microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2007-03-14

Zene és Szöveg

Melódiák és unalom

Hugh Grant általában jó szokott lenni a romantikus vígjátékokban (mivel más műfajban nem is gyakran bukkan fel), de ez nem jelenti azt, hogy maga a film is mindig működőképes. A legújabb Grant-filmet az a Marc Lawrence írta és rendezte, aki legutóbb a Két Hét Múlva Örökké-vel domborított - negatívan, és aki, mondanunk se kell, most sem remekelt.

Bár elvileg egy szerelmes sztoriról van szó, nem hallgathatjuk el a tényt, hogy a két főszereplő közt semmilyen, vagyis nulla mértékű romantikus feszültség sincs, Drew Barrymore és Hugh Grant jóban lehetnek az életben, és járhatnak együtt sörözni is, de a filmvásznon minimálisan sem tudják elhitetni velünk, hogy szerelmesek egymásba. Ez viszont alapjaiban vágja el a film sorsát, hiszen egy romantikus vígjátéknál legalább fele arányban számít a romantika és a humor, itt viszont az egyiket végképp el kell felejtenünk.



Pedig geg-jelenettel indul a film, egy 80-as évekbeli pop-zenekaron lehet ″röhögni″ (legalábbis a jelenet stílusa ezt a reakciót feltételezi), Hugh Grant-tel a középpontban egy régi zenekart látunk, vele együtt pedig az akkori ruhák, zenék és mozgások paródiáját. Már a történet is eléggé béna (egy volt popzenész és egy jó tízessel fiatalabb lány, aki zeneszövegeket rögtönöz, összejön egymással, nem rögtön, és nem konfliktusok nélkül), de ebből is ki lehetett volna hozni egy elegendően romantikus filmet, némi humorral, ahogy kell, például, ha egy jó rendező vette volna kezébe a dolgot. De sajnos nincs ekkora szerencsénk, ha Hugh Grant nem vágna néha érdekes arcokat, és ha az ügynökét játsszó színész nem lenne annyira természetesen szimpatikus, nagyon unatkoznánk.

Úgy néz ki az egész, hogy döcögősen halad előre a cselekmény, amiben egy percig sem villan fel egy szerelmi kapcsolat lehetősége, a két főszereplő színész teszi a dolgát, de mintha ők is már csak a film (vagy inkább a forgatás) végét várták volna. Hugh Grant a régi, 80-as évekbeli slágereivel haknizik napjainkban, Drew Barrymore pedig elvileg egy szertelen és szétesett (un. ″művész-alkatú) lány, aki alkalmi munkákból él, gyakorlatilag viszont egy képbe hozhatatlan személyiség, akiről semmit sem tudunk meg, csak azt, hogy egyszer egy volt szerelme nagy traumát okozott neki. Nem derül ki róla, miért ír verseket (és pontosan milyenek azok a versek), vagy mit jelent az, hogy folyton ügyetlenkedik a háztartási berendézesekkel. Mi érdekli a világból, mi az, ami megfogja a zenékben pl, miért kerül közelebb Hugh Grant-hez, és még sorolhatnánk a ki-nem aknázott, meg-nem magyarázott elemeket vele kapcsolatban.



De mivel általában szívesen nézi az ember Hugh Grant-et, ahogy önironikusan idétlenkedik, vagy csak simán előadja a klasszikus vicces-brit stílusát, a film végül átcsúszik az ″egyszer nézhető″ kategória határán. Ha meg tudunk barátkozni a gondolattal, hogy a filmvásznon nincs szerelem, hogy Drew Barrymore a lehető legtöbb jelenetben ugyanabban az (egyébként jól kinéző) csíkos pólóban szerepel, hogy a fő humorforrást egy debella nővér karakter szolgáltatja, aki a papucsférjével folyton úgy beszél, mint egy kutyával, vagy hogy olyan geg-ek tolulnak elénk, mint hogy Grant Barrymore szájába nyom egy kaját, hogy ne tudjon beszélni, vagy hogy nincs egy igazán jól felépített konfliktusunk sem, akkor nem lesz bajunk a filmmel. A forgatókönyv gyengeségét mutatja, hogy a film közepe-táján, amikor már fel kellene bukkannia egy-két problémának, hogy a végén legyen mit elsimítani, itt szinte csak időhúzásra játszik a történet, és inkább bedob egy meg-nem-oldott szálat (Sophie, alias Barrymore nem tud szembesülni volt szerelmének a szemétségével), illetve egyik pillanatról a másikra érzéketlen tuskót csinál Hugh Grant-ből, ami egy nagyon hiteltelen fordulat, és nem is teszi meg a kívánt hatást.



Kicsit az az érzésünk, hogy gépiesen ″oldották meg″ ezt a filmet, adott sztorival, főszereplőkkel, és rendezővel, de közben, a tervezési-alkotási fázisokban nem voltak ihletett pillanatok, átérzett jelenetek, jól megírt forgatókönyvi fordulatok, vagy tök jó színészi alakítások. Mintha az összes elem a középszerűség szintjén rekedt volna meg, a film végén nem nagyon tudunk felemlíteni semmi olyat, ami megfogott volna minket (kivéve talán ″a számot″, amit hőseink együtt írtak, mert az végül jól sikerült). Hugh Grant és Barrymore is jó színészek, de együtt nem remekeltek, ami azt is jelenti, hogy nem nagyon tudtunk nevetni a filmen.

Így tehát, ha mérleget vonunk, akkor egy közepes történetet, szellemtelen rendezést, visszafogott játékokat és egy alapvetően humor-mentes hangulatot írhatnánk filmünk számlájára. Kis erőlködéssel és empátiával sokkal jobb is lehetett volna, mondjuk ehhez élből egy fantáziadúsabb címet kellett volna kiötleni, még a kezdet kezdetén...
-ming li-
2007-03-14

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Zene és Szöveg info-file
:::::::  (Music and Lyrics 2007.)