információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A film Frida Kahlo, a mûvészetében, politikai meggyõzõdésében és szexuális erkölcseiben forradalmi nézeteket valló mexikói festõnõ megalkuvások nélküli, provokatív életének krónikája.
Ki volt Frida Kahlo?
1925 szeptemberében a 18 éves Frida Kahlo élete visszavonhatatlanul megváltozott. Éppen barátjával utazott a buszon, amikor vonattal ütköztek és bár Frida a túlélõk között volt, rendkívül súlyos sérüléseket szenvedett. A több hónapos kórházi kezelés során számos operációt végeztek rajta, majd gipszöntvények és fûzõk kényszerítették hosszú mozdulatlanságra. Kényszerû elzártságában és kétségbeejtõ állapotában azonban új kifejezésformára talált: festeni kezdett. Szülei nem voltak gazdagok, gyakorlatilag mindenüket eladták, hogy lányukat támogathassák. Mikor Frida végre ismét talpra állt, felkereste az akkor már híres Diego Riverát, hogy hozzáértõ kritikát kérjen a képeirõl. Saját bevallásuk szerint ez a találkozás mindkettõjük életében meghatározó pillanat volt. Diego bátorítása rendkívül sokat jelentett Frida mûvészi fejlõdése szempontjából, de a férfi nemsokára sokkal mélyebb és személyesebb hatást is gyakorolt rá.
1929 augusztusában összeházasodtak. Frida anyja nem nézte jó szemmel a házasságot, úgy vélte, hogy az "egy elefánt és egy galamb egybekelése"; nem tetszett neki sem a 21 év korkülönbség, sem Diego elhízottsága vagy közismerten csapongó életmódja. A pár értelmiségi és mûvész barátai is kétkedve fogadták a hírt, de Frida és Diego hitték, hogy egymásnak születtek, s kitartást fogadtak egymásnak, ha hûséget nem is.
1930-ban Diego az Egyesült Államokban kapott munkát, falfestményeket rendeltek tõle, és több amerikai várost is felkerestek. Az út során Frida örömmel fedezte fel, hogy várandós, ám Diego aggódott az egészsége miatt és hogy az egykori baleset miatt ki tudja-e hordani a gyermeket. Aggodalma nem is volt alaptalan, mert Frida elvetélt. 1933-ban tértek vissza Mexikóba. Diego súlyos depresszióval küzdött, majd viszonyt kezdett sógornõjével, Cristinával.
Késõbb mégis visszatért Fridához, és arra kérte, hogy segítsen otthont adni a számûzött Trockijnak, aki Diego közbenjárására kapott menedékjogot a mexikói elnöktõl. Frida beleegyezett, hogy az orosz politikus és felesége rendelkezésére bocsássák a családi házát, melyet komoly katonai védelemmel láttak el. Trockij nagy hatással volt környezetére, nem utolsó sorban Fridára, akihez szerelmi viszony is fûzte. Ebben az idõben látogatott el hozzájuk André Breton, aki csodálattal adózott Frida munkáinak, és megígérte, hogy egyengetni fogja útját Párizsban és New Yorkban.
Frida 1939 januárjában utazott a francia fõvárosba. A Louvre-ban kiállították egyik képét - ez volt az elsõ festmény latin-amerikai mûvésztõl, mely helyet kapott a világhírû múzeumban. Fridát azonban untatták a párizsi értelmiségiek és kritikusok, vágyott Diego és a hazája után. Türelmetlenül várta a hazatérést, de otthon Diego azzal fogadta, hogy el akar válni és Kaliforniába költözik. Ráadásul a Trockij elleni merénylet után Fridát is kihallgatta a rendõrség, és ez a két esemény annyira megviselte, hogy amúgy is gyenge egészsége teljesen megromlott.
