Lopott Idő

A történet egyrészt ötletes, másrészt mintha adná magát, szinte furcsa is, hogy eddig még nem írtak ilyesmit.



A valamikori jövőben az idő a fizetőeszköz, és mivel akkor is egy szűk réteg uralkodik a tömegeken, az idő sincs igazságosan elosztva: vannak időmilliomosok, akik nemcsak a páncélszekrényeiket zárják le biztosan, de a városrészeket is, ahol élnek, és vannak szegények, akik a munkájukért napról napra kevesebb időt kapnak. A napi társalgásban milliószor bukkan fel az “idő” fogalma, tulajdonképpen olyan, mintha ez lenne a fő beszédtéma és a legfontosabb társadalmi mozgatóerő. A film -hasonlóan a Gattaca-hoz -narrációval indul, bár aztán ez a narráció nem tér vissza.

Nem sokat vezetik be ez az idő-alapú világot, egyszerűen beindul a cselekmény (főhősünk a huszonéves gyönyörű nőt (Olivia Wilde) anyának szólítja, és boldog 50-ik szülinapot kíván neki), és hamar megértjük, miről szól az időért való hajsza. Már ekkor, a film elején is úgy érezzük, kissé túl hűvös, szürke és hideg a film világa, valahogy nem tudunk könnyen belehelyezkedni a cselekménybe, mert bár látjuk, ahogy a lejárt (elfogyott) idejű emberek holtan esnek össze, nem tudunk komolyan aggódni a leendő főszereplőkért. (Nehéz megfogni, honnan jön ez az alaptalan felelőtlenség).

A főhős Justin Timberlake, itt Will Salas, aki természetesen a szegénynegyedben él, és általában egy napja szokott lenni a karjába beépített, életidőt mutató órán. Mégis elég lazán él, úgy tűnik, megszokta a nehéz életet, és a film nem taglalja részletesen Will életmódját. Aztán találkozik egy nagyon szép arisztokrata fiúval (Matt Bomer játssza, aki a True Calling-ban tűnt fel először, szintén remek formában), aki ad neki ajándékba egy évszázadot, amit Will-nek nem szabad elpocsékolnia (“Don't waste my time”- ez az üzenete).

És mondanánk, hogy innen kezdve felpörögnek az események, de igazából nem, ugyanabban a tempóban haladunk tovább, és ezt az sem gyorsítja fel, hogy Will-nek és társnőjének gyakran futnia kell a filmben. Olyan, mintha száraz történések követnék egymást, vannak fordulatok, de sohasem kapnak elég hangsúlyt, és mivel a főhős láthatóan nem izgul soha (még ha percei is vannak hátra, akkor sem), mi sem tesszük ezt, csak várjuk, mi sül ki az egészből. A filmes kötőanyag, az alap izgalom, és az érzelemmel átitatott viszonyrendszer hiányzik, valami, ami összeköti egymással a jeleneteket, és érdekessé, izgalmassá teszi a jelenetek egymásutániságát.

A szürkeség a cselekményt is bevonja: Will megismerkedik egy gazdag lánnyal, akivel elvileg egy idő után megkedvelik egymást (leszámítva, hogy Timberlake és Amanda Seyfried között egy leheletnyi szikra sincs), de ebből a találkozásból sem az sül ki, amit várnánk, hanem főként az, hogy kézen fogva rohangálnak hosszú perceken keresztül. Ha valakinek elrabolják az idejét, akkor az áldozat éppen addig lesz eszméletlen, amíg ez sikeresen le nem zajlik, ha véletlenül az egyik szereplő elmesél egy trükköt, akkor azt nemsokára élesben alkalmazni fogják – kicsit túl kiszámítható, és túl gépies a cselekmény. Pedig Andrew Niccol tökéletesen tud ábrázolni nagyon finom érzelmeket, a Gattaca ezért is lett hibátlan és magávalragadó film. De itt ez valahogy elsikkadt, lehet, hogy a sci-fi akció felé akarták venni az irányt, a szerelmes vonal helyett, az időrablások és időrendészet működése érdekesebbnek tűnt, mint a főhősök kapcsolata.

Vannak tehát időrablóink és van néhány időrendészünk, akik annak ellenére tartóztatják le Will-t, hogy nyilvánvalóan nem lopta az évszados idejét. A rendészek vezetője Cillian Murphy, aki mostanában sohasem játszik pozitív szerepet (most sem igazán). Nem értjük a karaktere működését, mert amikor nekiszegeznek egy-egy kérdést (miért üldözi a jófej Will-t és Sylvia-t), akkor folyton csak azt válaszolja, hogy ő már 50 éve van a szakmájában, és ezt nem hagyja elúszni..

Az egyetlen ígéretes szál az az, hogy Will és Sylvia helyre akarják billenteni az igazságtalan idő-elosztást, és ezért bankrablásba kezdenek. Adja magát, hogy egy lentről érkezett srác fogja felborítani az addigi rendet, és ez jó ötlet is, de a megvalósítás már ismét nem százas. A sci-fi pár hirtelen átmegy Bonnie és Clyde-ba, elkezdenek rutinosan menekülni, pisztolyt használni, miközben nem kristályosodik ki számunkra a terv, mit is akarnak elérni. Itt beúszik egy kis Totall Recall-hangulat (ahogy az elnyomott tömegen segít egy pár), és akad végül egy akció is, de az is kissé vértelen.

Justin Timberlake ismét jól játszik (mostanában annyi filmben játszik, és jól, hogy lehet, hogy végleg le kellene cserélnie az énekesi pályáját), de az egyes jelenetek közötti összekötést ő sem tudja megoldani. Ami Amanda Seyfried-et illeti, ő amúgy egy helyes és természetes színészlány – a Mamma Mia óta -, de most egy üres babát csináltak belőle, egy fehérbőrű, parókás, semleges hangszínű, csontsovány lányt, aki cseppet sem izgalmas karakter. Ő és Timberlake egyáltalán nem mutatnak vonzódást egymás iránt, ami kissé visszaveti a filmet.

Andrew Niccol-t mindig sokra fogjuk tartani a Gattaca miatt ( a Sim1one-ról és a Fegyvernepperről most nem beszélünk), de az In Time sajnos nem sikerült jól. Nem tudtunk rajta izgulni, nem hittük el a főszereplőknek, hogy szerelmesek, nem izgatta a fantáziánkat a film sci-fi világa ( nagy üres terek, a gazdagok lassú mozdulatai), és az egész nem volt meggyőző. Biztos sok nézőnek tetszeni fog, de mi nem kaptuk meg azt, amit vártunk tőle, sajnos...