Paris

Cedric Klapisch-t a Francia Filmnapokon ismertük meg, még 2003-ban, a Lakótársat Keresünk c. vígjátéka kapcsán. Őt magát szimpatikusnak, a filmjét pedig jónak tartottuk, némi szépséghibával, de semmi komoly. Aztán elkészítette a multikulti, együttlakásos történet folytatását, az ötletes magyar fordításban Még Mindig Lakótársat keresünk-et, ami egészen rossz lett. A kettő között előjött a Se Ördög, Se Angyal c. filmjével, de arról még rendes emlékeink sincsenek, ami pedig sokatmondó. Most pedig itt a Paris, a francia fővárosról szóló, elméletileg művészi film.

Paris címen francia filmet készíteni tulajdonképpen kiváltság, hiszen ezzel mondjuk egy évtizedre lefoglalja magának az ember a fővárosról, a leginkább megihlető csodálatos városról való hazai filmkészítést. (Nem valószínű, hogy ez után pár év múlva egy másik francia rendező is belevágna egy Párizs által megihletett filmbe.) Klapisch úgy tűnik, nem sokat morfondírozott a témáján, felütésképpen egy halálos beteg fiatal srácot (Pierre) tett meg főhősnek (akit személyes felfedezettje, Romain Duris játszik), aki azzal tölti az idejét, hogy párizsi ablakából nézegeti az ismeretlen járókelőket, és sztorikat talál ki hozzájuk (ez az elem már rengeteg filmből ismerős lehet), és hozzá kapcsolódik valamiképp a film többi szereplője is.

Előszöris a nővére, Élise, akit nem kisebb színésznő, mint Juliette Binoche alakít, a franciák nemzeti főszínésznője, aki minden filmben remekel, még itt is.

Élise karaktere sincs túl jól megírva, de ez nem jelentkezik külön gondként, mivel az ő alakja arról szól, hogy hozzá is további szereplők kapcsolódhassanak (az arab gyümölcsárus, hozzá a volt felesége, hozzá a kollégái, azokhoz gazdag, felsőosztálybeli gyönyörű nők, azokhoz egy afrikai bevándorló, stb..).

Így épül fel a film, ugyanazon a szinte levő szereplők (vagyis mellékszereplők) tucatjának a párizsi mindennapjaiba kukkantunk bele, akik így-úgy, valahogy kapcsolódnak egymáshoz, vagy valakihez a láncolatban, a lényeg, hogy "sok kicsi sokra megy"- alapon szóródik szét a forgatókönyvírói és rendezői figyelem. Leginkább a forgatókönyv gyengesége látszik egyből, nem telik el sok idő a filmből, és máris érezzük, ez nem egy koncentrált történet, nem egy átgondolt esemény-lánc, hanem szinte véletlenszerű karakterek egymás mellé helyezése, akiknek egyesével sem túl érdekes a sztorijuk, de együtt meg végképp nem állnak össze egy egésszé.



Ott kezdődik a rossz menet, amikor az első jelenetek egyikében Pierre megtudja, hogy halálos beteg, vagyis pontosabban súlyos szívbeteg, és szívátültetésre van szüksége. (Ennek a csavarnak azért lesz jelentősége később, mert így mégsem lesz eldöntve, meghal-e a végén főhősünk, vagy sem). Szóval elmondja neki az orvosa, hogy haldoklik, de az egész jelenet nagyon elcsépelt, kapkodó, sőt végül didaktikus is lesz. A hirtelen sokk után Pierre mászkál a városban, és ez alá nem más zenét sikerült kikeverni, mint a Bartók-Eric Satie híres zongoradarabját, azt, ami annyira hatott a csodás Simon Mágus-ban. Itt ez a gyönyörű és fájdalmas zene csak szimpla aláfestés, egy racionális döntés eredménye, ami gyorsan leleplezi magát, és kioltja a szándékolt hatást.



Később is gyakran működik ennyire kiszámíthatóan a film, amitől leginkább a középszerűség hangulata lengi be a művet. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen nem történik semmi a filmben, és az, amit ehelyett a rendes cselekmény helyett kapunk, nem elég fantáziadús és ötletes.