Újabb operációk, komplikációk és fájdalmakkal teli idõszakok vártak rá, de nagy meglepetésére éppen ekkor ismét megjelent Diego, hogy feleségül akarja venni. Frida beleegyezett, és 1940 decemberében újra összeházasodtak. Frida beköltözött szülei házába, melyet kobaltkékre festett (ma is Kék Házként emlegetik). Az elkövetkezõ években az asszony újabb hosszú kórházi kezelésekre és mûtétekre szorult, de az állandó komplikációk és függõsége a fájdalomcsillapító gyógyszerektõl végül elviselhetetlenné tették az életét. 1954. július 12. éjszakáján betegágyához hívta férjét, és átadta neki a 25. házassági évfordulójukra szánt ajándékot - egy antik gyûrût -, bár a nap csak két hét múlva volt esedékes. Azon az éjszakán, 47 éves korában halt meg.
Az 1980-as évek közepéig Frida Kahlo neve Mexikó határain kívül gyakorlatilag ismeretlen volt, ma azonban az egyik legkeresettebb festõnõ, alkotásai rendre megdöntik a nemzetközi aukciók rekordjait. Fridáról és Diegóról több mint 100 könyv jelent meg angolul és spanyolul. Sokféle elképzelés született arról, miért szárnyal az egekig Frida népszerûsége. Abban mindenki egyetért, hogy személyes és mûvészi törekvései, valamint politikai meggyõzõdése olyan szervesen és igaz módon olvadtak egybe, hogy élete és mûvészete egymástól elválaszthatatlanná váltak. Frida a nyilvános énjét egyrészt politikai és kulturális állásfoglalássá, másrészt hagyományos indián ruhákból, ékszerekbõl és hajviseletekbõl álló mûalkotássá alakította. Fájdalma, szenvedése, megszállottsága és szerelme pedig számtalan emlékezetes és megrázó kép festésére ihlette.
A fõszereplõk a történetrõl
Frida megszállottsága Diego iránt egyértelmûen tükrözõdik sok képérõl, melyek úgy ábrázolják a férfit, mint Frida "harmadik szeme", gyermeke, vagy a másik fele. A problémák és a hûtlenségek ellenére kapcsolatuk életre szólt 1928-as elsõ találkozásuktól egészen Frida haláláig.
"Lenyûgözõ szerelmi történet - mondja Alfred Molina, aki Diegót alakítja a filmben. - Kétszer házasodtak össze, és egészen kivételes életet éltek együtt, melyben mindent megosztottak egymással: politikai nézeteiket és a mûvészet szeretetét éppúgy, mint azt a meggyõzõdést, hogy fontos, amit csinálnak. Osztoztak a szeretõiken is, és egészen szokatlan életstílust követtek, mely a korban egyszerre volt sokkoló és provokatív."
Akadnak, akiket még ma is sokkol ez a kapcsolat. A nyitott házasság és Frida biszexualitása - nem is szólva féltékenységük közös tárgyáról - csak még figyelemreméltóbbá teszik hosszú szövetségüket és egymás iránt tanúsított lelkesedésüket.
"Nagyon különös szerelem volt - mondja a címszereplõ Salma Hayek. - Diego mindig szabad akart maradni. Frida szokatlan módon szerette õt, és ez a fajta szerelem megváltoztatta a férfit is, míg végül õ is képessé vált ugyanilyen szokatlan érzésre. Szerintem azért lehetett ennyire tartós a kapcsolatuk, mert hajlandóak voltak odafigyelni egymásra és felfedezni, hogy kicsoda a másik, és hogy kik õk maguk. Frida nagyon bátran vállalta önmagát, hogy úgy élje az életet, ahogy jön és intenzíven élvezze minden percét, akkor is, ha szenvedést okoz, akkor is, ha inspiráló. Az õ szenvedélye engem is szenvedélyessé tett."
