2007-06-20
Piaf
Ez a film nem csupán azok számára nagy esemény, akik már ismerik és szeretik Edith Piaf-ot, hanem tulajdonképpen bárki számára, akit izgalomba hoz egy különleges történet, amit elképesztő műgonddal, azon belül is lélegzetelállító színészi teljesítménnyel vittek vászonra.
Piaf, a zseniális énekesnő időben és 
kulturálisan is borzasztó messze esik a mai műkedvelőktől, a mai mozinézőtől, e film azonban elemi erővel ragadja magával nézőit, és avatja be a múlt század első felének éveinek világába, a 10-es évektől a 60-as évekig. Edith Piaf élete, ha úgy vesszük, meglehetősen egyszerű, szegénység, nyomor, alkoholista szülők, és egy nyilvános ház jelentik a gyermekkorát, ahonnan káprázatos tehetségének egyetlen szikrája, és az őt felfedező lokál tulajdonos találkozása a csúcsokig repítette, miközben az alkohol, később az ópium elválaszthatatlan társai voltak. Gyakorlatilag egész életében énekelt, pici korától a sírig, és nem is akármilyen izzással.
Piaf karizmatikus vibrációjáról csak azok tudnak fogalmat alkotni, akik akkoriban éltek - legalábbis eddig ez volt a helyzet. E film révén azonban a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk ezt az izzó kisugárzást - Marion Cotillard senkihez nem hasonlítható, egyszerűen előzmények nélkül való alakításában. A film nem csupán a káprázatos (kizárólag Al Pacino-hoz fogható) színészi játék révén mér megsemmisítő csapást nézőire, de az egyszerűen tökéletesen megírt forgatókönyvvel is, amely a nonlinearitást művészi szintre emelte. A film a történetírók évszám-mérőszalagokhoz szögezett aspektusa helyett időben fel-alá kalandozva vetíti elénk az eseményeket, non-lineárisan, ahogyan egy ember látja saját életét visszatekintve.
Lenyűgöző film, amit őrültség kihagyni, és lehetetlen nem a lehető legmagasabb fordulaton végignézni. Marion Cotillard játéka mennyei és megsemmisítő, az ember nem hiszi el, hogy egyszerűen lehetséges.
kulturálisan is borzasztó messze esik a mai műkedvelőktől, a mai mozinézőtől, e film azonban elemi erővel ragadja magával nézőit, és avatja be a múlt század első felének éveinek világába, a 10-es évektől a 60-as évekig. Edith Piaf élete, ha úgy vesszük, meglehetősen egyszerű, szegénység, nyomor, alkoholista szülők, és egy nyilvános ház jelentik a gyermekkorát, ahonnan káprázatos tehetségének egyetlen szikrája, és az őt felfedező lokál tulajdonos találkozása a csúcsokig repítette, miközben az alkohol, később az ópium elválaszthatatlan társai voltak. Gyakorlatilag egész életében énekelt, pici korától a sírig, és nem is akármilyen izzással.
Piaf karizmatikus vibrációjáról csak azok tudnak fogalmat alkotni, akik akkoriban éltek - legalábbis eddig ez volt a helyzet. E film révén azonban a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk ezt az izzó kisugárzást - Marion Cotillard senkihez nem hasonlítható, egyszerűen előzmények nélkül való alakításában. A film nem csupán a káprázatos (kizárólag Al Pacino-hoz fogható) színészi játék révén mér megsemmisítő csapást nézőire, de az egyszerűen tökéletesen megírt forgatókönyvvel is, amely a nonlinearitást művészi szintre emelte. A film a történetírók évszám-mérőszalagokhoz szögezett aspektusa helyett időben fel-alá kalandozva vetíti elénk az eseményeket, non-lineárisan, ahogyan egy ember látja saját életét visszatekintve.
Lenyűgöző film, amit őrültség kihagyni, és lehetetlen nem a lehető legmagasabb fordulaton végignézni. Marion Cotillard játéka mennyei és megsemmisítő, az ember nem hiszi el, hogy egyszerűen lehetséges.
-jepe-
2007-06-20