2007-11-26
Elizabeth: Az Aranykor
A harcos királynő
A 98-as Elizabeth túlzás nélkül az egyik fő kedvenc filmünk lett, ami nemcsak egy komoly és látványos történelmi film, hanem egy igazi, valóságos és pompásan megírt romantikus történet is, finom árnyalatokkal és karakterekkel. Ezek után érthető a lelkesedésünk, amivel vártuk a második filmet, ami bár egészen jó lett, és nem okozott csalódást nekünk, mégsem érte el az alapfilm szintjét.
Az első Elizabeth szó szerint I. Erzsébet angol királynő életének
kezdeti éveiről szól, a huszonéves koráról, a 25 éves korában elfoglalt trónjáról, és gyerekkori barátjához, Sir Robert Dudley-hoz fűződő (valóban létező) érzelmeiről. A tökéletes forgatókönyv egy perc alatt magával ragadta a nézőt, úgyhogy nem telt el sok filmidő, és úgy éreztük, mintha mindig is abban a korban, ott, az akkori Angliában éltünk volna, Erzsébet királynő bensőséges barátjaként. Ezt a fantasztikus élményt nem lehet megismételni, és úgy tűnik, az alkotók nem is erre törekedtek, hanem inkább arra, hogy Erzsébet életének csúcspontját, a filmben a 30-as, a valóságban az 50-es éveit, a spanyolokkal vívott nagy csatáját, és a politikai tetteinek eseménydús évtizedét mutassa be, úgy, hogy lehetőleg most sem maradjon ki a romantikus vonal. Tulajdonképpen mindent teljesített a film, amit ettől a címtől (az Aranykor), és ettől a korszaktól várni lehetett, és Cate Blanchett is ugyanolyan csodásan játszott, mint eddig mindig, mégis van egy kis hiányérzetünk az egésszel kapcsolatban.
Talán az izgalom, a királynő életére törők
, ellene szervezkedők felől érkező folyamatos fenyegettség hiányzott most, bár ebben a filmben is volt egy nagy összeesküvés Elizabeth ellen, mégsem éreztük azt, amit az első filmben, amikor az egyik hihetetlenül hatásos jelenetben a jezsuita (?) bérgyilkos lebegő leplek között indul megölni a királynőt. Az is igaz, hogy az első film sztorija (vagyis Elizabeth korai évei) több fordulatot, érzelmet, ármányt és egyebeket rejthettek magukba, mint a már ″befutott″ királynő időszaka, amikor nem az a kérdés, hogyan legyen egyszerre méltó uralkodó, és az általa szeretett (és állítólag feleségét saját kezűleg meggyilkoló) férfi szerelme egyszerre, hanem az, hogy melyik európai királysággal kössön érdekházasságot, és így kitől szüljön majd fiúgyermeket az utódlás kedvéért.
Szó, mi szó, ennek a filmnek a cselekménye nem lett annyira feszes
és izgalmas, mint az elsőé volt, itt inkább a látványelemek hangsúlyozása, a konkrét politikai helyzetek bemutatása volt előtérben, és a magánéleti, igazán feszültségteli szál maradt árnyékban. Kár, pedig nem mást, mint a mindig stílusos Clive Owen-t szemelték ki a férfi főszerepre, kár, hogy ebből a kapcsolatból nem lett igazi románc. Bár tudjuk, hogy a történelmet nem lehet meghamisítani egy történelmi filmben, tehát a ″Szűz Királynőt″ nem lehet férjhez adni a csavar kedvéért, azért, ha már úgy döntöttek az alkotók, hogy Elizabeth 30-as éveit mutatják be (miközben a királynő 1533-ban született, a spanyol Nagy Armada összecsapás pedig 1588-ban volt, Elizabeth 55 éves korában), igazán lefuttathattak volna egy rendes szerelmi sztorit, vele a főszerepben, és nem harmadik, ″külsős″ szereplőként. Ez nagyon hiányzott, miközben sikerült egy jó kisugárzású, természetesen mozgó fiatal színésznőt (Abbie Cornish) találni az Elizabeth-helyettesítő karakter, Elizabeth Throckmorton szerepére.
Ha már szerelmet nem kapunk, politikát azért igen, és bár az is egy fokkal szárazabb, mint kellene, azért megint vannak percek, jelenetek, amik egy időutazással odavisznek
minket az akkori Angliába, és szinte a bőrünkön érezzük, milyen kegyetlen lehet nem kedvelt figurának lenni a királynő (vagy tanácsadói) szemében. Mindezt pontosan megtervezett, igazán látványos képek festik alá, olyan beállítások, amik szépségükkel szinte festményeket idéznek, köszönhetően a remek látványtervező munkának és művészeti rendezésnek.
Ha röviden akarnánk megfogni, mi hiányzik nekünk a második filmből, az elsőhöz képest, azt mondanánk, leginkább az erős érzelem, egy konkrét szerelem, Elizabeth-tel, és nem mással, kicsivel több izgalom (és ármánykodás), és még több hétköznapi betekintés az udvar és a királynő életébe.
Cate Blanchett csodásan érzékeltette a harmincas, még mindig férjezetlen királynő félelmeit, egy-egy apró mozdulattal egész mondatokat fejezett ki, és nem rajta múlt, hogy kevesebb érzelmi hullámzás kapott el minket a film nézése közben, mint vártuk volna.
Mindenki a helyén volt, és jól tette a dolgát, de az egész a nem-százas f
orgatókönyv miatt nem lett tökéletes, nem lett olyan Elizabeth 2, amiért kilométereket zarándokolnánk, hogy megnézzük, vagy amit fél év múlva alig várnánk, hogy megszerezzük DVD-n.
