Van Barátod?

Daniel Auteuil remek színész, akit az összes filmjében bírtunk, bár ezek a filmek nem voltak mindig egyformán jók. Szerencsére benne megvan az a kisugárzás, színészi aura és tehetség, ami képes kitölteni a kevésbé működőképes filmeket is. Itt most szükség volt erre a képességére, mert a Van Barátod meglepően nulla történettel és forgatókönyvvel rendelkezik.

Azt bizony nem tudjuk jól kiötölt sztorinak nevezni, hogy Francois Coste régiség-kereskedőt egyik este egy közös vacsoránál megtámadják a barátai (vagy inkább közeli ismerősei, munkatársai), miszerint ő annyira önző és hasonlók, hogy ezért nincs egy darab valódi barátja sem. Leszbikus kolléganője (Julie Gayet) rögtön ajánl is egy fogadást erre vonatkozóan, és ezután mi több, mint egy órán keresztül izgulhatunk azon, vajon Coste elveszíti-e a görög vázát a fogadáson, vagy sem. Őrült izgalmas, de nem látunk benne értelmet.



A fogadás beindul, és Coste a legnagyobb meglepetésünkre azzal a taxissal kezd el haverkodni, akit már a film eleje felvezetett számunkra. Tulajdonképpen kissé érzékeny terület ez a filmbeli barátság, mármint pl. a főszereplő férfiak barátsága, filmen, hiszen a közösen töltött idő, az együtt átélt élmények, beszélgetések, viccelődések, hasonlók mind arról szólnak, hogy kerülnek ketten közelebb egymáshoz, és ennek bizony van egy romantikus színezete. Persze azzal sem lenne baj, ha ez egy meleg kapcsolatról szólna, de nem, itt nem az van, és így folyton egyensúlyoznia kell a filmnek a között, hogy ezek a fickók egyre jobban ismerik és bírják egymást, és aközött, hogy bár egyiküknek sincs ″normális″ kapcsolata, azért ők mégis heterók.

Talán ez a lavírozás sem tesz jót a végeredménynek, mindenesetre tény, hogy ebből a filmből hiányzik az alap energia. Nincs rendes felfutása sem a cselekménynek, nincsenek valódi konfliktus-helyzetek, kavarodások, ilyesmik, nincs igazi ív a történetben, ami egy ″tetőpont″ után megoldásra vinné a sztorit. Jó, a végkifejlet egy besűrűsödött szituációban (taxisunk lexikális, nem-műveltségi versenye közben) oldódik meg, ami alatt előbukkanhatnak a sérelmek, érzelmek, és maga a barátság eleme is, de ez kevés a boldogsághoz, ha már addig egy csomószor elunjuk magunkat a vontatott cselekményen.



Valahogy nem sikerült izgalmas személyiségeket létrehoznia az alkotóknak, forgatókönyvíróknak, ami azt is jelenti, hogy Coste-t a film legvégén is kb. ugyanolyannak látjuk, mint az elején, a szociopata korszakában, és a taxisunk végig hasonlóan bugyuta, mint amilyen az első jelenetekben volt. Így, nem annyira szerethető főhősökkel a fedélzeten, nem világos, mire irányuljon a figyelmünk, minek drukkoljunk (Coste-nak és a vázának? Vagy inkább erőltetetten leszbikus kolléganőjének? Nagy kérdés...), egyszerűen nincsenek eléggé nagy tétek a történetben az izgalomhoz és a kellemes film-befogadáshoz.



Annak azért örülhetünk, hogy a film nem kezdett el moralizálni, vagy merengeni az elidegenedettségen és más hasonló nagyvárosi (már majdnem 100 éve meglevő) tendenciákon, ami okozhatja azt, hogy egy középkorú fickónak nincs egyetlen valamirevaló barátja sem. (Jellemző, hogy a film azt a közhelyet használja a valódi barátságra, ami szerint az igazi barátot bármikor felhívhatod, ha baj van).

Szóval láthatóan nem túl eredeti alkotással van dolgunk, és sajnos a film még a fő feladatát sem teljesítette rendesen, azt, hogy felvesse, mennyire fontos az embereknek, hogy legyen egy lelki társ-féleségük, akivel mindent meg tudnak beszélni, és aki előtt minden fenntartás nélkül meg tudnak nyílni.



Már azért is furcsa, hogy nem jött össze ez a barátság-küldetés, mert a társíró-rendezőnek, Patrice Leconte-nek (Franciország egyik legismertebb, befutottabb rendezőjének) már volt egy remek filmje a férfi-barátságról, a Férfi a Vonatról címmel, amit nálunk az egyik Európai Filmnapokon vetítettek csak. Az a film valódi élményt jelentett, és nagyon finoman mutatta be a két teljesen különböző férfi (egy harmincas-negyvenes sokat megélt utazó és egy hetvenes tudós) kapcsolatát, egymás tiszteletét és barátságát. (Jó film volt, amit kétszer is sikerült megnéznünk, éppen ezért.)

Most viszont Leconte nem volt túl jó formában, és ezért történhetett meg vele ez a majdnem semleges film.



Auteuil teszi a dolgát, mint mindig, de azért az ő játékára is visszahat a kedvezőtlen közeg, a másik főszereplő, Dany Boon pedig annyira közömbös arc, hogy azt sem vennénk észre, ha menet közben kikopna a képből. Mivel egy jó vígjátékban mindig akadnak jól megírt mellékszereplők is, könnyen kitalálhatjuk, ezúttal nem rendelkezünk ilyenekkel. Julie Gayet nagyon szép és finom jelenség, de az ő pár mondatos szerepe nem áll össze egy rendes karakterré. Ugyanígy a többiek sem növik ki eléggé magukat, úgyhogy be kell érnünk a két férfi főszereplővel, akik a már ismert okokból nem túl érdekfeszítőek.



Ráadásul a magyar cím-fordítás sincs a helyzet magaslatán, mert ezt hallva mindenki egy csajozós beszélgetésre gondol két tini között, kevésbé arra, hogy valaki szenved, mert nincs neki egy nagy barátja. A tükörfordítás jobb lett volna ( a legjobb barátom), de ez már se nem oszt, se nem szoroz, sajna.



Röviden szólva egy se hús-se hal filmet kaptunk ki, egy se nem vígjátékot, se nem drámát, egy olyan jó-közepes normálfilmet, ami nem a legjobb választás egy frankofón moziestéhez.