Napfény

A Garland-Boyle történetek harmadik darabjával van dolgunk, és bár meglehetősen negatív dolog a séma és a kaptafa szavak alkalmazása, mégis azt kell mondanunk, e filmek hasonló vázra, hasonló sémára épülnek, és sajnos e séma nem a legeslegszerencsésebb. Annak idején a Part nekünk eléggé tetszett, ám a nagyközönségnek már csak jóval kevésbé, és igaziból soha nem lehetett egy pozitív Part-os beszélgetésben részt venni, mert kicsit mindenki utálta. Nekünk tetszett, mi úgy voltunk vele, hogy kár, hogy a végét, az utolsó harmadát elszúrták, amikor bejött a "bekattanás" motívum, amikor Leo bekattant. A 28 Nap Múlva esetében ez a bekattanás már hamarabb jött, nem az utolsó harmadában a filmnek, hanem a másodikban, amikor is az addig fantáziadús low-budget sci-fi átment egy prosztó zombifilmbe. A Napfény ehhez képest pozitív fejlemény, mert a Boyle-Garland-i bekattanás itt már szinte csak az utolsó negyedórára minimalizálódik, és tetejébe mindennek még ki is lehet heverni. A film ezzel együtt sajnos nem sikerült jól, mert bár ismét egy olyan anyaghoz nyúltak, amelyről be tudták bizonyítani, hogy abszolút fantáziadús és működőképes is a vásznon, végül ez a film is egy befejezetlen, összedobott, összegányolt forgatókönyv benyomását hagyja bennünk - a maga módján.

A film már az elején megpendíti az őrület-vonalat, amelyre a legjobb (bár kicsit sem sci-fi) példa természetesen a Szarvasvadász orosz rulett-motívuma. Rengeteg film nyúl ehhez az eszközhöz, illetve szeretné megidézni ugyanezt az őrületet, és valahányszor egy ilyen kísérletre sor kerül, mi majdnem mindig jól járunk (lásd Antal Nimród BKV-s filmjét). A Napfényben ott ül egy fickó egy űrhajó orrában, és farkasszemet néz a Nappal, amely egyben utazásuk célpontja is. A Nap fényerejét az űrhajó okos komputere szűri, hiszen ha teljes erővel érné az űrutazót, ott égne el helyben. Már itt érezzük, hogy a filmben többről lesz szó (technikailag pedig kevesebbről), mint egy profin végrehajtott Nap-misszióról, mert ha már az első percekben adódik valaki, aki mágikusan vonzódik a gyilkos sugárzású égitesthez, mint a Cápa 1-ben a megszállott cápavadász a gyilkos bestiához, akkor ott borítékolható, hogy komoly letérések lesznek ama bizonyos sárga-köves útról.

A film eléggé a hatása alá vonja a nézőt, köszönhetően a szépen fényképezett, lassú, lelassult hangulatú jeleneteknek, és a fekete-fehér bálon narancs-vörösbe öltözött nő módján feltűnő isteni filmzenének (amelyről később jól kiderül, hogy Underworld).

Egy kakaóscsiga tökéletes szerkezetét utánozva halad a film, egyre beljebb és beljebb a slamasztikába - és egyre távolabb és távolabb a sárga-köves úttól. A malőrök és konfliktusok menetrendszerűen érkeznek, egyik a másik után, mint a kivilágított buszok észszerű rendet alkotó sorozata valamely nagyvárosban. Az ember rá is tud hangolódni, és még élvezi is, és kifejezetten szép pillanatokat él át ezzel a betépett filmmel (köszönhetően a fantasztikus zenének) - de aztán jön a jó kis törés.

A törésnek két okból sem örülünk. Egyrészt tök otromba dolog, hogy egy ellazult filmben egyszer csak kiderül, hogy hoppá, eggyel mégis többen vannak az űrjárgányon, és a plusz fő nem más, mint egy zombi gyilkos. A film egyszer csak átmegy egy olcsó horror-filmbe, és ez nagyon nem jó dolog. A másik ok, ami miatt ez a Boyle-Garland-i "bekattanás" érzékenyen érint bennünket, az az, hogy totálisan nincs összhangban a film töltésével, tartalmával, hangulatával, anyagával. A Napba történő utazás egy pszichedelikus motívum (nem véletlen, hogy először a Pink Floyd találta ki, a Set the Controls For the Heart of the Sun - c számukban). A pszichedelikus hangulat olyasmit jelent itt, hogy lazulós, kábult, zenében "trance"-érzés, a film hősei és a nézők pedig lelassultan bámulnak ki a fejükből, és csak nézik, hogy mi minden történik. Ez a zombi-horror gyilkosság-betéttel abszolút nincs összhangban.