A Frida-projekt elõtörténete
"1983-ban, amikor Hayden Herrera Frida címû életrajzi könyve megjelent, rögtön megszereztem a jogokat és körbejártam vele a stúdiókat. Senkit nem érdekelt" - idézi fel Nancy Hardin producer azt a hosszadalmas folyamatot, mely a film létrejöttét megelõzte. Frida Kahlo élete érdekes és eseménydús, Hardin mégsem talált egyetlen stúdiót sem, mely vállalta volna a gyakorlatilag ismeretlen mexikói festõnõ történetének megfilmesítését. A 90-es évek elején azonban váratlanul és robbanásszerûen megnõtt Frida népszerûsége, amikor munkái végre megkapták a régóta megérdemelt elismerést. "Hollywoodban persze, mindenki rögtön ráharapott a témára - mondja Hardin -, 1993-ban már mindenkinek volt egy Frida-forgatókönyve."
Salma Hayek régóta nagy rajongója Frida Kahlo mûvészetének. Amikor meghallotta, hogy Luis Valdez is filmet készül forgatni róla, szerette volna megkapni a szerepet. Akkor még nem ismerték nevét az Egyesült Államokban, de azért elküldte az anyagát a rendezõnek. Mikor azt a választ kapta, hogy túl fiatal a szerepre, azt mondta: "Akkor várnotok kell addig, amíg elég idõs leszek hozzá."
A színésznõ szavai jövõbelátónak bizonyultak: Valdez filmjébõl nem lett semmi, de a többi projekt is megfeneklett. Mire 1997-ben a Trimark Picturesnél végre gazdára talált Herrera könyve, Hayek már Amerikában is jó nevû, keresett színésznõvé vált, le is szerzõdtették a fõszerepre és a produceri munkára. Ám a kis, független cég végül mégsem gyártotta le a filmet, a jogokat pedig átadta Hayeknek, hogy máshol váltsa valóra a tervet. A színésznõ azonban nem csüggedt. Érezte magában a festõnõ jelenlétét, türelmes és bizakodó maradt. "Nem tudom, hogyan válasszam el azokat az idõket, amikor még csak egy film megvalósításán fáradoztam, és amikor már Frida az életem részévé vált - mondja. - Sokszor utaztam el egy-egy kiállítására, olyan emberekkel találkoztam, akik ismerték õt és sok idõt töltöttem velük. Ezeket az élményeket is magamba építettem. Frida és a film nem egyszerûen egy szerep és egy újabb munka, melyet majd egy másik követ. Õ már az életem része."
Hayek tovább gyûjtötte azokat a dolgokat, melyekrõl tudta, hogy szükségesek lesznek a filmjéhez. Mikor Diego Rivera meghalt, Frida és a saját képeinek jogait a mexikói népre hagyta, de megõrzésüket régi szerelmére, Dolores Olmedóra bízta. Hayek volt az egyetlen producer, aki egyáltalán felkereste Olmedót, hogy a mûvészek munkáiról és a lemásolásukról tárgyaljon.
Ezt követõen egy ideális stáb összeállításán kezdett dolgozni. Elõször Alfred Molinát kereste meg, aki elsõ és egyetlen jelöltje volt Diego szerepére. "Hihetetlen életerõ, szenvedély és eltökéltség volt benne - meséli az elsõ találkozásukról Molina. - Az a tény, hogy ez a film a sok félbeszakadt produkcióval ellentétben mégis megszületett, az õ erejének és produceri képességeinek köszönhetõ." Mikor összeállt a szereplõk listája, Hayek felkereste a Miramaxnál Harvey Weinsteint, aki végre rábólintott a tervre, és felkérte rendezõnek a Tony-díjas Julie Taymort.
Szerelem és alkotás
"Nõként és mûvészként Julie Taymor olyan élményekkel és képzelõerõvel bír, melyek segítenek pontosabban megérteni Frida sajátos világát - magyarázza Hayek. - Frida másként tekintett a világra, egyfajta grafikus módon látta a valóságot. Julie mindezt beemeli a filmbe. Tudja, hogyan mutassa meg Frida fájdalmát, melyet a képek mögött érez."
