2007-02-21
Malac a Pácban
Wilbur, az egyéniség
Viszonylag sok családi - és gyerekfilm készül mostanság a Hollywood-i stúdiókban, és a legtöbbjük egészen fantáziadús és kedves, mégis, Wilbur, a kismalac története kiemelkedik közülük.
A film eredeti címe utal arra, hogy Wilbur mellett van egy másik 
főszereplőnk is, ez Charlotte, a pók. Az eredeti szinkronban Julia Roberts szolgáltatja a barátságos pók hangját, nálunk pedig szerencsére Roberts régóta bevált magyar hangját hallhatjuk Charlotte-ként.
A film alapja egy nagyon sikeres gyerekkönyv, a Charlotte's Web (Charlotte Hálója), ami 1952-ben jelent meg, de ami így, utólag is úgy tűnik, egy igazán filmre való történetet mesél el. A barátságról szól, és a kedvességről, ami Wilbur kismalac egyik legnagyobb fegyvere. Nem kétséges, a film közben rengeteg érzelem szabadul fel a filmvásznon innen és túl, de ez jó, mert ettől lesz meglepően működőképes a film.
A főhősünk egy un. ″vakarék″ kismalac, aki születése óta folyton életveszélyben van. Élete első perceiben már meg kell menteni, ezt Fern, a gazda helyes és talpraesett kislánya teszi meg. Fern
elkezdi felnevelni a kismalacot, és nevet is ad neki: Wilbur. Aztán - egy eléggé mondvacsinált indok miatt - Wilbur-nek el kell hagynia kis barátja szobáját, és egy pajtába kell költöznie, a szomszédba. Innen indul a konfliktus, mármint az a szomorú tény, miszerint ″a tavaszi kismalacok nem szokták megérni a telet″, ahogy ezt Wilbur megtudja a többi pajta-lakótól. Nem tudjuk, milyen lehetett a könyv, de a film igazán kedves stílusú, úgy, hogy közben semmit sem visz túlzásba.
Wilbur egész egyszerűen egy ″ennivaló″ kismalac, a szó átvitt értelmében, annyira aranyos és barátságos minden lénnyel, akivel összeakad. Egyébként ez lesz a film fő mozgatórugója, Wilbur barátkozó és kedves személyisége, ami lassan az egész pajta (és később az egész falu) életére hatással lesz. Wilbur megérkezik új lakóhelyére, és udvariasan bemutatkozik a többi állatnak, majd meginvitálja őket egy jó kis sárdagonyázásra.
A pajtában mindenféle karakterű és habitusú állatok élnek, egymással nem túl nagy barátságban, legalábbis Wilbur érkezéséig. Ezek az állatok eléggé viccesek, amire még rátesz a remekül sikerült szinkron is. Jókat szórakozhatunk a birkákon, ahogy a vezérük kéri őket, legyenek egyéniségek, és ne kövessék őt mindenben, vagy a libákon, akik egy házaspárt alkotva folyton cívódnak egymással. A tehenek beszólásai is nagyon mulatságosak, hogy a két varjúfiúról ne is beszéljünk, akik próbálják leküzdeni életük nagy ellenségét, a madárijesztőt.
Szóval mindenki a helyén van, Wilbur mégis egyedül lenne, ha nem barátkozna össze vele Charlotte, a pók. Charlotte tanítgatja Wilburt, jókat beszélgetnek ráérő idejükben, majd az egyik ijesztő párbeszédben (amiben megint szóba kerül a tavaszi
malacok sorsa és a ″füstölő″, minden kismalac rémálma) Charlotte megígéri Wilbur-nek, hogy ő a maga részéről nem fogja hagyni, hogy a gazda levágja Wilburt. Ez egy nagyon jó fordulat a történetben, mert valami miatt mind Wilbur, mind mi, nézők is elhisszük Charlotte-nak, hogy be tudja majd tartani az ígéretét. A pók természetesen az eszét használja ez ügyben, és kitalálja, hogy a saját módszerével hívja fel a gazda figyelmét Wilbur egyéniségére. Sző egy hálót, ami azt írja ki, hogy "micsoda malac" (″some pig″), és ezzel már ráterelődik a figyelem Wilbur-re, akit nem szabad átlagos malacnak látnia az élete felett rendelkezőknek (vagyis a pajta tulajdonosának).
