. A dolgok akkor változnak meg, amikor Sam katonai bevetésekor lezuhan a repülője, és mindenki azt hiszi, hogy meghalt.
A film némely jelenetet szinte egy-az-egyben hasonlóan ábrázol, mint a dán eredeti film, mégsincs az az érzésünk, hogy ugyanazt a filmet látjuk, amerikai szereplőkkel. A feldolgozás valóban egy kreatív újragondolását jelentette az eredeti drámai sztorinak, és így nem is foglalkozunk vele, hogy remake-e, vagy sem, csak egyszerűen élvezzük a filmet.
Ami az élvezetet illeti, ez nem egy könnyű szórakozást jelent, hanem inkább egy olyan áthangoló, emlékezetes drámai élményt, ami miatt általában érdemes filmeket készíteni és nézni. A gyönyörű feleséget Natalie
Portman játssza, és érdekes, hogy a filmben milyen sokan és sokszor utalnak rá, hogy a kétgyerekes anya mennyire szép (a filmben kevés mellékszereplő bukkan fel, de ők mind megjegyzik, Portman mennyire bombázó). Mind a három főszereplő remekül játszik, egyedül talán Tobey Maguire stílusa kevésbé szimpatikus, de ez a szerepéből is adódhat, ami elég kemény megnyilatkozásokat vár el tőle.
Egyébként az egész film az érzelmi szintű problémákról szól, amik, mint ahogy a filmből is kitűnik, nem tréfadolgok - amikor egy embernek meghal a lelke egy tragédia után (bűntudattal és az önbecsülésének elvesztésével egyidőben), akkor ez minden szokásos emberi kapcsolatát tönkreteszi, a családtagjai elkezdenek furcsán tekinteni rá, és az egész egy szörnyű örvényként húzza le, addig a pontig, ahonnan már a testvéri szeretet, vagy a szerelme támogatása sem tudja kimenteni.
A film nagyon érzékenyen építi fel az érzelmi viszonyulások hálóját, minden jelenetben értjük, hogy ki miért mondja azt, amit, és egyszerűen bele tudjuk képzelni bármelyik szereplőnk sorsába.
Jim Sheridan-nek különleges képessége
van a családi kapcsolatok, az egyéni drámák, az emberek életében beállt változások ábrázolására, és itt, ebben a filmben nagyon jól jön ez az adottság, hiszen az egész film egy érzelmileg erősen átitatott (pszichológiai) dráma.
Bár nem könnyű film, mindenképp megéri megnézni (akár látta az ember a dán filmet, akár nem), mert a hatása ott fog bennünk motoszkálni még napokig, és ez a legjobb drámai filmek sajátja, mint tudjuk...
-lido-
2010-03-31