Taymor érdeklõdése elsõsorban a két mûvész bonyolult kapcsolata miatt támadt fel. "Diego és Frida története igazán megkapó - mondja. - Nagyon szép, mély, gyötrelmes és szokatlan szerelmi történet. A szenvedések nagy részét Diego és Frida testvérének viszonya okozta. Ez számomra a ’hûség kontra lojalitás’ témát emeli ki. Igazán mély szerelem kellett ahhoz, hogy sikerüljön túllépni a megszegett ígéreteken, a mindkét oldalon meglévõ sok-sok hûtlenségen, a viharokon, a különválásokon és végül magán a váláson. Frida az utolsó éveiben nagyon beteg és gyógyszerfüggõ volt, de Diego még ekkor is visszatért hozzá. Õk tényleg nem tudtak egymás nélkül élni."
Taymor arra is törekedett, hogy kreatívan jelenítse meg azokat az eseményeket és hatásokat, melyek Frida önéletrajzi ihletésû festményeit alakították. "Azt mondta, a képei jelentik az õ valóságát, és elmondják az igazságot, ahogyan mélyen megtapasztalta - mondja Taymor. - Nem szokványos életrajzi filmet szerettem volna forgatni. Nyilvánvaló, hogy Frida epizódokat festett meg az életébõl, de ezek nagyon szubjektív epizódok voltak. Vonzó feladatnak találtam bemutatni egy mûvészt, és végigkísérni az alkotási folyamatát. A film tervezése során elképzeltem, hogy egymás mellé helyezzük a kor valóságát és ugyanezt szürreális megközelítésben, melyet ’háromdimenziós, élõ festménynek’ nevezhetnénk. Frida képeinek elemei a szemünk láttára bontakoznak ki, ahogyan õ tapasztalhatta õket valóságos és tudattalan módon."
Mikor Taymor belevágott a munkába, egyetlen kérése volt: szerette volna, ha a fõszereplõi alaposan megértik a festõi folyamatot. Tõle eltérõen ugyanis Hayek és Molina sosem festett még vászonra. A rendezõ úgy érezte, hogy a leckék nemcsak abban segítik a színészeket, hogy jobban megértsék a szereplõket, hanem így az egész film is hitelesebbé válik.
"Salma önmaga számára is ismeretlen, új képességet fedezett fel magában - mondja Molina. - Festett néhány egészen különleges képet Frida és a saját stílusában. Mintha valahogy Frida Kahlót közvetítené. Nagyszerû munkái voltak, igazi õstehetség. Ami viszont engem illet, én nem fedeztem fel magamban hasonló rejtett tehetséget. Akkor sem tudnék festeni, ha az életem függne tõle. Mondtam is az egyik tanáromnak: »Nézze, színész vagyok, az én munkám az illúzióteremtés. Csalnom kell, tehát abban segítsen nekem, hogy elég hihetõen nézzek ki és a csalást meggyõzõen tudjam végrehajtani.«"
"A próbák alatt Salma megmutatta néhány festményét - meséli Geoffrey Rush. - Egészen különleges alkotások voltak. Mondtam is neki, hogy gyerekkorában biztosan festett, de õ azt válaszolta, hogy életében nem volt még a kezében ecset. Nagyon izgalmas látni, ha egy színész addig ismeretlen tehetséget fedez fel magában."
Molina szerencséjére a filmben használt falfestményeket és más képeket nem a szereplõknek kellett lemásolni. 40 ács, 35 díszletfestõ és 15 festõ lelkiismeretes munkáját dicsérik az újrafestett, híres mûalkotások.
A szereplõk
Frida életének sok résztvevõje éppolyan színes és vibráló egyéniség volt, mint festményeinek alakjai. Rivera, Trockij és Tina Modotti mind rendkívüli egyéniségek voltak, egy politikai és mûvészeti forradalom elkötelezett hívei. "Nagyon bátor, ugyanakkor botrányos embereknek tartották õket - mondja Taymor. - Sokan azt hiszik, ma döntjük le a korlátokat, pedig ez nem így van - nézzük csak meg az akkori mûvészek és politikusok körét! Igazi individualisták voltak, akik a meggyõzõdésük szerint próbáltak élni."