Ez egy nagyon szép gesztus, és igazán kedves a gondolat, ami mögötte áll. Persze ezek után is akad min izgulnunk, de ezzel a Charlotte-húzással a történet már megvett
minket magának, mert nem mindennapi, ahogy egy igazán kedves élőlényt megpróbálnak megvédeni az állattársai, és az is, ahogy a kismalac szeretnivaló személyisége végül áthat mindent, és eljut az emberek tudatába is. Mert erről van szó, Wilbur kedves személyiségéről, a szeretettel és boldog hancúrozással teli világáról, amihez nem férhet hozzá az emberek rideg világa (kivéve Fern-t), benne a malacokkal szemben tanúsított általános bánásmódjuk.
(Ez után a film után szerintünk nincs olyan felnőtt, aki szilveszterkor, vagy az év bármelyik más napján kisállatokat hagyna leölni a saját vacsorája kedvéért, a gyerekekről nem szólunk, ők alapjáraton állatbarátok, és ha rajtuk múlna, soha egyik állatnak sem esne bántódása).
Két fogalom maradt meg bennünk a filmmel kapcsolatban: kedves és vicces.
Kedves (és helyenként megható is), mert Wilbur mindenkit szeret, és mindenkinek az életét tiszteletben tartja, miközben ő nem akar mást, csak, hogy szeressék őt is, és főleg azt, hogy ne vágják le az emberek (ahogy meghallja a ″füstölő″ szót, vagy bármilyen, malacvágással kapcsolatos kifejezést, menten elájul, vagyis oldalra vágódik), és vicces, mert a pajtabeli állatok nagyon szórakoztatóak.
Igazi családi film, amit túlzás nélkül tényleg mindegyik korosztály élvezhet, és utána elmondhatjuk, ahogy Cartman szokta mondani a South Park-beli haverjainak, hogy ″megint tanultam valamit″, éspedig azt, hogy a barátság és az önzetlen szeretet nagy hatalom, aminek a hatása egyik élőlényről a másikra ragad át, és aminek egy vakarék kismalac is lehet a forrása.
főszereplőnk is, ez Charlotte, a pók. Az eredeti szinkronban Julia Roberts szolgáltatja a barátságos pók hangját, nálunk pedig szerencsére Roberts régóta bevált magyar hangját hallhatjuk Charlotte-ként.
A film alapja egy nagyon sikeres gyerekkönyv, a Charlotte's Web (Charlotte Hálója), ami 1952-ben jelent meg, de ami így, utólag is úgy tűnik, egy igazán filmre való történetet mesél el. A barátságról szól, és a kedvességről, ami Wilbur kismalac egyik legnagyobb fegyvere. Nem kétséges, a film közben rengeteg érzelem szabadul fel a filmvásznon innen és túl, de ez jó, mert ettől lesz meglepően működőképes a film.
A főhősünk egy un. ″vakarék″ kismalac, aki születése óta folyton életveszélyben van. Élete első perceiben már meg kell menteni, ezt Fern, a gazda helyes és talpraesett kislánya teszi meg. Fern
elkezdi felnevelni a kismalacot, és nevet is ad neki: Wilbur. Aztán - egy eléggé mondvacsinált indok miatt - Wilbur-nek el kell hagynia kis barátja szobáját, és egy pajtába kell költöznie, a szomszédba. Innen indul a konfliktus, mármint az a szomorú tény, miszerint ″a tavaszi kismalacok nem szokták megérni a telet″, ahogy ezt Wilbur megtudja a többi pajta-lakótól. Nem tudjuk, milyen lehetett a könyv, de a film igazán kedves stílusú, úgy, hogy közben semmit sem visz túlzásba.
Wilbur egész egyszerűen egy ″ennivaló″ kismalac, a szó átvitt értelmében, annyira aranyos és barátságos minden lénnyel, akivel összeakad. Egyébként ez lesz a film fő mozgatórugója, Wilbur barátkozó és kedves személyisége, ami lassan az egész pajta (és később az egész falu) életére hatással lesz. Wilbur megérkezik új lakóhelyére, és udvariasan bemutatkozik a többi állatnak, majd meginvitálja őket egy jó kis sárdagonyázásra.
