A Tökéletes Trükk

A The Prestige elvileg bűvészekről szól, azon belül is századfordulós bűvészekről, akik Angliában űzik a mesterségüket. Gyakorlatilag két férfi történetét meséli el, akik, mint jó fél óra után kiderül, egyáltalán nem bírják egymást, hanem egymással harcolnak és vetélkednek, egymás naplóját lopják és olvassák el, és valami miatt nem saját mutatványaikkal foglalkoznak, hanem a másik életének megkeserítésével. A történet alapjáraton béna, már a film elején tisztán érezzük, hogy ezek az arcok nem lesznek eléggé érdekesek és kedvesek a nézői szívünknek ahhoz, hogy bánjuk valamelyik elvesztését, vagy bármilyenféle bukását. Ráadásul ezt a rossz sztorit is sikerült olyan szerencsétlenül megírni, hogy a sorozatos időbeli ugrások és a mindenféle történeti csavarok elhintése miatt ne tudjuk követni az eseményeket, vagyis percekre sem érezhessük azt a nyugalmat, hogy képben vagyunk a filmünk cselekményét illetően.



Ha nem, hát nem, így is simán végig tudunk ülni két órát, ha kell. Apró pozitív jel, hogy legújabb kori kedvencünk, Christian Bale is főszereplő, ráadásul mintha egy-az-egyben a Batman: Kezdődik elejéről érkezett volna a filmbe, ugyanolyan szakadt szürke ruhában mozog egy börtönben, mint ott mozgott. Bale hihetetlenül kifejező és szimpatikus színész (itt tegyük hozzá, hogy szerencsére nem láttuk vele az Amerikai Psycho-t), akit már a Jeff Bridges-es beszédmódja, és a nagyon komoly hangja miatt is kedvelünk, amellett pedig valóban jó színész. Az angol Bale-lel szembe az ausztrál Hugh Jackman került, aki láttunk már kosztümös filmben úriemberként domborítani (Kate és Leopold, Füles), vagyis tudjuk róla, hogy illik hozzá a századfordulós cilinderes stílus. Elindul a film, némi narráció (a most kicsit unalmas Michael Caine előadásában), némi időbeli ide-odaugrás, aztán egy időre elsimulni látszanak a dolgok, vagyis igyekszünk felvenni a történet fonalát. Tanúi lehetünk a két fiatal londoni bűvész kezdeti próbálkozásainak, bár ez kevésbé érdekes, mint ahogy a film sejtetni szeretné. Beindul egy gyenge bosszú-vonal is, amit végül annyira azért nem erőltet a film, úgyhogy mi sem foglalkozunk vele túlságosan.

És ezzel elkezdődik az a történet, amit a címhez és a témához hűen folyton apró trükkökkel lát el a forgatókönyvíró-testvérpáros (más néven a Nolan-fivérek), amikkel csak az a baj, hogy egy részük előre kitalálható (így a film közepén már legalább a film csavarjainak felét meg tudjuk fejteni), másik részük pedig érdektelen. Ilyen például a napló-vonal, mármint hogy ki, kinek, hogyan szerezte meg a naplóját, ami furamód nem hoz minket lázba.



Szokatlan, hogy az unalmasan előreevickélő történet bemutatása mellett nincs semmi plusz, ami leköthetné a figyelmünket. Egy csomószor láttunk olyan filmet, ami nem százas, ami a sztoriját ileti, viszont cserébe ott vannak a jó színészi játékok, a szemet rabul ejtő operatőri munka, a profi art direktori teljesítmény, vagyis az érdekes kor és helyszín-megoldások, és hasonlók. Itt sajnos semmi ilyen nincs, hacsak David Bowie felbukkanását és élvezetes brit kiejtését nem tartjuk annak. Ezért tehát nem tudunk szabadulni főhőseink ármánykodásától és béna revansaitól, ami talán éppen azért, mert most egyik színész sem hozta a rendes formáját, csöppet sem volt élvezetes.

A film egyik fő rejtélye teljesen átlátszó, de ez csak akkor lenne zavaró, ha belemennénk a film által felkínált játéklehetőségbe, és ezeket a trükközéseket akarnánk fülön csípni, ahelyett, hogy egy értelmes filmet próbálnánk nyomon követni.

Akárhogyanis, a Tökéletes Trükk annyira nem működött számunkra, amennyire ez csak lehetséges. Nem tetszett a története, a végkifejlete, nem voltak szimpatikus/érdekesek a szereplői, nem volt jó a filmzenéje, a látványvilágából csak sötét tónusokra emlékszünk, és maga a rendezés is elrontottnak tűnt. Legalábbis a Batman: Begins után mindenképp. Christopher Nolan ismét rossz lóra tett, és elmondhatjuk, hogy két hosszú óra után sem érezzük közelebbinek magunkhoz a századfordulós londoni bűvész-világot. Sem Nolan világát.