Felkoppintva

Judd Apatow egy váratlanul nagy kasszasikerének, a 40 Éves Szûznek köszönheti ezt a mostani filmjét, miután az a film sokszorosan bejött (már ami az anyagiakat illeti), a producerek úgy érezték, nyugodtan rábízhatnak Apatow-ra még egy filmet, és így is tettek.

Apatow pedig felkérte Seth Rogen nevû fiatal barátját, akivel már a 40 Éves Szûz elõtt is dolgozott együtt, hogy ne csak a forgatókönyvírásban segédkezzen, de játssza is el a fõszerepet, a hangsúlyosan suttyó, hangsúlyosan nemtörõdöm és hangsúlyosan zsidó srácot. Az eredmény több, mint lehangoló, nemcsak unalmas, de kifejezetten fárasztó is.



Még az sem szépít a helyzeten, hogy egy idõ után olyan érzésünk van, mintha egy családi filmet néznénk, a szó eredeti értelmében, vagyis egy családapa filmjét, aki a feleségét fõszerepelteti, illetve a barátait (plusz a gyerekeit), és közben nem számít, ha üres és humortalan párbeszédek nyújtják az idõt, vagy, hogy effektíve félórákig nem történik benne semmi. Tényleg, ennyire sehova sem vezetõ, nem poénos, nem kifejezõ, üres párbeszédeket nagyon régen nem hallottunk már (talán legutóbb a kerületi Vico videótéka harmadik polcáról levett filmben voltak hasonlók), de az a legrosszabb, hogy olybá tûnik, mintha ezt a semmitmondást egyfajta új stílusként értelmezné Apatow barátunk, vagyis jófej újításként lenne elégedett vele.

Mindenképp súlyos a helyzet, és nagyon unatkozunk a film majdnem teljes idejében. Ebbõl az ál-intellektuális csapdahelyzetbõl még az üde és kedves Katherine Heigl (Alison) sem tud minket kihúzni, akit legutóbb 94-ben láttunk, amikor Depardieau hazudós tinilányát játszotta az Apám, a Hõs c. francia vígjátékban (na jó, tudjuk, hogy azóta egy kórházi tv-sorozatban is fõszereplõ, de az nem film, hanem tv-sorozat).

Igazából, ha belegondolunk, sokkal több zavaró tényezõ bukkan fel a filmben ahhoz, hogy el tudjuk engedni magunkat közben. Ilyen a legtöbb mellékszereplõ, akiket szörnyû dilettáns módon írtak meg, ilyenek az idióta jelenetek, amik nem szólnak semmirõl, csak arról, mennyire lazák a fõszereplõ srác és barátai (pedig csak szimplán suttyók), vagy ami a legrosszabb, ilyen Alison nõvére (Debbie, játssza: Mrs. Apatow), illetve az õ férje, Pete, akit pedig Paul Rudd, a régen szimpatikusabbnak tûnt színész alakít. Õk ketten anti-viccesek és borzasztó karakterek. Az író-rendezõnek semmibõl sem tart, hogy kettejük elrontott, aszimmetrikus és õszintétlen kapcsolatának szenteljen hosszú perceket, csak úgy, miközben elvileg az Alison-vonalnak kellene elõrehaladnia.

Vagyis a fõ-cselekményszálnak, ami pár szóban összefoglalható: Alison csini szõke lány, ígértes karrierrel, lefekszik egy dagi, lusta sráccal, aki direkt nem akar karriert magának (mert ha akarna, egybõl kapna)), és ebbõl az egy-éjszakás kalandból terhesség és gyerek lesz, és már csak az a kérdés, hogyan csiszolódik egymáshoz ez a két, nagyon ellentétes arc - fõleg a gyerek kedvéért, természetesen. Nagyon érdekes történet, kész csoda, hogy eddig még nem csináltak belõle filmet, de tényleg.

Ez a cselekménygóc láthatóan egy 80 valahány perces filmhez lenne elég, de nincs ilyen szerencsénk, Apatow és barátai egy minimum két órás filmben gondolkodtak - és lõn. Ez lett életünk egyik legkínosabban eltöltött 129 perce, és ez a kínosság nem belõlünk eredt, hanem a filmbõl.

Láttunk már elég idióta tini-vígjátékot ahhoz, hogy bármikor le tudjunk menni Pite-szintre, és bár nem szoktuk magunkat ott jól érezni, ez a fajta suttyó humor és stílus még nem feltétlenül kizáró ok egy filmnél. (Bár a Pite folytatásaira is már hat lóval kellett minket bevontatni). No, szóval léteznek kasszasiker tinifilmek, és léteznek váratlan kasszasiker idióta humor-filmek (lsd. 40 Éves Szûz), de ezeket kár agyatlanul összekeverni, leönteni egy ál-intellektuális, modoros stílussal, belerakni idegesítõ másod-fõszereplõnek a feleségünket (két gyermekünket pedig a film két gyerekszerepébe), és az egész tetejébe egy szimpla fiatal színészt ültetni (Seth Rogen), aki se nem humoros, se nem érdekes - nos, ez nem tûnik túl jó ötletnek. (Persze ne tévedjünk el, ezt csak mi mondjuk, a film közben az USA-ban jól megszedte magát, vagyis a mindent átütõ suttyóság és fantáziátlanság már learatta a gyümölcsét a kedves amerikai mozinézõknél).

Nem izgalmas, vajon a fõszereplõ srác elolvassa-e a terheskönyveket, vagy sem (de megígérte!), hogy a barátai milyen altesti/homo-pornó baromsággal töltik ki az idejüket, vagy, hogy a nagyon-papucs Paul Rudd karakter hogyan alázkodik meg domina felesége elõtt, hogy megy át önmaga (férj)paródiájába. Ezek csöppet sem hozzák lázba a mozinézõt, sõt.



Az az érzésünk, mintha Apatow a saját házasságát akarta volna feldolgozni filmvásznon, a megalkuvásokat, az õszinteség vs. titkos hobbik totál gáz problematikáját, a kemény feleség-típus és a szétfolyó személyiségû férj együttesét, legalábbis ez az, amit Mrs. Apatow és Paul Rudd elõadott számunkra. (Paul Rudd ezzel a szerepével évekre visszavetette magát a középszerû színészek körébe, egyszerûen fájó volt õt nézni, ahogy eljátssza a ″begombázott″, nagyon laza macsót, aki egyébként nõs és két gyerek apja, de azért közben pontosan tudja, mitõl lesz férfi a férfi -Las vegas-tól, persze)).

Sajnos nagyon nem szimpatikus hangulata lett ennek a filmnek, és nagyon rossz a története is, nem beszélve az un. ″színészi játékokról″, amikrõl inkább már ne is szóljunk (kivéve a kedves Katherine Heigl-t, aki azért próbálkozott). És akkor még csak azt jegyeznénk meg, hogy a Seth Rogen-Apatow páros hamarost ismét támad a mozikban, mivel Rogen által írt, és Apatow által producelt Superbad nemsokára jelenik meg a hazai mozikban...