információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A L’ECSÓ RECEPT:
BRAD BIRD UNIVERZÁLIS MESÉJE A CSALÁDRÓL, A BARÁTSÁGRÓL ÉS SAJÁT UTUNK MEGTALÁLÁSÁRÓL
A Pixar minden rajzfilmjével teljesen eredeti kalandokba keveri közönségét a mozi történetének legmeglepõbb és leginkább feledhetetlen karaktereivel. Az életre kelt játékoktól (Toy Story - Játékháború 1-2.) egy csapat szörnyig, akik halálosan rettegnek egy a világukba keveredett kislánytól (Szörny Rt.), egy apjától elszakadt apró halacskától (Némó nyomában) egy szuperhõs családig, akik megpróbálnak beilleszkedni a kertvárosi életbe (A hihetetlen család) és egy bogársereget verbuváló hõsi hangyától (Egy bogár élete) egy fenegyerek versenyautóig, aki elkeveredett a 66-os úton (Verdák), ez az élvonalbeli animációs stúdió csak úgy ontja magából az egyedi történeteket tele érzelmi és vizuális izgalommal.
2007 nyarán a Pixar legújabb mûve, a L’ecsó újból elvisz minket a nevettetés magasiskolájához: a klasszikus fizikai komédiához. "Azt hiszem, hogy mindannyiunknak van egy lehetetlen álma, és mindent meg is teszünk annak érdekében, hogy ez az álom valósággá váljon," - mondja az író-rendezõ Brad Bird - "és Remy álma épp ezért talán a leglehetetlenebb álom az összes közül." A film ötletérõl a kétszeres Oscar-díjas John Lasseter is beszámolt: "Azt az ötletet, mely szerint valaki követni szeretné saját kreatív szenvedélyét, ami ugyanakkor ellentmond minden valószínûségnek, Brad nagyon is a szívén viselte. Ezt pedig az mutatja, hogy létrehozott egy csodálatos filmet, amely a maga eredeti módján kimondottan vicces, ugyanakkor pedig tele van érzelmi töltettel, amely nekünk nagyon fontos szempont volt. A L’ecsó-nak van egy olyan szintû mélysége, komplexitása és humora, ami nem hinném, hogy megvolt bármely eddigi Pixar-filmben."
Bird számára a L’ecsó egy lehetõség volt arra, hogy megkoreografálhasson egy Buster Keaton, vagy Max Sennett-szerû fizikai komédiát, tele törésekkel, ugrásokkal, üldözésekkel és katapultálásokkal - emellett pedig színültig van olyan túlélõ-típusú karakterekkel, akik képesek legyûrni a valószínûtlent, és diadalt aratni azok felett a szerencsétlenségek felett, melyek az útjukat szegélyezik. "Az egyik legnagyobb élvezet a L’ecsó-ban, hogy annyira kiszámíthatatlan." - jegyzi meg Bird - "Ha jól végeztük a munkánkat, akkor pont ellentétesen történnek a dolgok, mint amire számítanál. Ha úgy gondolod, balra megy, akkor biztosan jobbra tart majd és vica versa. Remélhetõleg egy olyan utat sikerült találnunk, amely nem csak humoros, de szívbõl jött."
Brad Lewis producer úgy gondolja, hogy Brad Bird a tökéletes ember a film megalkotására, mivel szerinte Brad nagyon is hasonlít Remyre: megpróbálja véghezvinni a lehetetlennek tûnõ dolgokat: "Brad olyan erõs és szenvedélyes, mint Remy a filmben." - elmélkedik Lewis - "Még sosem láttam olyan filmest, aki ennyire beleásta volna magát abba, hogy mitõl mûködik a legjobban egy film érzelmileg és ötletileg. Megvan benne az az észlelési képesség, hogy tudja, mitõl lesznek a dolgok még természetesebbek, vagy egy kicsit még viccesebbek, vagy még igazabbak. A fizikai komédiában pedig egyszerûen egy géniusz."
Bird reméli, hogy a film egy olyan utazásra viszi majd el a közönséget, ami állandó csodálat alatt tartja õket, amiben szurkolhatnak Remyért, hogy érje el a látszólag lehetetlen dolgokat, és ne csak önmagát mentse meg, hanem újdonsült barátait is a Gusteau’s Étteremben. Bird szerint: "Amikor eléred azt, hogy a közönség higgyen valami olyasmiben, ami természeténél fogva hihetetlennek tûnik, na ez a mozi igazi varázsa!"
A L’ECSÓ KIHÍVÁS:
HOGYAN HOZZUNK LÉTRE IMÁDNI VALÓ, MÉGIS HIHETÕ PATKÁNYOKAT?
