A Tűzből Nincs kiút
Már hónapokkal a film megjelenése előtt kaptunk benyomásokat a filmről, tv-csatornákon felbukkanó trailerek, riportok gondoskodtak róla, hogy idő előtt legyen képünk a még nem is látott filmről. 
Azt gondoltuk ekkor: "Ez egy tűzoltós film lesz. Bár valószínűleg nincs egy igazán jól átélhető sztorija, de az üzenete társadalmilag és emberileg fontos, ezért minél több nagy sztár igyekeztek megnyerni meg az ügynek, élükön John Travoltával, aki nem szokta rossz projektekhez adni a nevét. Így, ismert és jó színészekkel megtámogatva, egy jó ügyet megcélozva, biztos lesz a siker." Ezt gondoltuk előre, csupán néhány kép és trailer alapján, és a prekoncepciónk első fele legalábbis beigazolódni látszik. (Az, hogy mennyire lett sikeres a film, nem tudjuk betájolni, miután nincs adatunk róla, mennyi pénzből készült, de azt tudjuk, hogy ezidáig 86 millió dollárt termelt világszerte).
Furcsa, hogy míg a jobb minőségű szappanoperák nagy része azon dramaturgián alapul, hogy a főbb szereplők egy adott foglalkozást űznek, amivel élet és halál urai (így pl. a Vészhelyzet, a Halálbiztos Diagnózis, a Körzet, 
Maffiózók, a többi kórházsorozat, mint Klinika, Chicago Hope, stb), addig az ilyen témájú filmek nem mindig működnek. A Lánglovagok sem lett jó, és valljuk be őszintén, a Ladder 49 sem. A különbség csak annyi, hogy a kettő között eltelt 13 év, és közben megtörtént a valóságban egy olyan tragédia, amiben a New York-i tűzoltók csodálatos hősiességről és önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot. 2001 szeptember 11-e után az amerikai tűzoltóknak hihetetlenül megnőtt a presztízsük, hiszen egy egész világ látta, és tudta, hogy többen az életüket áldozták a mentés közben. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha forgatókönyvíróknak (konkrétan Lewis Colick-nak), producereknek, és filmstúdióknak az jut eszükbe, hogy valamilyen módon emléket állítanak a hősöknek, úgy, hogy közben bemutatják a tűzoltók mesterségét, és lehetőség szerint a hétköznapjaikat is, munka előtt, közben, és utána. Jól teszik, bár mi, nézők már nem járunk annyira jól.
A film élvezetével az a helyzet, hogy Joaquin Phoenix főszereplésével szinte minden filmet "el lehet adni", és tényleg, a Gladiátor szuper-negatív szerepében felfedezett színész (akinek a családja tele van tehetséges színészekkel, a sorban elöl azzal a River Phoenix-xel, aki szinte a befutásának 
percében halt meg kábítószer-túladagolásban) annyira erős kisugárzással és tökéletes játékstílussal rendelkezik (A Jel, A Falu, Visszatérés a Paradicsomba, 8 MM), hogy minden film-projekt boldog lehet, ha a fedélzetén tudhatja őt.
Phoenix (Jack Morrison) a történet abszolút főhőse, az ő tűzoltó-karrierjéről szól a film, az ő bevetéseit követhetjük végig, attól a perctől kezdve, hogy újoncként beállt a Baltimore-i tűzoltókhoz, addig a percig, amikor egy égő házban csapdába esik, ahonnan már nincs menekülés. Így, hogy előre lehetett tudni, miért készült el a film, és kiknek állít emléket, már nyilvánvalóvá vált, ez a film nem lesz az a heppiendes fajta. Mégis, Travolta csapata, és mi, nézők is több tűzoltót veszítünk a másfél óra alatt, mintsem azt gondolnánk, olyannyira, hogy a végén már kezd egy enyhe "tíz kicsi indián"-érzetünk kialakulni.
A történet képlete elég egyszerű: van egy szimpatikus fiatal srác (Phoenix/Morrison), aki újoncként egy baráti, jó hangulatú és segítőkész tűzoltó csapatba kerül, ahol a kollégák egyben barátok is, akik esténként együtt nyomják le az ír söröket a törzshelyükön, és együtt tartják a szülinapi kerti ünnepségeket is.
Ez a srác hamar ráérez a tűzoltó hivatás különlegességére, és egész életét az a tudat tölti be, hogy ő emberi életek megmentésére szakosodott. Miközben az egyik veszélyes bevetést láthatjuk a másik után, tűzoltóink magánéletébe is betekintést nyerünk, láthatjuk az életük szebbik oldalát is, hogy később, a baleseteknél és rosszul sikerült bevetéseknél legyen mihez viszonyítanunk. Lassan előtérbe kerül a munka veszélyessége, és mi nem tehetünk mást, minthogy drukkolunk az addigra már megkedvelt főbb szereplőinknek (Travoltának, Phoenix-nek, Billy Burke-nek és Morris Chestnut-nak), hogy túléljék 
a bevetéseket. Ez sajnos nem mindig jön össze, és így a film közepe táján már erős melodramatikus hangulat lesz úrrá rajtunk, egyfajta megoldhatatlan szomorúság.
A film legutolsó képkockái igazolják az alapkoncepciót, mármint az "im memoriam"-vonalat, hiszen miután, hogy úgy mondjuk, "sorsára hagytuk" a főszereplőnket, a film nem zárul csak úgy, hanem még néhány életképet láthatunk a tűzoltók munkájáról, általában. Ha addig még nem mondtuk volna ki nyíltan, a tűzoltók borzasztóan fontos és hasznos munkát végeznek a társadalom számára, úgyhogy megérdemlik a megbecsülést, sőt, még egy direkt őket "reklámozó" filmet is, mint amilyen a Ladder 49.
Biztos, hogy még többet is megérdemelnének, de cserébe mi pedig azt kérnénk, hogy legközelebb egy jobban megírt, ügyesebb dramaturgiájú és minden szempontból élvezetesebb "tűzoltós"-filmmel álljanak elő az erre vállalkozó filmstúdiók, hogy a tiszteletadás mellett még jól is érezhessük magunkat a moziban ülve, ha lehetséges...
