microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2007-03-01

A Mások Élete

Emberek a hatalom-robotok ellen


Nehéz ügy egy olyan történelmi korszakot feldolgozni filmen, ami tragikus időszak volt, még nem is olyan régen (vagyis a kortársainknak eleven emlékei lehetnek róla), és amire nem is szívesen emlékeznek vissza azok, akik részt vettek benne. Az NDK-beli hírhedt titkosrendőrség, a Stasi az egész társadalmat behálózó besúgó-szervezetével emberek ezreinek tette tönkre az életét, a szó legszorosabb értelmében. Ezt a korszakot mutatja be a 34 éves német forgatókönyvíró-rendező, Florian Henckel von Donnersmarck remek filmje.

Ha erre a történelmi időszakra gondolunk (a berlini fal felhúzásától 89-ig) rögtön a szintén német és szintén zseniális Az Alagút c. film jut eszünkbe, ami a kettéválasztott Berlin alatt épülő titkos alagút kapcsán mutatja az akkori német hétköznapokat, a fal mindkét oldalán, az egyes emberi tragédiákat, a helyzet bűnöseivel és a hőseivel együtt. Alapfilm, ezt nyugodtan álíthatjuk, ami többszöri megnézéskor is hatalmas nagy élményt nyújt. A Mások Élete is helyet kap az Alagút mellett, mert közben és utána is nagy hatást gyakorol a nézőjére, az érzékeny forgatókönyvnek és a finom rendezésnek köszönhetően.



Pedig az elején nem vagyunk benne biztosak, hogy ez lesz a kedvenc filmünk, a 80-as évekbeli NDK-beli hangulat, a titkosügynökök és az ostoba és lélekgyilkos (elnyomó) rendszer-kiszolgálók felbukkanása azt sejteti, nem lesz könnyű dolgunk a filmmel. Az a legjobb, hogy nem így van, és ez nem azt jelenti, hogy az alkotók engedményeket tennének a nézők felé, a könnyebb befogadhatóság kedvéért, hanem azt, hogy a történet és a jelenetek egymásutánisága egyre inkább bevon minket a filmbe, észre sem vesszük, és már benne is vagyunk, és belülről izgulunk a főhőseinkért. Ilyen ez a film, visszafogottan indít, aztán lassan, de biztosan beszippant minket magába.

A közepefelé már nehezen lehet bírni a feszültséget, és itt leginkább lélektani feszültségre gondolunk. Az egyik főszereplőnk egy elszánt titkosügynök (Wiesler), aki, mint megtudjuk, jó eredménnyel végezte az iskoláit, de az eszét és a jó megérzéseit később az elnyomó rendszer katonájaként hasznosította. Wiesler hideg fejjel hallgat ki (és le) embereket, minden érzelemtől mentesen zsarol meg bárkit a családjával, vagy ha úgy látja jónak, tönkreteszi egy fiatal srác még el sem indult karrierjét (egy emberbarát kérdésfeltevés az egyetemen, és az oktató Wiesler máris megjegyzi magának -és a hatalomnak - a kérdést feltevő fiút). Szinte dermesztő ez a ridegség és hidegfejű parancs végrehajtás, ami főhősünket mozgatja, a film elején akár egy robotnak is hívhatnánk őt.

Aztán új feladatot kap: egy tehetséges művészpárt, egy népszerű írót és a híres színésznő barátnőjét kell megfigyelnie, eleinte ″csak úgy, a biztonság kedvéért″. (Ebből a filmből többet megtudhatunk a gyilkos kommunista rendszer működéséről, mint várnánk).

A megfigyeltek az adott körülmények között boldogan élnek, Dreyman, az író igyekszik kreativitását életben tartani a megadott (iszonyúan szűk) kereteken belül is, és ír egy olyan darabot, ami a felületen abszolút rendszer-barát, az eggyel lejjebb levő rétegében viszont már nem az.

A film érzéssel árnyalja a főszereplők jellemét, Dreyman például az elején úgy van beállítva, mint aki tulajdonképpen hisz a kommunizmusban, és azért szépen kiegyezett a fennálló diktatúrával. Egy ilyen filozofikus és értelmes fickóról simán el tudjuk hinni, hogy szimpatizál egy, elvileg az emberek egyenlőségét hirdető eszmével, de ez csak a film legelején merül fel, ahogy beindul a cselekmény, látjuk, mennyire tiszta fejjel gondolkodik Dreyman, mennyire a tiszta irodalom, a művészet, a barátság és a szerelem élteti, és hogy mennyire jó és szimpatikus ember.