A temérdek eredeti karakterrel és szituációval a L’ecsó folyamatosan arra inspirálta alkotóit, hogy új határokig tolják ki a technológiát. Michael Fong, a film vezetõ technikai rendezõje szerint: "Nagyon sok technikai kihívással kellett szembenéznünk a film készítése folyamán, kezdve azzal a temérdek szõrös figurával, valamint a nagyon is komplex emberi karakterekkel. Ezenkívül zuhatagokkal megtûzdelt vízi jelenetekkel és Párizs hõn szeretett városának élethû megalkotásával. Útközben jelentõsen megváltoztattuk a módszert, mellyel a modelleket árnyékoljuk, valamint más úton világítottuk a jeleneteket és más eljárással készültek a ruhák is. A technológiát az elõzõ filmjeinkbõl vettük, és találtunk módot arra, hogy még annál is jobbá tegyük azt. Mindez pedig hozzájárult egy teljesen más, eredeti megjelenéshez, melyet a közönség megtapasztalhat a L’ecsó nézése közben."
Ahhoz, hogy minél valószerûbben keltsék életre a patkányokat, sok-sok idõt kellett velük eltölteniük. Így a Pixar irodái rövid idõn belül megteltek ezeknek a kíváncsi kisállatoknak a ketreceivel. Habár beletelt egy kis idõbe, amíg megszokták õket, a filmkészítõk közül sokan azon kapták magukat, hogy szeretettel tekintenek ezekre a társadalmi beállítottságú rágcsálókra, ez pedig további inspirációt jelentett animációs megjelenésükhöz. Brian Green, a karakterek vezetõ animátora mindezt így magyarázta: "Elõször is sok idõt töltöttünk megfigyeléssel, hogy megismerjük a patkányokat, aztán elegyítettük a viselkedésüket a modellekkel, s így végül az animátorok képesek voltak arra, hogy felvértezzék õket a filmben látható lenyûgözõ alakításokkal. Ha együtt élsz a patkányokkal, észreveszed a kis modorosságukat. Õk tényleg teljes mértékben társadalmi lények. Játszani fognak veled, és még a kezedben is összekuporodnak."
Legújabb kisállataik megfigyelése közben a napi rutin szintén számos frappáns ötletet adott Greennek és csapatának, akik így képesek lettek új területek felé is nyitni: "A film készítésében az egyik legfontosabb elemmé lett az a felfedezés, melynek során rájöttünk, hogy a patkányok mennyire ruganyosak. Egy patkány fantasztikus dolgokat tud csinálni a testével - képesek átbújni olyan kis lyukakon, melyekrõl azt hinnéd, lehetetlen, vagy apró labdává gömbölyödnek össze, mert a bordázatuk annyira kicsi és hajlékony - és ez olyan dolog volt, amirõl rögvest tudtuk, hogy egy csomó vicces jelenethez szolgálhat a történetben. De elõször kreálnunk kellett egy speciális technológiát, amivel mindezt szimulálni tudtuk, és úgy jelenítettük meg, hogy minél realisztikusabb legyen." - magyarázta Green.
A legnagyobb kihívás Remy megalkotása volt, aki megpróbálja egyszerre meglovagolni a patkány- és az emberi világot, gyakorta nagyon vicces eredménnyel. Bird meghozta azt a döntést, hogy míg a többi patkány mind a négy lábán szaladgál, addig Remy megtanítja magát arra, hogyan kell két lábon állni, mindezt pedig azért, nehogy véletlenül koszos manccsal nyúljon az ételhez. "Gyakorlatilag, ami a filmben történik, azt úgy lehetne mondani, hogy Remy kifejlõdik." - mondja Green - "Teljesen patkányszerûen indít, ám ahogy egyre mélyebben belekerül az emberi környezetbe, egyre több emberi jellemvonást tesz magáévá. Nagyon sok munka volt ezzel, de megérte, mivel számtalan csodálatos pillanatot csempészett ez a momentum a történetbe. Brad számára a film magja mindig is az volt, hogy ez egy kívülálló története, aki megpróbál beilleszkedni az emberi világba."
A L’ECSÓ PÁRIZSA:
EGY LÉLEGZETELÁLLÍTÓ PILLANTÁS A FÉNYEK VÁROSÁRA
Párizs talán a leginkább fotografált, festett, megírt, megálmodott és csodált város a világon, ám a L’ecsó megpróbál egy teljesen új megjelenést kölcsönözni neki. A filmben a város két különbözõ, ám egyformán elvarázsolt oldala tárul fel: az éttermek és kávézók elbûvölõ és finom modorú világa a felszín felett, valamint az utcák alatti tekervényes, titokzatos, és iparkodó birodalom, ahol Django szõrös családja rendezte be otthonát. "Párizst már temérdek formában láthattuk, de egy patkány szemszögébõl még soha." - nyilatkozta Brad Bird.
