Elemi Részecskék

Az Elemi Részecskék olyan film, ami másmilyennek mutatja magát, mint amilyen valójában. Egy A. Einstein-idézettel kezdődik, és úgy tűnik, arról fog szólni, hogy egy kutató elhagyja azt a kutató csoportot, ahol eddig dolgozott, és visszamegy Írországba, hogy régi kedvenc kutatásának fonalát ismét felvegye. Egy rövid ideig úgy tűnik, hogy a film egy ilyen barátságos, tartalmas, emberközeli film akar lenni, amelyben a kutató egy valóságközelibb kutatási területre nyergel át. Egy pillanatig azt hisszük, hogy az ő kutatása miatt kell majd izgulnunk, meg az emberi kapcsolatai miatt. Ám a film közben egy teljesen más sztorit bont ki. Tetejébe mindennek, nemcsak egy más sztori ugrik elő a dobozból, mint ami a csomagláson fel van tüntetve, de egy egészen más stílusú történet is az, ami elébünk tárul.

A történet nem a kutató srác kutatásáról szól, hanem arról, hogy volt egyszer egy nyár, amikor ez a kutató tinédzser volt, és akkor számos olyan dolog történt vele, amik valahogy most csapódnak le. Először is akkor történt, hogy a hippi anyukája, aki akkoriban a szabad szexben utazott leginkább, egyik nap kettesben hagyta egy buta, pattanásos sráccal, a féltestvérével, akivel abban a percben ismertette össze. Kettes számú konfliktus, hogy a fiú szerelmes volt egy helyes szőke csajba, akinek a nagymamájánál nyaralt. A lány és közte egy könyvmoly matematikus és egy érzéki szépségű fiatal lány (mondjuk meg, kissé közhelyes) története zajlódott. A srác nem táncolt a búcsú bálon, csak távolról figyelte, ahogy a lány a nála 10 évvel idősebb, borostás fazonnal nyomult. Ekkor éreztük azt először, hogy a film nem egészen százas.

Egy kamaszkori szerelem utolsó bálja, nyár közepén, nem egy olyan jelenet, amit elfogadható lenne közhelyes, sablonos, felejthető formában vászonra vinni. Egy ilyen jelenet tipikusan az, amiről a rendezők heteket, hónapokat (ha nem éveket) álmodoznak, elképzelik az összes részletet, rengeteg mélymerülést hajtanak végre a jelenet hangulatába, és olyan akarnak alkotni, hogy az a legfelületesebb mozinéző számára is életre szóló élmény legyen. Filmünk ehhez képest körülbelül valami televíziós sorozat hasonló témájú jelenetének a szintjét hozza csupán, ami nemcsak sablonos, de lehangoló dolog is.



Egy kamaszkori forró nyár máig kísértő emlékeivel van tehát dolgunk - a részecskés fedősztori alatt. De amint említettük, nemcsak a sztori nem az, amire a csomagolásból és a bevezetésből számíthatnánk, de a sztori stílusa is drasztikusan más. E stílus-ferdüléssel kapcsolatban már az elején adódnak intő jelek. A kutató srácnak megdöglik a papagája, és pár másodperc szórakozott tűnődés után, hogy mi ilyenkor a teendő, egyszerűen kihajítja a kukába. Ez persze csak csöndes kis előjel ahhoz képest, amiknek elébe nézünk, a filmben a perverz jeleneteket különösen a kutató srác féltestvérének köszönhetjük, akit érdekes módon kedvencünk, Moritz Bleibtreu alakít. Bleibtreu eredetileg nem akarta elvállalni ezt a szerepet, hiszen e rendező előző filmjében is hasonló karaktert alakított, és nem akart jobban hozzánőni a primitív vesztes szerepéhez. Ám a forgatás előtti próbák egyikén Bleibtreu és társa rájöttek, hogy mégiscsak az lesz a legokosabb, ha kicserélik a szerepeiket, és Moritz játssza el mégis a primitív perverz fickót.

Ez a Bleibtreu-féle féltestvér sajnos annyira durván bunkó, annyira egy sötét perverz alak, hogy még ha lenne is részecskés történet, ez a karakter akkor sem tudna abba belesimulni. Egyik csúcspontja ennek a karakternek, amikor a halálos ágyán fekvő édesanyjával ordítozik, kárörvendően, hogy most végre meghal. Egy ilyen jelenetnek semmi értelme, ha nem drámai, illetve ha csupán az elvetemült embertelen suttyóságról szól. Amikor Marlon Brando össze-vissza káromkodik a felravatalozott feleségére az Utolsó Tangó Párizsban-ban, azon is biztosan akadnak, akik röhögnének, de a kettő egészen más tészta. Az Elemi Részecskék folyamatosan a bunkóság megdöbbentő erejével próbál röhögést kicsikarni nézőiből. Sajnos, ez e film valódi arca.

A látszólag barátságos, emberi történetet, amely két féltestvér, egy sikeres és egy vesztes (mellesleg perverz és bunkó) életét viszi vászonra, sajnos nem az emberi dolgokat helyezi középpontba, hanem sajnos a figyelemlekötés legprimitívebb eszközét választja, hogy nézői figyelmét egyáltalán fenntartsa: az igazi suttyóságot.

Később, a vége felé a film (illetve az annak alapjául szolgáló regény) kezd visszavenni, konszolidálódni, sőt, hovatovább még valóban emberi szálak is bekúsznak a képbe - mintegy vigaszdíjként. A perverz fickó egyszer csak megtalálja élete szerelmét, akit Bella Martha-ból ismert Martina Gedeck alakít. Ez a cselekményszál komoly fordulatot jelent a filmben, mert az addig kusza és céltalan jelenetek kezdenek összeállni valami egésszé. Ennek hatására elkezdünk úgy vélekedni, hogy a film alapjául szolgáló regény egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan gyenge és primitív, mint a film, sőt, éppenséggel egy kifejezetten tartalmas regény benyomását kelti - a film ködén keresztül is.

A kettészakított Németország, a hirtelen, az emberek szempontjából spontán újraegyesítés, a hippizmus motívuma a német kultúrában, a szexualitás alapjaira helyezett élet-milyenség vizsgálat, mind, mind érdekes motívumok, melyek egy átgondolt regény körvonalait sejtetik. Úgy tűnik, az történhetett, hogy a film alkotói próbálták "ügyesen eladni" az emberi történetet ábrázoló regényt, úgy, hogy közben lépten-nyomon a megdöbbentő bunkóság eszközéhez nyúltak. Azt a gondolatmenetünket, mely szerint a regény nem is olyan rossz, alátámasztani látszik az a tény is, hogy kiváló német színészek, 3 komoly kedvencünk is szerepel benne - a Bella Martha-s Martina Gedeck, a német szupersztár Moritz Bleibtreu, és nagy kedvencünk Franka Potente is.

Akárhogyan is, a film meglehetősen gyenge. Bár a végére kicsit feljön, összességében mégis a nem túl okosan elköltött másfél órák közé helyezzük el e filmet. Nagy kár, mert ha sejtésünk nem csal, a regény alapján nyugodtan lehetett volna jó is.