Csúcsformában 3.

Vannak erőltetések, mint az, hogy állítólag, ha valaki meglát egy citromot, összefut a nyál a szájában, ami nyilvánvalóan baromság, sosem futott össze még senkinek, csak ha hipnotizálta saját magát a kísérlet kedvéért. A reflex-dolog ettõl függetlenül mûködik, pl. ha pár napig vodka narancsot iszol, utána, ha ugyanolyan pohárban kapsz egy narancsot, meg fogsz szédülni, mintha becsíptél volna (ezért nem tûnik fel egybõl, ha a szokásos koktélodból kinyúlják a szubsztanciát). Visszatérve a reflexekhez, egyszerûen megdöbbentõ volt, hogy amikor elindult ez a film, micsoda reakciók szabadultak fel. Úgy látszik, tudat alatt még annál is jobban kedveltük Jackie-t. A Csúcsformában 3 elején tényleg úgy érzi az ember (ha kedveli Jackie-t), hogy itt valami igazán nagy szórakozás elébe néz. Ezek után kifejezetten kellemetlen volt átélni a film színvonalának meredek lefelé görbülését.

Mint amikor elered egy zápor. Egyik csepp a másik után, s a száraz aszfalt percek alatt nedvességtõl sötétlõ felületté válik. Az egyik kellemetlen benyomás a másik után gyakorlatilag szünet nélkül bombázza a nézõt. Kezdve ott, hogy Chris Tucker, az Ötödik Elem fantasztikus színésze, immár valami miatt úgy néz ki, mint akit felfújtak. Mi történt? A 25 millióba (gázsi) nem fért bele 2 hét fogyókúra, hogy legalább fel lehessen ismerni, hogy az ott Chris Tucker a vásznon? Aztán jöttek a lõfegyverek. Jackie-nek most már az elsõ perctõl kezdve lõfegyverekkel kellett szembenéznie, kezdve rögtön egy mesterlövész bérgyilkossal, aki vagy 500 méterrõl mellkason lövi az egyik kínai fõmuftit - akinek nem lesz semmi baja, mert nem a szívét találta el a lövedék. Nonszensz, de tökmindegy. Illetve mégsem tökmindegy, hiszen még egy mesének is kell, hogy legyen valami fordítókulcsa a valósághoz, valamilyen módon még a fikcióknak is valósághûeknek kell lenniük, hiszen el kell tudunk képzelni azt, ami történik.

A lõfegyverekkel az a gond, hogy "nem valóságosak". Már Indiana Jones óta tudjuk, hogy pisztoly üti ninja. Ha ott áll egy-két állig felfegyverzett kínai, szemben Jackie-vel, és nem lövik le, akkor az egész egy viccbe torkollik, illetve egy önmagáért való üldözésbe. A Die Hard 1 végén tényleg le akarják lõni Bruce Willis-t, ami tényleg eléggé nagy igazságtalanság (sõt, újabb gyilkosság) lenne, ráadásul Bruce Willis nem úgy menekül meg, hogy az addig komolynak tûnõ szitu hirtelen lebutul, lekomlytalanodik, és a nagy kavarodásban Bruce Willis egérutat nyer. Nem, és nem is véletlen, hogy a Die Hard 1 (és 2) remek film.

Jackie-tõl általában nem valami Die Hard színvonalat várunk (a színvonalat egyébként valszeg rövid "i"-vel kellene írni, hiszen nyilván a szint-vonalból jön, és semmi köze a színekhez, de hát a multinacionális szövegszerkesztõkhöz hiába beszélünk, a nyitvatartás is "nyitva tartás" lett pár év leforgása alatt). Jackie-tõl inkább egy joviális sztorit várunk, amiben Jackie megmutatja emberségét, és fantasztikus kung-fu tudását, amely alatt természetesen a létrákkal, autóajtókkal, vödrökkel, és bármilyen eszközzel folytatott fantasztikus közelharcokat értjük - amik mellesleg harcmûvészeti szempontból egyáltalán nem lebecsülendõek, az adaptív hozzáállással a több ezer éves stílusból olyan friss dolgot kevert ki a vásznon, mint amilyen a Krav Maga az életben.

Sajnos azonban a Csúcsformában 3 nem az a film, amelyben Jackie fantasztikus küzdelmeit csodálhatjuk meg. Itt a joviális bénázás, az állandó ijedtség, a kemény ellenállás és találékony küzdés helyett (amik mellesleg mindig humorosak voltak), sablon szituációkat kapunk, ahol a gyalogok hullanak, a fõ figurák meg mindig megmenekülnek az utolsó pillanatban, vagy szörnyet halnak (ami megint nem helyénvaló egy Jackie Chan filmben).