Nem nagy baj, így is egy rendes Elizabeth-filmet kaptunk a pénzünkért cserébe, de ha a királynő, illetve Cate Blanchett (és az alkotók) igazi formájára vagyunk kíváncsiak, akkor nincs mese, az Elizabeth 1-et kell megint megnéznünk...
kezdeti éveiről szól, a huszonéves koráról, a 25 éves korában elfoglalt trónjáról, és gyerekkori barátjához, Sir Robert Dudley-hoz fűződő (valóban létező) érzelmeiről. A tökéletes forgatókönyv egy perc alatt magával ragadta a nézőt, úgyhogy nem telt el sok filmidő, és úgy éreztük, mintha mindig is abban a korban, ott, az akkori Angliában éltünk volna, Erzsébet királynő bensőséges barátjaként. Ezt a fantasztikus élményt nem lehet megismételni, és úgy tűnik, az alkotók nem is erre törekedtek, hanem inkább arra, hogy Erzsébet életének csúcspontját, a filmben a 30-as, a valóságban az 50-es éveit, a spanyolokkal vívott nagy csatáját, és a politikai tetteinek eseménydús évtizedét mutassa be, úgy, hogy lehetőleg most sem maradjon ki a romantikus vonal. Tulajdonképpen mindent teljesített a film, amit ettől a címtől (az Aranykor), és ettől a korszaktól várni lehetett, és Cate Blanchett is ugyanolyan csodásan játszott, mint eddig mindig, mégis van egy kis hiányérzetünk az egésszel kapcsolatban.
Talán az izgalom, a királynő életére törők
, ellene szervezkedők felől érkező folyamatos fenyegettség hiányzott most, bár ebben a filmben is volt egy nagy összeesküvés Elizabeth ellen, mégsem éreztük azt, amit az első filmben, amikor az egyik hihetetlenül hatásos jelenetben a jezsuita (?) bérgyilkos lebegő leplek között indul megölni a királynőt. Az is igaz, hogy az első film sztorija (vagyis Elizabeth korai évei) több fordulatot, érzelmet, ármányt és egyebeket rejthettek magukba, mint a már ″befutott″ királynő időszaka, amikor nem az a kérdés, hogyan legyen egyszerre méltó uralkodó, és az általa szeretett (és állítólag feleségét saját kezűleg meggyilkoló) férfi szerelme egyszerre, hanem az, hogy melyik európai királysággal kössön érdekházasságot, és így kitől szüljön majd fiúgyermeket az utódlás kedvéért.
Szó, mi szó, ennek a filmnek a cselekménye nem lett annyira feszes
és izgalmas, mint az elsőé volt, itt inkább a látványelemek hangsúlyozása, a konkrét politikai helyzetek bemutatása volt előtérben, és a magánéleti, igazán feszültségteli szál maradt árnyékban. Kár, pedig nem mást, mint a mindig stílusos Clive Owen-t szemelték ki a férfi főszerepre, kár, hogy ebből a kapcsolatból nem lett igazi románc. Bár tudjuk, hogy a történelmet nem lehet meghamisítani egy történelmi filmben, tehát a ″Szűz Királynőt″ nem lehet férjhez adni a csavar kedvéért, azért, ha már úgy döntöttek az alkotók, hogy Elizabeth 30-as éveit mutatják be (miközben a királynő 1533-ban született, a spanyol Nagy Armada összecsapás pedig 1588-ban volt, Elizabeth 55 éves korában), igazán lefuttathattak volna egy rendes szerelmi sztorit, vele a főszerepben, és nem harmadik, ″külsős″ szereplőként. Ez nagyon hiányzott, miközben sikerült egy jó kisugárzású, természetesen mozgó fiatal színésznőt (Abbie Cornish) találni az Elizabeth-helyettesítő karakter, Elizabeth Throckmorton szerepére.
Ha már szerelmet nem kapunk, politikát azért igen, és bár az is egy fokkal szárazabb, mint kellene, azért megint vannak percek, jelenetek, amik egy időutazással odavisznek
minket az akkori Angliába, és szinte a bőrünkön érezzük, milyen kegyetlen lehet nem kedvelt figurának lenni a királynő (vagy tanácsadói) szemében. Mindezt pontosan megtervezett, igazán látványos képek festik alá, olyan beállítások, amik szépségükkel szinte festményeket idéznek, köszönhetően a remek látványtervező munkának és művészeti rendezésnek.
Ha röviden akarnánk megfogni, mi hiányzik nekünk a második filmből, az elsőhöz képest, azt mondanánk, leginkább az erős érzelem, egy konkrét szerelem, Elizabeth-tel, és nem mással, kicsivel több izgalom (és ármánykodás), és még több hétköznapi betekintés az udvar és a királynő életébe.
Cate Blanchett csodásan érzékeltette a harmincas, még mindig férjezetlen királynő félelmeit, egy-egy apró mozdulattal egész mondatokat fejezett ki, és nem rajta múlt, hogy kevesebb érzelmi hullámzás kapott el minket a film nézése közben, mint vártuk volna.
Mindenki a helyén volt, és jól tette a dolgát, de az egész a nem-százas f
orgatókönyv miatt nem lett tökéletes, nem lett olyan Elizabeth 2, amiért kilométereket zarándokolnánk, hogy megnézzük, vagy amit fél év múlva alig várnánk, hogy megszerezzük DVD-n.
Nem nagy baj, így is egy rendes Elizabeth-filmet kaptunk a pénzünkért cserébe, de ha a királynő, illetve Cate Blanchett (és az alkotók) igazi formájára vagyunk kíváncsiak, akkor nincs mese, az Elizabeth 1-et kell megint megnéznünk...
-olasz-
2007-11-26