A pajtában mindenféle karakterű és habitusú állatok élnek, egymással nem túl nagy barátságban, legalábbis Wilbur érkezéséig. Ezek az állatok eléggé viccesek, amire még rátesz a remekül sikerült szinkron is. Jókat szórakozhatunk a birkákon, ahogy a vezérük kéri őket, legyenek egyéniségek, és ne kövessék őt mindenben, vagy a libákon, akik egy házaspárt alkotva folyton cívódnak egymással. A tehenek beszólásai is nagyon mulatságosak, hogy a két varjúfiúról ne is beszéljünk, akik próbálják leküzdeni életük nagy ellenségét, a madárijesztőt.
Szóval mindenki a helyén van, Wilbur mégis egyedül lenne, ha nem barátkozna össze vele Charlotte, a pók. Charlotte tanítgatja Wilburt, jókat beszélgetnek ráérő idejükben, majd az egyik ijesztő párbeszédben (amiben megint szóba kerül a tavaszi
malacok sorsa és a ″füstölő″, minden kismalac rémálma) Charlotte megígéri Wilbur-nek, hogy ő a maga részéről nem fogja hagyni, hogy a gazda levágja Wilburt. Ez egy nagyon jó fordulat a történetben, mert valami miatt mind Wilbur, mind mi, nézők is elhisszük Charlotte-nak, hogy be tudja majd tartani az ígéretét. A pók természetesen az eszét használja ez ügyben, és kitalálja, hogy a saját módszerével hívja fel a gazda figyelmét Wilbur egyéniségére. Sző egy hálót, ami azt írja ki, hogy "micsoda malac" (″some pig″), és ezzel már ráterelődik a figyelem Wilbur-re, akit nem szabad átlagos malacnak látnia az élete felett rendelkezőknek (vagyis a pajta tulajdonosának).
Ez egy nagyon szép gesztus, és igazán kedves a gondolat, ami mögötte áll. Persze ezek után is akad min izgulnunk, de ezzel a Charlotte-húzással a történet már megvett
minket magának, mert nem mindennapi, ahogy egy igazán kedves élőlényt megpróbálnak megvédeni az állattársai, és az is, ahogy a kismalac szeretnivaló személyisége végül áthat mindent, és eljut az emberek tudatába is. Mert erről van szó, Wilbur kedves személyiségéről, a szeretettel és boldog hancúrozással teli világáról, amihez nem férhet hozzá az emberek rideg világa (kivéve Fern-t), benne a malacokkal szemben tanúsított általános bánásmódjuk.
(Ez után a film után szerintünk nincs olyan felnőtt, aki szilveszterkor, vagy az év bármelyik más napján kisállatokat hagyna leölni a saját vacsorája kedvéért, a gyerekekről nem szólunk, ők alapjáraton állatbarátok, és ha rajtuk múlna, soha egyik állatnak sem esne bántódása).
Két fogalom maradt meg bennünk a filmmel kapcsolatban: kedves és vicces.
Kedves (és helyenként megható is), mert Wilbur mindenkit szeret, és mindenkinek az életét tiszteletben tartja, miközben ő nem akar mást, csak, hogy szeressék őt is, és főleg azt, hogy ne vágják le az emberek (ahogy meghallja a ″füstölő″ szót, vagy bármilyen, malacvágással kapcsolatos kifejezést, menten elájul, vagyis oldalra vágódik), és vicces, mert a pajtabeli állatok nagyon szórakoztatóak.
Igazi családi film, amit túlzás nélkül tényleg mindegyik korosztály élvezhet, és utána elmondhatjuk, ahogy Cartman szokta mondani a South Park-beli haverjainak, hogy ″megint tanultam valamit″, éspedig azt, hogy a barátság és az önzetlen szeretet nagy hatalom, aminek a hatása egyik élőlényről a másikra ragad át, és aminek egy vakarék kismalac is lehet a forrása.
-lidoc-
2007-02-21