A film, tetejébe mindennek, spontán átment egy kínai propaganda-filmbe. Oké, már Mr. Spielberg kiállt a nyugati világ nevében a kommunista Kína mellett (a véres diktatúra mellett, akik ellen ugyanúgy háborúzhatnának az amcsik, mint Szaddam vagy Irán ellen), ettõl a Schindler Listája már szerencsére nem lesz kevésbé jó film. A Csúcsformában 3 azonban saját mûsoridején belül adja elõ a "szeressük Kínát, gyerekek" - magánszámait, amitõl maga a film is élvezhetetlen lesz.

Mi természetesen Jean Luc Godard-t kedveljük leginkább, aki annak idején mellesleg nyílt levélben fejezte kis sajnálatát amiatt, hogy Spielberg a filmje kedvéért újra felépítette a koncentrációs táborokat - amivel mi nem értettünk egyet, de mindegy. Godard az a remek rendezõ és friss elme, aki addig, amíg a Vietnámi Háború zajlott, minden filmjében elhelyezett egy "US go home" vagy "el a kezekkel Vietnámtól"-betétet. Nem utólag készítette el a Szarvasvadászát vagy Szakaszát, amikor Nixon már megbukott, és a fiúk is hazajöttek, hanem akkor, amikor zajlott.

Mármost Jackie Chan filmjétõl nem azt várjuk, hogy tüntessen az emberi jogokért, harcoljon a véres diktatúra ellen, hanem csupán csak annyit, hogy ne próbálkozzon didaktikus Kína-propagandával. Ez a propaganda úgy néz ki, hogy úgy állítják be, mintha az emberek (pl. Chris Tucker) a kínaiaktól idegenkednének (és nem a kommunista Kínától). Csak úgy záporoznak az olyan Kína-tolerancia betétek, hogy kínai nõt fog feleségül venni, állandóan kínai kaját eszik, és Jackie-t a testvérének nevezi, stb. Megpróbálják beadni a világnak, hogy a nyugati emberek a kínai emberektõl idegenkednek, miközben a kínai emberek nyugaton már hosszú évtizedes együttélés nyomán alaposan megkedveltették magukat, sõt, a kínai emberek, közösségek elemi részei a nyugati kultúráknak. Ami nem az, ami nem kóser, amire különösen ferde szemmel néznek a nyugatiak, az Kína (nem a kínai emberek, hanem Kína). Ezt a tényt próbálja ez a film alattomos módon elmosni, ráadásul úgy, hogy a kínaiakat hátrányos helyzetbe hozza, hiszen ahelyett, hogy megkülönböztetné õket Kínától, összekapcsolja õket vele.

Ha már a nemzeteknél tartunk, imádjuk a németeket, de kedves dolognak tartottuk, amikor a Taxi-ban állandóan a németek voltak a gonoszok. Ugyanekkor nem szimpi, hogy mostanában a legtöbb amerikai filmben a meghatározhatatlan, illetve vegyes nemzetiségû terroristák rögtön az elején elkezdenek franciául beszélni - csak, hogy tudjuk, ki azok a franciák. Jackie Chan-ék pro-Kína kampányelemeket tartalmazó filmjébõl sem hiányzanak a franciákat elhelyezõ jelenetek - amiket európaiakként triplán kikérünk magunknak.

Adva van egy taxis, aki kezdetben azt kiabálja, hogy utálja az amerikaiakat, akik ok nélkül ölnek (lásd Iraki Háború). Aztán picivel késõbb baseball sapkát húz a fejére, és õrült módon kezd el vezetni a városban, mert rájön, hogy tetszik neki az "amerikai stílus". Amerikai versus francia - értjük, ugye? De miért kell választani? Miért van az, hogy vagy ez a jó vagy az? Ennek ugyanúgy egyszerû piaci alapjai vannak, mint a Kína-szimpátiának, lásd Kína Hollywood következõ nagy piaca, lévén, hogy az indiaiak túl Indy-k, túl függetlenek, mert nem szeretik a nyugati filmeket, ráadásul túl szegények is.

De íme egy találós kérdés: végül a filmben mi lesz a konklúzió az amerikai vs.- francia "vitának"? Vajon azt mondják-e, hogy az amerikaiak ok nélkül háborúznak vagy azt, hogy jó dolog amerikainak lenni? Vicces dolgok ezek, bárcsak nevethetnénk, mint a Taxi 1-en :)  A film egyébként Párizsban játszódik (igaziból persze mûteremben).

Összefoglalva tehát, hiányoznak a hagyományos Jackie-elemek, az innovatív küzdelmek, a mókás helyzetek (küzdelem közben is), a bájos történet, és az emberi léptékû akciók. A szokásos elemek helyett lõfegyvereket kapunk, pofozkodást - és egy kis Bush- és Kína-propagandát. Ízlés dolga - nekünk nem jött be.