A Másik Boleyn Lány

Amúgy mi, magunktól annyira nem erőltetnénk ezt az időutazást, nemcsak azért, mert az Elizabeth-től szinte mindent megkaptunk, amit az adott korszakról, embereiről és drámáiról megkaphattunk egy remek film által, hanem azért is, mert VIII-ik Henrik alakja már lerágott csontnak tűnik a sok “népszerű” történelem-feldolgozás után. Nem baj, a film alkotói azért némileg biztosra mentek, mivel egy bestsellert dolgoztak fel, Phillippa Gregory azonos című regényét, ami Angliában nagy siker lett.

Persze egy jó regény még nem kötelezi a nézőket arra, hogy épp erre a filmre üljenek be, ezért hát megtámogatták a projektet két abszolút elismert fiatal amerikai színésznővel, a gyerekszínészből felnőtt színésznővé váló, és változatos filmekben felbukkanó Natalie Portman-nel, illetve az évente legalább 2-3 filmet forgató, Woody Allen-kedvenc Scarlett Johansson-nal. Mivel érdekes módon VIII-ik Henrik a legkevésbé fontos a főszereplő gárdából, őt az egy-két filmes (pontosabban 3 filmes: Hulk, München és Trója) ausztrál színész, Eric Bana játssza.

Az mindenképp figyelemreméltó, hogy egyik főszereplő színész sem angol, vagyis egy Tudorokról szóló filmben, az angol királyi család őseiről szóló történetben csak mellékszereplők lehettek az angol színészek. Nem, mintha az Egyesült Királyságban ne lehetne találni két tehetséges fiatal színésznőt (és most nem Keirára gondolunk, vagy Sienna Miller-re, akiket jó lenne picit pihentetni), csak hát itt úgy tűnik, nem az autentikus stílus számít, hanem az ismertség. A film is ilyen, hasonlóan hezitáló, mintha nem tudná eldönteni, mit akar: látványos, kosztümös történelmi filmet, amilyenből láttunk már párat, vagy egy cselszövéses, a kor jellegzetességeit kiemelő drámát, az Elizabeth nyomdokaiban, vagy mit.

Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy ne izgultuk halálra magunkat rajta, nem nagyon drukkoltunk egyik szereplőnek sem, és az alkotók szándékaitól eltérően kevésbé izgatott minket, hogy mi lesz a másik Boleyn lánnyal, Mary-vel, ha már a történelemből tudjuk, hogy Annát lefejezték. A történet vezetése valahogy nem kedvez az érzelmek rendes kifejezésének, amikor abban vagyunk, hogy egy szerelmes történetet látunk, Eric Bana-val és Johansson-nal, akik éppen romantikusan egymásra hangolódnak, akkor hamar váltunk, és belecsöppenünk Natalie Portman áskálódásaiba, és sokatmondó pillantásaiba. Ezután jön egy kis testvéri viszály, aztán némi politika, kitekintünk egy kicsit a kor női szerepeibe (Annáék anyja és Katalin, Henrik akkori felesége alakján keresztül), unatkozunk Henrik udvarának semmitmondó hétköznapjain, miközben nem nagyon látjuk, mi lehetne a történet pozitív végkifejlete.

Tulajdonképpen ez nem is annyira számít, mármint a végkifejlet, tudjuk, hogy Henrik nem kegyelmezett meg Boleyn Annának, és miután felségárulással és vérfertőzéssel vádolta meg, lefejeztette, az pedig, hogy a nővérével mi történt, igazán nem sok vizet zavar. Natalie Portman nagyon igyekezett komoly alakítást nyújtani Boleyn Anna-ként, és úgy-ahogy sikerült is neki, bár leginkább arra emlékszünk, hogy hogyan próbált meg csupán a pillantásaival erotikus feszültséget varázsolni Eric Bana köré. Scarlett Johansson-nak nem kellett megerőltetnie magát, ő egy sima naiv lányt játszott, aki mindig azt teszi, amit mondanak neki. Talán az is baj, hogy nem sikerült igazán izgalmas karaktereket létrehozni, a fiatal Henrik sem lett árnyalt személyiség (bár a kor uralkodói között műveltnek számított, azért mégiscsak a nők utáni vágy motiválta leginkább), Anna egy szimpla intrikus és bosszúálló nőszemély lett, Mary alakja pedig végig periférikus maradt.

A nehezen haladó cselekményt operatőri és látvány-trükközéssel próbálták feldobni: gyakran látjuk úgy az adott jelenetet, mintha egy függöny, vagy egy ajtó mögül leselkedne a kamera, ami elsőre érdekes effekt, de aztán hamar hozzászokunk, látvány-fronton pedig gyakran használnak nem természetes színekkel megküldött háttereket. A filmzene is eléggé erőltetett, és valami miatt még kiszámítható is.

Érdekes, hogy miközben két amerikai színésznő játszotta a főszerepeket, a filmet inkább Európában nézték meg, mint az USA-ban. (Az USA-ban csupán 26 milliót, azon kívül viszont 40 milliót hozott a 35 millióból készült film). Ha visszagondolunk rá, leginkább egy kissé szétfolyó történettel rendelkező kosztümös drámaként jut eszünkbe, ami a remek Elizabeth-nek a nyomába sem érhet, és aminek leginkább az lehetett a küldetése, hogy megtudjuk, Boleyn Annának volt egy lánytestvére, aki (milyen érdekes!), szintén VIII-ik Henrik szeretője lett. Ez tényleg új információ, de ettől még nem áll össze a film (hiába a bizonyára jó alap regény) egy rendes drámává. Csak egy jó-közepes történelmi témájú filmmé, amitől éppenséggel nem válunk Tudor-rajongókká.