microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2007-01-31

Bűnös Viszonyok

Vegyülés


Nem mondhatnánk, hogy Minghella eddig a kedvenc rendezőinkhez tartozott, főleg legutóbbi munkája, a nehézkes Hideghegy óta. Pedig, ha jobban belegondolunk, mindig is volt egy eredeti stílusa, pontosabban víziója, ami többek közt a filmjei különleges képi világában is tükröződött. Most a legújabb filmjével pihenteti a nagy történelmi drámákat, és újra kicsiben gondolkozik, éppenséggel egy londoni negyed lakóinak körében.

A főszereplőnk Jude Law, aki Minghella kedvenc színésze lehet, hiszen már ez a harmadik filmje, amiben Law a főszereplő. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy Law tökéletes választás volt (ismét), mert a filmbeli alakításával még az eddig kétkedőket is meg tudja győzni arról, hogy tehetséges és érzékeny színész. Tényleg nagyon jól játszik, izgalmas, és finom feszültséggel teli nézni a megmozdulásait, tetteit és gesztusait, mert nem csak, hogy remekül van megírva a karaktere, de Law láthatóan még jócskán hozzá is tesz a figurájához. Egyébként egy fiatal és sikeres építészt játszik (Will), aki London egyik elhagyatottabb, lepusztultabb környékén bérel irodát, és épp azon dolgozik partnerével és barátjával, Sandy-vel (Az Igazából Szerelem pornófilm-beugró srácával), hogy egy építészeti tervet készítsenek a környék átalakítására.



Will már több, mint 10 éve él együtt (házasság nélkül) egy szép és okos svéd nővel, Liv-vel, akivel együtt nevelik Liv előző kapcsolatából született, kicsit problémás lányát. Látható, hogy ahogy elindul a film, mi lépésről-lépésre egyre sűrűbb szövetébe kerülünk a dráma-közeli élethelyzeteknek, de az a jó, hogy ebből nem csinál rendszert a forgatókönyvíró, vagyis nem azért rak egybe társadalmi, érzelmi, személyes problémákat, hogy ezzel majd jól meghassa/megrázza/lekösse a nézőket, hanem mert egyszerűen egy történetet akar elmesélni, ami az életből származik, a hétköznapokban játszódik, és teljesen életközeliek a szereplői. Will és Sandy alapjáraton jófejek, tényleg, mindenkivel kedvesek, teszik a dolgukat, és egymással is remekül kijönnek. Aztán a konfliktus ott bukkan fel, amikor látjuk, hogy a környéken lakó, parkour-szerűen (yamakasi-módon, vagyis az utcai tereptárgyakra fel-és átugrálva, kaszkadőr-ügyességgel, segédeszközök nélkül házakra felmászó extrém sportolóként) közlekedő tizenéves, bevándorló srác (Miro) a barátjával együtt betör Will-ék irodájába. Az egyik helyi maffiózó megbízását teljesítik a betöréssel, amihez igénybe veszik különleges parkour-képességeiket.

Ezzel a betöréssel indul el a konfliktus-lánc, amiben Will és Miro véletlenül elvegyülnek egymás világában (a gazdag, kiegyensúlyozott londoni középosztálybeli férfi és a város szegénynegyedében éldegélő bosnyák menekült srác), és azzal együtt, hogy elvileg egy betörő és egy áldozat áll egymással szemben, a dolgok menetében egészen másképp alakulnak az események, mint ahogy azt várnánk. Will a másodszori betörés után elkezdi figyelni esténként az irodát, és így nyomára akad Miro-nak, illetve a nyomozáson keresztül megismerkedik Miro anyjával, a szép, kemény és kicsit magányos Amira-val.

A történet alakulásában nem érzünk semmiféle erőltetést (amit persze nemcsak a jó forgatókönyvnek, hanem a remek színészeknek is köszönhetünk, köztük a mindig elképesztő Juliette Binoche-nak), miközben nagyon izgalmas, ahogy Will egyre jobban elmerül a nyomozásában, és ettől az egész addigi, kiegyensúlyozottnak tűnő élete új megvilágításba kerül. Az addig is kifejezetten jófej fickó most már az empátiáját is beindítja, figyelmesebb lesz a körülötte levő emberekre, mialatt ő sem, és mi sem tudnánk megmondani, mit akar elérni a nyomozásával, mire megy ki Miro ″becserkészése″.



Nemcsak érdekes, de kellően feszültségteli is a cselekmény, amit szó szerint megindító képekkel fest alá a rendező és az operatőr (Benoit Delhomme francia operatőr, akitől legutóbb a csodás Velencei Kalmárt láthattuk), és mintha minden jelenetnek megadnák, ami jár nekik, kellő időt a párbeszédeknek, a szavak nélküli összecsapásoknak, az érzelmek kibomlásának.

Anthony Minghella (akiről az Angol Beteg, vagy a Hideghegy alapján azt gondoltuk, amerikai rendező) jól tette, hogy pihentette a nagy költségvetésű, nagy vonulatú drámákat (a Hideghegy 83 millió dollárból készült), és most egy jófajta művészfilmben gondolkodott, egy néhány szereplős, de drámai feszültségekben annál gazdagabb, érzelemdús és életközeli filmben.



Ettől a filmtől szerintünk nem várnak az alkotók Oscar-díjat (lsd Az Angol Beteg 96-os aranyesőjét, 12 jelölésből 9 díjat kapott), nem számítanak nagyon sok bevételre, de ez így rendben is van, ez a film nem ezekről szól, hanem az írói/rendezői és színészi prezstízsek növeléséről, vagyis arról, hogy egy ilyen filmet jó lehetett megírni, leforgatni, plusz a filmbarátok is biztosan jó szívvel fognak visszagondolni a vele töltött moziestére, arról nem is beszélve, hogy Jude Law megint jó nagyot nőtt a szemünkben.
-jaredo-
2007-01-31

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Bűnös Viszonyok info-file
:::::::  (Breaking and Entering 2006.)