Életek Éneke

A díszbemutatón olyan teltház volt az Uránia moziban, amire alig van példa egy-egy bemutatón. Az első sorban foglaltak helyet a film szereplői, akikre mindenki kiváncsian tekintett. És boldogan néztük végig a filmet, ami műfajára nézve lehet elégia, nem csak dokumentumfilm.





Egy erdélyi kis faluban temetésre gyülekeznek az emberek, egyszerű öltözetben, apró cigány gyerekekkel együtt. Egy muzsikus cigányt temettek, megsiratták, meséltek róla, a közös életükről, élményeikről. A riporter, illetve a kérdező (a Tanár úr) otthonosan járt a közösségben, ő is fekete kalappal a fején, barátságosan beszélgetve, akár az út mellett megállva, vagy a pajtában, illetve a kocsmában, egy sörrel a kezében. Megismerjük a falubeli muzsikus cigányok életét, felidéződik, hogy fiatalon hogyan éltek, és ebből mára mi maradt. A falu egyszerű, de szegényes házai, a munka nélkül lézengő emberek, a futkosó kis cigány gyerekek - ez az életkép, amibe csöppenünk, ahol a legnagyobb becsülete a muzsikának van.

A nagyapa mesél, hogy fiatal korukban hetekre elmentek a bandával a környékre muzsikálni, jó pénzt kaptak érte, és ebből nevelte fel 6 gyermekét - s mellette ott áll egyik kis unokája, úgy 3 éves lehet, de kezében ott van egy kis hegedű forma fa, huzigál rajta egy vonót, és dallamot dudol hozzá.



Aztán bemutatkozik a prímás cigány, ő is huncut mosollyal mesél a régi szép időkről. Hallgathatjuk a szerencsétlen sorsú 42 éves hegedűs férfit, akit elhagyott a felesége, gyermekeit elvették tőle, most is árvaházban élnek, ő pedig az italba menekült, és öngyilkossági gondolatai voltak. Úgy jön ki a történetből, hogy a zenélés, a közös muzsika hozta vissza az életbe. Látjuk, ahogy felcsillan a szeme, amint a zenére terelődik a szó, és azt is, mennyire tehetséges zenész, aki minden nehézség nélkül rögtön le tud játszani egy bármilyen idegen dallamot, amit eldúdolnak neki.



Aranyos kis részletek a filmben, amikor a gyerekek besurranak a nagyokhoz, és megfogják a hegedűt, vagy áhitattal vigyáznak rá. Bárhol megszólal egy hegedű, a legkisebb is rakja lábát, táncol, forog. Ha szól a muzsika, oda gyülekezik mindenki, és énekelnek, táncolnak.

Kedves része a filmnek egy idős házaspár bemutatása, akik 80 éven felüliek, és már 60 éve élnek együtt. A bácsi hegedül és énekel, erős, érces hangon, a néni a kopott ütős gordonon játszik, egyszerű ruhában, fején hátrakötve a kasmir kendő, és arcán a kitartás, a hűség, az összetartozás - minden.

Láthatjuk, amikor egy pajtában egy táncos lépéseket tanít egy fiatal fiúnak, aki szinte gravitációmentes, nagyokat ugrik, surranak a lépései, pontos csapások, és összhang jellemzi a mozdulatait.

A szomszéd falvakból is csatlakoznak hozzájuk más zenészek, mint a vékony idős bácsi, aki kicsi korától a muzsikálásból élt, most nincs nyugdíja, ebből-abból él, egyedül, a menye mos rá, és viseli gondját.



Szívesen és tisztelettel csatlakozik hozzájuk egy fiú, aki gitározik kicsi kora óta, itt él, és örül, hogy a közösség tagja lehet. Ugyanigy Marcel is, az énekes, aki láthatóan jobb körülmények között él már, de imád énekelni, szerepelni.

S ahogy halad a film, és egyre jobban megismerjük az egyszerű embereket, sorsukat, mindig ott van a muzsika, a legfontosabb az életükben.

Amikor már úgy érezzük, hogy jó lenne valamit tenni értük, akkor látjuk, hogy luxus autóbuszon mennek Párizsba, bizonyára valamilyen uniós segítséggel - és ugyanabban az egyetlen ruhájukban, öltönyükben rácsodálkoznak a világvárosra, mint ahogy megcsodálják őket is. Egy fellépésüket mutatja a film, és szinte érzelmi sokk, amint halljuk a tapsvihart, s látjuk a boldog mosolygós bandát, a zenészeket, az öregbácsit, mellette kicsi feleségét, a táncoslábú, meg a gitáros fiút. Csodálatos, borzongató élmény nekik is, de nekünk nézőknek is. Megkönnyebbülünk, hogy most már biztosan jobb lesz az életük.

A film egy nyers látkép, a csángók, a muzsikus cigányok összekeveredett, elszegényedett, egyszerű életéről, s végigkíséri a tempós muzsika, ami néha szomorkás is.

Miután lefutott a szereplők, alkotók felsorolása a film végén, a színpadon köszöntötték a jelenlévő zenészeket, akik ezután élőben adtak egy műsort a nézőknek (mint a most alakult Életek Éneke nevű zenekar).

Ott voltak a film szereplői, az idős házaspár, a bácsi énekelt szép érces hangján, a banda húzta, és a nézők részeseivé váltak annak az életerőnek, amit a muzsika táplál. Óriási élmény volt, vastapssal köszönt el a közönség, kölcsönösen szívmelegítő volt, hogy megismertük őket, és egy estét együtt tölthettünk.