E rendkívüli társaság megszemélyesítéséhez sokszínû, nemzetközi színészcsapatot válogattak össze. Diego Rivera szerepét Alfred Molina kapta. "Külön felelõsséget jelent egy valóságos személyt eljátszani, hogy ne tüntessük fel hamis színben és hûek maradjunk hozzá, még akkor is, ha az igazság nem mindig tetszik" - mondja a színész, aki a szerep kedvéért több mint 13 kilót szedett fel, és a forgatás alatt további kitöméseket illesztettek a ruhája alá, hogy pontosan jelenítsék meg a festõ testes alakját. A legnagyobb feladatot azonban mégis az jelentette számára, hogy eltalálja az egyensúlyt Diego negatív és pozitív tulajdonságai között. "Nagyon nehéz ember lehetett - mondja. - Hûtlen, szeszélyes, rendkívül önzõ, és hatalmas egóval bírt. Ugyanakkor nagy mûvész és történetmesélõ volt, elkötelezett a politikai eszméinek, és mélyen szerelmes a feleségébe. Az ember megmutatja mindkét oldalt, de nem ítélkezik."
Trockij szerepében Geoffrey Rush tûnik fel. "Engem különösen az foglalkoztatott, milyen befolyást gyakorol ez az ember a történet érzelmi oldalára - magyarázza Rush. - Éppen egy olyan idõpontban lép be Frida életébe, amikor a nõ házassága válságba került, és ekkor egyfajta inspirációt és friss levegõt hoz számára. Bár politikus és fontos történelmi figura volt, hajlok rá, hogy inkább mûvészként lássam, aki szinte már túl idealista ahhoz, hogy a saját javát szem elõtt tudja tartani."
Ashley Judd játssza Tina Modottit, az olasz fényképésznõt. "Több országból is kitiltották lázító magatartásáért és egy csomó ember örült, hogy Mexikóba jött, mert annyira szókimondó volt - mondja Judd. - Végül egyfajta világpolgár lett. Elkötelezett híve volt az emberi jogoknak, kiállt a munkások jogaiért és fényképész lett, hogy megörökítse korát.
Számomra ez a film nem egyszerûen egy nagyszerû karakter megformálását jelenti - folytatja -, hanem az is sokat számít, hogy segíthettem Salmának megvalósítani az álmát. Õ azt hiszi, szívességet tettem neki azzal, hogy bûvészkedtem kicsit a munkarendemmel a film kedvéért, de az az igazság, ez inkább kiváltság, hogy van egy barátom, akit csodálok azért, ahogy ezt az egészet végigvitte. Mindnyájunknak ilyen szenvedéllyel és energiával kellene filmet készítenünk, ahogy Salma beleadta az életerejét és szeretetét ebbe a munkába."
Két fontos karakterszerepben feltûnik Antonio Banderas és Edward Norton is, mindketten Hayek régi barátai és Frida mûvészetének tisztelõi. Kapott egy kisebb szerepet Diego Luna is, Hayek mellett a másik mexikói színész a filmben, aki rendkívül népszerû hazájában. "Frida és Salma mindketten sztárok Mexikóban - mondja. - Úgy gondolom, ez egy fontos történet, és éppen itt volt az ideje, hogy elmeséljék."
A film látványvilága
A látványért felelõs filmesek, Rodrigo Prieto operatõr, Felipe Fernandez látványtervezõ és Bernardo Trujillo díszlettervezõ számára ez a munka különös örömet és büszkeséget jelentett, hiszen hazájuk kultúrájával foglalkozhattak. "A történet olyan mûvészekrõl szól, akik roppant fontos szerepet töltöttek be Mexikó mûvészeti életében - mondja Prieto. - Ha az ember a szülõföldje kultúrájával foglalkozik, még több felelõsséggel végzi a munkáját, és a legtöbbet hozza ki magából, hogy jól mesélje el a történetet. De nemcsak az eseményeket akartuk hûen visszaadni, hanem Frida elméjéhez is szerettünk volna közelebb férkõzni. Izgatottan készültem a munkára, miután Julie Taymor az elsõ találkozásunkkor körvonalazta ötleteit a kameramozgásról és a tempóról, a színekrõl és a világításról, melyek mind azt hivatottak szolgálni, hogy e sajátos belsõ világ változásait sugallják."