Harley Jessup, látványtervezõ Sharon Calahan operatõrrel Franciaországba utaztak egy kis ihletmerítésre: "Fõként színeket, formákat és felszíneket kerestünk." - magyarázta villámlátogatásukat Jessup - "A város arra inspirált minket, hogy egy teljesen más palettával dolgozzunk, mint ezelõtt bármikor. Párizs többségében benne van egyfajta klasszikus kõszín. Egyszer láttunk egy nõt, amint elsétált mellettünk vörös kabátban, és csak úgy ragyogott a szürke háttér elõtt - ezt mindenképp viszont akartuk látni a filmben. Ezért a színpaletta ezúttal sokkal tompítottabb, mint az eddigi Pixar-filmekben. Ez egy kissé félelmetes volt, mivel az animációs filmek többsége csak úgy tobzódik a színekben, mi pedig a színeket inkább csak hangsúlyként használtuk, ám én úgy hiszem, a színvilág féken tartása sokkal erõteljesebb látványt sugároz majd."
Amikor arra került sor, hogy felfedezzék Remy és rágcsáló társainak földalatti világát, Jessupnak a szó szoros értelmében látnia kellett Párizs altájának világát, ezért hát leereszkedett a híres csatornarendszerbe, amit még annak idején maga Napoleon fejlesztett ki. "Körbejártuk a csatornákat ugyanúgy, ahogyan a katakombákat és a kõalagutakat is." - emlékszik vissza Jessup - "Ez tényleg az ellentétes oldalak kirándulása volt. Nappal a csatornákat jártuk, éjszaka pedig a legpompásabb éttermekben vacsoráztunk. De errõl szól a film is: Remynek nem szabadna azokra a helyekre mennie, ahová az emberek mennek, mégis ez az, ami igazán izgatja."
A SIKER RECEPTJE:
A L’ECSÓ POMPÁS ÉTELEINEK MEGALKOTÁSA
A Gusteau’s Étteremben Remy megkapja azt a lehetõséget, amire egész életében várt, - igaz, csak álcában - hogy teljesen felfrissítse hervadó étlapjukat saját kreatív készítményeivel. A filmkészítõk számára ennek a kulináris világnak az életre hívása jelentette az egész történet kulcsát. Épp ezért, elõször is el kellett merülniük a fõzés tudományában. "Ez a sztori sokkal többrõl szól, mint a fõzésrõl, de úgy éreztem: ahhoz, hogy létrehozzunk egy igazi konyhai atmoszférát és valósághû ételeket, adhatsz a fantáziának egy kevés hihetõséget." - mondja Bird.
Épp ezért az egész csapat belevetette magát különbözõ otthoni fõzõleckékbe. A számítógépes guruk, akik eddig leginkább klikkelésben és képernyõérintésben jeleskedtek, kénytelenek voltak úgy megtanulni a szeletelést és a hámozást, mint a profik. Így alapvetõ bepillantást nyertek olyan apró, ám létfontosságú részletekbe, miszerint hogyan is tartja a kést egy séf, hogyan aprítja a hagymát, hogyan kavarja a levest, és hogyan hat a többiekre egy sürgõ-forgó konyhában. A fõzõleckék temérdek kreatív kotyvalékot szolgáltattak, és némi mellékhatást is okoztak. "Engem majdnem tönkretett." - mondja nevetve Mark Walsh, vezetõ animátor. - "Eddig egy igazi konzervember voltam, amolyan rántsd-ki-a-tonhalat-a-dobozból figura, és most rájöttem, hogy milyen jó móka, ha valami igazán jó kaját dobsz össze."
"A mi küldetésünk az volt, hogy állítsuk elõ a legszebb ételt, amit valaha láttál. Azt akartuk, hogy a közönség azt gondolja: ’Mmm, most legszívesebben beugranék a vászonba, és rögvest megenném!’ De még a való életben is nagyon nehéz ilyen ételt készíteni, hát még a CG miliõben." - magyarázza Michael Fong - "Ezért hát a filmeseknek ki kellett fõzniük egy csomó egyedi és kreatív technikai eljárást."
A kajacsapat munkájának bizonyítéka a szó szoros értelmében a desszertben halmozódott fel, melyet nem kisebb szaktekintély, mint Thomas Keller is csak méltatni tudott, mivelhogy megjött az étvágya: "Néhány fogás, amit készítettek, teljesen arra ösztönöztek, hogy megkóstoljam õket." - mondja Keller - "Ahogyan lefedték, tálalták és fûszerezték õket - tényleg sikerült megragadniuk az ízletes ételek csodálatos varázsát, csak ezúttal számítógépes eljárással."
"time is not money"