Szerelme a gyönyörű Christa-Maria (akit kellemes meglepetésünkre a csodás Bella Martha, alias Martina Gedeck alakít), aki egy népszerű és sokat foglakoztatott színésznő, amúgy pedig egy szeretetreméltó nő. Ők ketten úgy élnek együtt, ahogy az ember ideálisan elképzeli egy fiatal értelmiségi pár közös életét, szépen, vidáman és szabadon. A film ezeknél a hétköznapi jelenteknél tudja elhelyezni a pozitív hatás-bombáit, hiszen nemcsak az adott pillanatban tetszik nekünk, ahogy Dreyman focizik a lakása előtt a kölykökkel, aztán siet haza a barátnőjéhez, hanem később is be fog villanni nekünk ez a kép, amikor a film milyenségére gondolunk.

A filmet láthatóan egy nagyon felkészült stáb hozta létre: a forgatókönyv és a rendezés egy ember műve, és teljesen a helyén van, de hozzá csatlakozik még a remek színész-kiválasztó (10 pontos a három főszereplő), a nagyon profi operatőr (aki a dolgozószobai belsőktől kezdve, a füstös kocsmákon keresztül a vizes utcaképig minden jelenetet stílusosan komponál meg), a komoly művészeti rendező (aki a titkosrendőrök szürke tónusait, a hatalom koszos színeit a művész pár életének meleg árnyalatival, spontán rendetlenségével, élénkségével állítja szembe), és még sorolhatnánk a többi remek alkotót.



Nagyon fontos, hogy egy filmben legyen személyiség-fejlődés, ha lehetséges, a honnan-hova-jutott motívum hatásos eszköz, és mellesleg kifejező is. Itt Weisler karaktere kezd el fokozatosan kinyílni, megváltozni, felszabadulni, stb... - nehéz a megfelelő szót találni arra, ami ennek a férfinek a lelkében végbemegy az új megbízatása alatt. Ulrich Mühe tökéletesen játssza el Weislert, nagyon jó látni a fázisokat, amiken keresztülmegy, mint ahogy izgalmas dolog megfigyelni az apróbb jeleket is, amik jelzik ezt a változást.

A Dreyman-t játsszó Sebastian Koch meglátásunk szerint 100 %-ban fedi le a karakterét, azt az író karaktert, akit von Donnersmack író-rendező kitalált. A nézőnek az az érzése, szívesen lenne egy ilyen ember barátja, mert a tehetség és a szeretet egyaránt megvan benne, és ettől nagyon szimpi. Martina Gedeck-ről eddig is tudtuk, hogy remek színésznő (szexi kisugárzással), aki most is kitett magáért, a szerepe többféle árnyalatát bemutatva.



Egy nagyon komoly történelmi dráma, amit látunk, de ez mégsem fedi azt, amit kapunk a filmtől. Egy lélekgyilkoló, embereket megalázó, családokat tönkretevő, a magánélet legbelsőbb zugaiba behatoló elnyomó hatalom működését látjuk, élesben, ami nagy hatással van ránk. De ezt a rendszer-működést hús-vér emberek sorsán keresztül látjuk, és ezzel még nem mondtunk sokat, ismerősnek tűnő író, értelmiségi barátok, sérülékeny színésznő az elszenvedői a romlott hatalomnak, az ő életük, ami egy alternatív valóságban ( mondjuk a fal másik oldalán) boldogan és kiegyensúlyozottan haladna előre, az NDK borzasztó valóságában csak vergődik, miközben a 0 IQ-s korrupt tisztek szabadon dönthetnek a sorsuk felett. Drámai valóság, ami a filmvásznon tökéletes át is jön.



A film után pontos képünk lesz arról, milyen egy diktatúrában élni, milyen érzés folyton nem-szabad levegőt szívni, és hogy a test puszta sértetlensége még nem jelenti azt, hogy él is az illető.

A lélek és a szellem szabadsága ugyanennyire fontos, és az is, hogy tudjuk, bárki megváltozhat, a parancsot teljesítő hatalom-robot átmehet egy érző lénybe, hogy mást ne mondjunk.

Nagyon jó film, alig várjuk, hogy megint megnézzük.
-lid-
2007-03-01

Címkék:



:::::::
  LÁSD: A Mások Élete info-file
:::::::
 Leben der Anderen , Das 2006.