"Régóta ismerem és szeretem Frida Kahlo és Diego Rivera munkáit - mondja Fernandez. - Mikor a produkcióról tudomást szereztem, összeállítottam egy prezentációt a munkáimból és elküldtem, mert szerettem volna én is a csapatba kerülni. Megtiszteltetés volt részt venni ebben a filmben."
Taymor és Prieto fényes, erõteljes színekkel festették meg Frida világát, ezt a hatást úgy érték el, hogy nem tompították az éles napfényt és hagyták érvényesülni Mexikó vibráló színeit. "Megbeszéltük, hogy a Frida képein is látható élénk színeket fogjuk használni - magyarázza Taymor. - Olyan helyeket kellett találnunk, ahol nem feltûnõek a környezetszennyezés hatásai, hiszen a húszas években még jóval tisztábbak voltak a színek, mint manapság."
"Stílusbeli választásainkat az is befolyásolta, amit Frida leveleibõl és naplóiból megtudtunk - teszi hozzá Prieto. - Bár a festményein nem használ túl sok fényt és árnyékot, nagyon is figyelt rá egész életében. Többször beszélt arról, hogy a balesete után mennyire mások lettek a színek, és minden fehérré változott. Az élet hirtelen elveszítette titokzatosságát, minden fehér lett, mint a jég, és nagyon áttetszõ. Azt mondta, mindent látott, és odalett a rejtély. Ezt is felhasználtuk a filmben, és erõsebbé tettük a fehéreket a kórházban és az ezt követõ jelenetekben."
Taymor az árnyékokkal is eljátszott, melyek - mint Prieto elmondta - "a belsõk rejtélyességét adják vissza, ahol sötét területek vannak, és nem igazán lehet tudni, mi van, tehát az ember azt látja, amit látni akar."
Egész kis csapat dolgozott azon, hogy Hayeket átváltoztassák Fridává. Mindkettõ törékeny, filigrán nõ, nagy, sötét szemekkel és hosszú barna hajjal, de a jelmezek és a smink tovább növelték a hasonlóságot a vásznon. Frida bonyolult hajviseletének megalkotása nem volt könnyû feladat, Hayek saját hajához póthajat is kellett illeszteni. Megerõsítették a színésznõ keskeny szemöldökvonalát, Frida feltûnõ ruhatárához pedig Julie Weiss jelmeztervezõ egy csomó áruházat, mexikói piacot kutatott át, valamint történelmi könyveket nézett végig, hogy milyen ruhákat és ékszereket viselt a festõnõ.
"Frida tanítványai közül többen még élnek, és amikor ellátogattunk hozzájuk, megmutatták jó néhány régi holmiját is - meséli Mía Maestro. - Salma felpróbálta Frida egyik ruháját, és tökéletesen illett rá. Alig akarunk hinni a szemünknek."
"Kicsit úgy éreztem magam, mint Hamupipõke - mondja Hayek -, és azt gondoltam magamban, hogy ez a ruha valójában az enyém, hiszen olyan tökéletesen illik rám. Nagyon jó érzés volt."
Mexikói helyszínek
A filmet teljes egészében Mexikóban forgatták 2001 áprilisa és júniusa között. Taymor sok eredeti történelmi helyszínt beemelt a filmbe, és az ország gazdag és változatos építészete arra is módot adott, hogy megfelelõ helyszíneket találjanak a párizsi és a New York-i jelenetekhez. A rendezõ számára alapvetõ fontosságú volt az eredeti helyszíneken való forgatás a hitelesség szempontjából. "Mindez látszik a részletekben, arcokban, épületekben, tájakban, olyan dolgokban, amelyeket nem lehet lemásolni - mondja. - A kormány nagyon segítõkész volt, a mexikói stáb pedig óriási lelkesedéssel és szenvedéllyel vetette bele magát a munkába és a megszokott mértéken felül teljesített. Számukra sosem volt rövidítés, sosem mondták semmire, hogy nem lehet megcsinálni. Ez a feltétlen odaadás meg is látszik a filmen."