Klapisch mintegy mozaikszerűen akarhatta felépíteni a párizsiak hétköznapjait, többféle rétegből vett többféle karakter életútjának rövid ideig való lekövetésével. De ez nem áll össze egy egésszé, a sok széttartó részlet külön utakon jár, és az utolsó percekben sem érzünk semmi élményszerűt.



Még azokat a szereplőket sem nagyon értjük meg, akikre több időt szán a film, így a gyönyörű modell lányt, aki a gazdag barátnőivel együtt összeismerkedik 4 arab kétkezi munkással - csak hogy a kontrasztok jobban érvényesüljenek. Róla ugyanannyi képünk lesz (semmennyi), mint az ugyancsak szép diáklányról, aki összejön az unatkozó tanárával, vagy a tanár bátyjáról, aki építész, és furákat szokott álmodni, vagy a péknél dolgozó színesbőrű fiatal lányról, akit az elődeivel ellentétben megtűr maga mellett a rasszista sütibolt-tulajdonosnő, a zöldségeseknél dolgozó nőről, aki egy másodperc alatt jön össze valakivel, az afrikai menekültekről, akiket másodpercekre látunk csak - az egész csapat a felületen mozog, senkit sem ismerünk meg eléggé, de senki sem lesz elég érdekes ahhoz, hogy ezügyben hiányérzetünk legyen.



Az a fő gond, hogy nem tudjuk, mire megy ki a játék, mert valódi érzelmek felkeltéséről szó sem lehet, legalábbis a film ezt nem tudja, mint hamar kiderül. A hevenyészetten egymás mellé pakolt karakterek nem tudnak eleget a figyelmünk és empátiánk lekötéséhez, így pedig kihasználatlanul haladnak a filmpercek, miközben ″nem érzünk semmit″.



Nem elég, hogy kiszámítható a jelenetek alakulása, a film hamar felvezet egy olyan kommunikációs stílust, ami ismereteink szerint a homoszexuális férfiak körében dívik, ez pedig a villámgyors szexuális egymásrahangolódás, a szó rendes értelmében. Amikor a gazdag hölgyek (4-en) bepezsgőzve bemennek egy hajnali vásárcsarnok-félébe, és ott 4 hentessel, zöldségessel buliznak együtt, másodpercek alatt párok alakulnak ki, és csak az a kérdés hangzik el, ″hozzád, vagy hozzám?″. Ugyanez lesz az egyik mellékszereplő nővel is, akihez csak egy sima kérdést kell intéznie a macsó ismerősének, és máris csókolóznak, illetve készülnek valamelyikőjükhöz. Ez több, mint fura, mint ahogy az is, ahogy Romain Duris egy varieté-számot ad elő, illetve próbál, majdnem félmeztelenül, vagy csillogó ruhákban. Ennek a vonalnak nincs jelentősége, mert helyi szokás szerint nem fut ki sehova, mégis, ezután a Romain Duris-féle főszereplőt akkor is melegnek láttuk, amikor a történet még beerőltetett vele egy béna csajozási kísérletet is.



Persze ezzel nem lenne semmi baj, szívesen megnézünk egy meleg romantikus filmet is, de itt elvileg nem erről lenne szó, itt a főhősünk eredetileg csak egy sima intellektuális kivülálló, aki a halálos betegsége birtokában lesi az embereket az utcán, és aki a film végén lenyom egy nagyon didaktikus szöveget a párizsi élet élvezetéről.



Tény, a film végére sem fogjuk, milyen a Klapisch-féle párizsi hangulat, vagy hogy ő mit gondol a városáról, illetve a benne lakó emberekről. A történet nincs lezárva (még az is lehet, hogy megússza a főhősünk), a párkapcsolatokból csak a Juliette Binoche-é rendeződik valamennyire, viszont azt megtudjuk főhősünktől (és egyben narrátorunktól), hogy remek dolog Párizsban élni, és mindenki becsülje meg magát, aki egészségesen élhet ebben a városban. Szép üzenet, vettük.