A sors iróniája, hogy végül a film sikeresen visszatalál ebből a zombi-őrületből (kb. 10 perc kitérő után) az eredeti motívumhoz, és megint összhangba kerül még a pszichedelikus stílussal, hangulattal is, és a katarzis már ennek jegyében robban - ám ekkorra a film más vonalon felhalmozódott egyéb hibái már túl súlyosra nőttek ahhoz, hogy elbírjuk őket. Vicces módon elsősorban a fizika Hollywood-ban is elfogadott törvényeinek módszeres és bestiális megszegéseiről van szó konkrétan.

A film fikciója, hogy a Napot újra kell indítani, eléggé nevetséges, hisz' mindenki tudja, hogy egy-egy csillag életpályáját a tömege határozza meg, és azt is tudni illik, ha már ebben a naprendszerben utazunk, hogy a Nap karrierje a vörös óriáson keresztül a fehér törpe-stádiumhoz vezet majd - és azt is általános iskolás korunk óta tudjuk, hogy erre nem 50 év múlva fog sor kerülni :) Leállásról szó sincs, bár kb. 3 milliárd éve történt "hasonló", amikor a Nap még a mostani energiájának csak kb. 75%-ával sugárzott, ami Földünknek kevés lett volna, ha nincs az akkor jótékony üvegházhatás. Amúgy azt is tudni illik, hogy a Nap nem plutóniummal működik, azaz nem atom-bomba alapú, hanem hidrogént éget el héliummá, ami bombákban gondokodva a hidrogénbomba szisztémájának felel meg. További fontos tény, hogy a Nap eléggé hatalmas. Ha a Nap egy 30 méter átmérőjű gömb, akkor a Föld egy gombostű feje. Így érdemes elképzelni, mekkora tömeget jelent Földünk teljes plutónium készlete a Nap számára - amikor Földünk teljes tömege is csak szúnyogcsípés lenne kedvenc G2-es kategóriájú csillagunk számára.

Mindezt természetesen elnéznénk a filmnek, ha hangulatosan és átélhető módon festené meg mindazt, amit átélünk. Mellesleg a fizikával való durva dacolás azért is kellemetlen, mert semmi sem indokolta, hogy Földünk lakói legyenek a főszereplők, értsd, a Csillagok Háborúja sem a Földön játszódik - a Napfény is elrugaszkodhatott volna egy picit a Földtől, amely révén a sci-fi műfajban rejlő élvezetekben sokkal jobban elmélyülhettünk volna. De sebaj, ezt még mind elviseljük, ha kell. Amikor azonban az egyik űrhajóból úgy közlekednek át a másikba, hogy jól becsavarják magukat hőszigetelő cuccokba, mert a világűr arról híres, hogy megfagynak benne az emberek (amit egy korábbi demó-halálesettel alattomosan be is vezettek), az ember zsebében kinyílik a bicska. Ezek után már csak hab a tortán, ahogyan a Nap felé utaznak, mit sem törődve a Nap környezetében uralkodó hőmérséklettel (a Korona hőmérsékletével), amely 5 millió fok, bár a Nap felületi átlaghőmérséklete sem rossz, a maga 6000 fokával. Akárhogyan is, a közelébe kerülni nem igazán lehetséges egy darabban.

A filmnek mégis elnéznénk ezt, ha jól kezelte volna a történetet. Ha a történet rendben lett volna, akkor elnézzük a fizikai durváskodásait, így azonban végül megorroltunk az összes hibáért, és a film végén kifejezetten úgy tekintettünk az egészre, mint ami össze lett csapva. Egyáltalán nem mondhatnánk, hogy jól sikerült. Jobb, mint a 28 Nap Múlva, de korántsincs olyan jó, mint a Part, ami ugye, nem a világ legjobb filmje. A Napfény-ről leginkább azt lehet elmondani, hogy sajnos "kitűnően" illeszkedik a Boyle-Garland páros jó alapokból építkező, fantáziadús, de végül elrontott filmjeinek sorába. Sajnáljuk, bár így elrontva is emlékezetes élmény tud lenni, ha a néző éppen olyan hullámhosszon van.