A munka a Mexico Cityben levõ Estudios Churubusco Azteca irodáiban és mûtermeiben zajlott. A város több történelmi felvételnek adott helyszínt, ezek között volt például az Oktatási Minisztérium épülete, ahol Diego Rivera közel 60 festménye látható.
A húszas évekbeli Coyoacant a fõvárostól mintegy 130 kilométerre fekvõ Pueblában vették fel. A Sierra Madre hegyei között megbújó, 400 éves városka nagyszerû reneszánsz, neoklasszicista és koloniális stílusú építészeti emlékekkel büszkélkedhet a város központjában. Mivel Frida Kahlo igazi otthona, a Kék Ház ma múzeumként üzemel, élethû másolatát a Churubusco mûtermében építették fel.
Hayeknek sikerült speciális engedélyt szereznie, hogy Teotihuacanban, az egykori azték városban is forgathassanak. Elõször visszautasították a kérést, de aztán találkozót kért a mexikói elnöktõl, és elmagyarázta, hogy a film tisztelgés Frida Kahlo elõtt, és fontos lenne az adott jelenetet a piramisoknál, az eredeti helyszínen rögzíteni. A színésznõ hatalmas lelkesedése az elnököt is meggyõzte, és megkapták az engedélyt.
Ugyancsak különleges engedély kellett ahhoz, hogy Diego Rivera mûtermeiben forgathassanak, mely Mexico City külvárosában található. "17 évvel ezelõtt jártam a múzeumban és voltak benne lezárt részek, ahova a látogatókat nem engedték be - meséli Hayek. - A forgatás lehetõvé tette, hogy végre megláthassam, mi van a zárt ajtók mögött. Egészen feldobott, ahogy ott járkáltam Fridaként a házban, velem volt "Diego" is, és a kutya, amelyik Frida kutyájának egyik leszármazottja. Csodálatos élmény volt újra létrehozni mindazt, ami egykor e falak között zajlott."
A film további hitelessége érdekében a rendezõ-újságíró Diego Lopez Rivera, Lupe Marin és Diego Rivera unokája történeti konzultánsként csatlakozott a munkához, és számos fényképet, valamint családi történeteket osztott meg a filmesekkel.
A zene
A film fontos része Elliot Goldenthal zenéje, melyben akusztikus gitár-szólók, romantikus dallamok és tempós, folklorisztikus témák váltják egymást. Olyan ismert énekesek is szerepelnek a soundtracken, mint a brazil Caetano Velsa és Lila Downs, akik Goldenthal egyik duettjét éneklik. "Sok dal valamiképpen kapcsolatban áll azokkal a dolgokkal, melyeket Frida szeretett, és valószínûleg ismerte is ezeket a számokat. - mondja Goldenthal. - A "La Bruja" például Diego egyik kedvence volt, ezt Salma Hayek énekli. Chavela Vargast, a legendás Costa Rica-i énekesnõt Frida és Diego is szerették, fõleg õszintesége, erotikája és hitelessége miatt, melyet Mexikó zenéjébe hozott - mondja Goldenthal. - Hálásak voltunk neki, amiért élõben elénekelt egy dalt a filmben."
"Csodálatos volt vele dolgozni - teszi hozzá Hayek. - Azt mondta nekem, úgy érezte, mintha kapott volna még egy lehetõséget, hogy Fridának énekeljen. Nagyon-nagyon megindító volt. Azt is mondta, ez volt utolsó fellépése, szóval ez egészen különleges része a filmnek."
"time is not money"
