Bűnügyi Regény

Vagyis nem valódi maffia-filmmel állunk szemben, bár ami a gyilkosságok számát illeti, abból kitelne simán három maffia-film is. A főszereplők itt csupán „sima” bűnözők, akik gyerekkoruktól barátok, és akik nagyon fiatal korukban elhatározzák, hogy sorozatos gyilkosságokkal fognak betörni a római alvilágba. Így is tesznek, és ezzel elkezdődik a film cselekményének fő vonala, vagyis az, hogy ha valaki keresztbe tesz a baráti társaságnak, vagy egyszerűen csak rossz poziciót tölt be a gengszterek között, az másodpercek alatt csúnya körülmények között meghal. Tényleg, nem is emlékszünk mostanában még egy ehhez hasonló filmre, amiben ennyire ne lett volna értéke az emberi életeknek. Ezt a gátlástalan gyilkolászást nem is nagyon igyekszik megmagyarázni a film, azt a jelenetet kivéve, amiben megtudjuk, a kör tagjai nem félnek a haláltól, és amúgy is szerintük jobb meghalni, mint egész életükben azt mondogatni, hogy „igen, uram”.

Így tehát, minden háttér-történet és az adott körülményekhez elképzelhető motivációs háttér nélkül magunkra vagyunk hagyva a film követésében és értelmezésében, ami azzal kezdődik, hogy élből nem szimpatizálunk egyetlen főszereplővel sem. Senki sem lesz szimpatikus, még a pozitív oldalon álló rendőrfelügyelő sem, ami azért rossz, mert így elő sem fordulhat, hogy drukkoljunk valamelyik szereplőnek, vagy hogy érzékenyen érintsen minket bármelyik főbb karakter halála.



Ehelyett egyre tompábban nézzük végig az alvilági gyilkosságokat, és mitagadás, egyre jobban unjuk is a látottakat. Miután nem kevesebb, mint 152 perces a film, több részre tagolódik a cselekmény, ami aktuálisan azt jelenti, hogy a három főszereplő gengszterre egy-egy külön fejezet fókuszál rá. Miközben a (jó) maffia-filmek azért is hatnak a nézőkre, mert legtöbbször sikerül bemutatniuk a bűnözés társadalmi hátterét, felvetve a politikai kapcsolatokat, és hasonlókat, itt erről csak a sajtóanyag szerint van szó - nem derül ki, hogy kik támogatják „felülről” az egyik gengszter-szereplőt, ha egyáltalán támogatják, és egyáltalán, hogy nézett ki akkoriban (a 70-es, 80-as években) az olasz törvényhozás, és hogyan vette fel a harcot a rendőrség az utcai vérengzések és maffia-leszámolásokkal szemben, vagyis hogyan kezdődött el a közélet megtisztítása. Amit mi látunk, az az, hogy főhőseink bárkit lelőhetnek/leszúrhatnak a nyílt utcán, és nem érzékelünk semmiféle maffia-üldözést sem, pedig más filmekből (Pl. Falcone) tudjuk, hogy a 80-as évek közepén kapott új lendületet az olaszországi szervezett bűnözés elleni harc.

Ha már a gengszter-körön kívüli környezet kimaradt a filmből, azért még a magánéleti szálakat lehetett volna érdekessé tenni, de ez sem sikerült. A három gengszter közül kettőnek volt szerelme, az egyiknek egy prosti, akit a gyönyörű és tehetséges Anna Mauglalis játszott el (jól), a másiknak pedig egy egyszerű és szép fiatal lány, Roberta. Bár a prosti-szálat láthatóan fontosként kezelték a forgatókönyvírók, meglepő módon ebből ez sem futotta ki magát rendesen, és így megint a felületen mozoghattunk, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy Mauglalis szépségében és mozdulataiban gyönyörködtünk. Még a fő érzelmi gócpontban, vagyis a három barát egymáshoz való viszonyában sem éreztünk mélységet, együtt nőttek fel, együtt lettek bűnözők, és ez köti össze őket - ennyi. Nagyon hiányzott a filmből az érzelmi szint, és erre vezethető vissza, hogy a motivációk is kimaradtak, és ezért nem tudtunk egyik szereplővel sem együttérezni.



Ennek fényében nem meglepő, hogy nem volt élvezetes a 152 perc, amit a filmmel töltöttünk, és persze az sem volt túl jó, hogy sorozatban kellett véres gyilkosságokat végignéznünk. Mivel a tartalom elsikkadt, ami maradt, az már leginkább csak egy horrorfilmre való anyag, véres jelenetek egymás utánisága. Ennél azért sokkal többet várnánk egy olasz filmtől...