Tigris és Sárkány (rendezte Ang Lee)
Király Jenőnek kellene látni ezt a filmet! Amikor arról beszél, hogy már a 30-as évek magyar filmjei tanúsítják, hogy változás indul a férfi-női kapcsolatrendszerek hagyományosnak tekinthető megvalósulásaiban - mindezt persze az európai kultúrkörre, társadalmi folyamatokra érti - akkor a Tigris és Sárkány c. kínai film esetében sokkal megdöbbentőbb és fenyegetőbb mélyszerkezeti elmozdulások sejlenek föl.
A messziről jött film 'fehér' (meg-) érthetőségének, fordíthatóságának gyanúm szerint éppen e változás-operációs vonulat a feltétele. Az első öt perc kijózanító filmténye az (mégmielőtt valami lebegő egzotik-feelingbe esnénk), hogy a legkiválóbb Vudang-hegyi tanítvány, Li Mu Pej félbehagyja felkészülését, meditációit: lelécel, mert nem bírja teljesíteni a Tannak a személyiség teljes felfüggesztését megkívánó egyensúlyi törekvéseit. Sőt, lemond mestere gyilkosának kinyúvasztásáról is. Ez pedig nem éppen a megszokott forgatókönyv. Az évezredes mélységekből üzenő, mindent átható Tannal párhuzamosan egy újszülött diskurzus kezd el és mer alternatíváról fecsegni: az egyéni élet szépségeit és persze gyötrelmeit is kínáló, átélhető létezés lehetőségéről. Ha ezt az átlageurópai Kínáról való 'tudásával' gondolom el (és máshogyan sajnos nem tudom), akkor a helyzet több mint kétségbeejtő. Azért csak létezett valami ellenőrizhetetlen, homályos képzetünk arról, hogy ott a Távol-Keleten a szerzetesek, kung-fu mesterek, na ők azért biztosan tudnak valamit, ha mi már itt fővesztve rohangálunk is, ki merre lát. Hát tudnak is, de - mint Mu Pej mondja - a várva várt pillanatokban a mélységes szomorúság járta át a megvilágosodás helyett. Ez a film szinte minden. Most végső, és éppen e 'keleti hasonmondás' révén immár valóban egyetemesnek nevezhető kérdések végső pillanatait hozza, melyek egymást követő hullámok ritmikus mozgásával térnek vissza újra és újra az időből. Mintha Kínán kívüli, külső áramlatok érnék el a Tan (-rend) szerint élő világot, melyek nem oly régiek, nem oly magasztosak, de roppant hatékonyak. És ez ellen a nyomulás ellen védtelen, mert jámbor és etikus a régi Kína. Már Hegel észrevette, hogy itt a filozófia 'csupán' morálfilozófia. Baj lesz a mesterré érő legjobb tanítvánnyal, baj lesz a Tan és a régi Kína nőértelmezésével vagyis így aztán minden kiosztott szereppel és baj lesz a párkapcsolatokkal is. Mindez a Tanból ered és oda is tér vissza, mondhatni e látszólag bölcselkedő kijelentéssel, mely valójában a filmből olvasható ki: a végső tudást a szerelemért fölcserélő boldogtalan Mu Pej a történet végén a szerelem helyett a végső tudás felé igyekvőnek adja át helyét. A 'megoldás' azonban fölötte reménytelennek látszik, ráadásul még egy tantól független kisebb legendát is felülír. A sivatagi barbár legenda szerint a magas hegyről egy fiú vetette alá magát a mélységbe, hogy kívánsága teljesüljön. A film valóságában egy rendkívüli lány, Csen teszi meg ugyanezt, ráadásul nem ő kíván, hanem a szerelmét kéri meg, hogy kívánjon.

A szöveg írója ezennel szégyenkezve vallja be, hogy csak másodszori megtekintés után esett le neki, honnan is ez a nagy ismerősségérzet: hát... Hamlet. Li Mu Pejen ugyanis a hamleti töketlenkedés tünetei látszódnak: további tanulmányok, bosszúállás törölve, majd végrehajtása késlekedve és úgy, hogy abba ő is belehal, szerelmét pedig az utolsó pillanatban, 'mindössze' egy csókban tudja beteljesíteni. Többször is elhangzik a filmben az elpocsékolt idő fogalma, mely szintén a személyiség szuverenitását hangsúlyozza a Tannal ellenkezve. Egy nagy elbeszélés önkritikáját, öniróniáját látjuk sok apró mozzanatban is. A tetőkön mostanában nagy a forgalom, utal vissza az egyik szerelmes viccesen a lenyűgözően komponált harci jelenetekre; a hangzatos nevek nem takarnak semmit, Csen kigúnyolja őket, mi pedig nevetünk a valóban nevetségesnek ábrázolt alakokon. Amikor Csent megkérdezik, és te ki vagy, a válasz: én én vagyok. Csen nyughatatlan, türelmetlen, szinte európai lelkületű tanítvány, és ő is roppant hatásos, akár Indiana Jones és a pisztolya a közel-keleti kardművésszel szemben. Keres, 10 éves kora óta keres valakit, aki taníthatná, és mégsem embert választ (holott Li Mu Pej többször is felajánlja tudását), hanem a Zöld Végzetet: egy kard, egy szinte triviálisan fallikus szimbólum rabjává válik. Vele legyőzhetetlennek érzi magát. Végső szerelme, beteljesedése így hát nem emberhez, hanem egy tárgyhoz fűződik. Mennyire fehér és mennyire menekülésgyanús mindez. A filmidőbe ékelve csodaszép szerelmi történetnek lehetünk csodálói, de Lo, a barbár sivatagi, ez a mongolos Lenny Kravitz végülis könnyebbnek találtatik a Zöld Végzetnél.

Utoljára csak jelezni szeretném, mennyire tökéletes a képiség és a zene többször, főleg a harci jelenetekben visszatérő szinkronizált ritmikája. Esztétikai szempontból talán a legszebbre sikerült jelenet Li Mu Pej és Csen küzdelme a zölden hajladozó erdőben. Több mint harc vagy nem is az, hanem egymás megismerése történik ekkor; ha Mu Pej szerelme, Su Lien látná, a máskor az arcán át-átsuhanó féltékenység pici rezdülései itt indokolhatóvá válhatnának.
Ez a kínai film rendkívül őszinte, és nem fél. Nem féli megmutatni azt, hogy ez az ősi kultúra teljesen védtelen a hagyományt, a szakralitást és a szülők tiszteletét a hatékonyság kedvéért sutba hajító fehér nyomulással szemben. Ma itt vagyunk, és azzal kellene valamit kezdenünk, hogy Kelet és Távol-Nyugat ugyan dialektikába bocsátható, de úgy néz ki, hogy az egészből nem sül ki semmi, ami felhőtlenül jó.

Lémy Benkő Attila