2008-06-25
Egyszer
A low-key dubliniak
Ha van olyan, hogy teljesen váratlanul ránk talál egy jó film, akkor ez a Once-ra igazán érvényes. Odamegyünk, beülünk megnézni, és hopp, egy egész hétre való érzelmi töltetet és finom érzést kapunk néhány tehetséges ír sráctól és egy cseh lánytól.
Ne zavarjon meg minket, hogy elvileg egy “zenésfilmként” került piacra a film, ez nem musical, hanem rendes film, itt teljesen helyükön vannak
a zeneszámok (amiket egyébként a főszereplők maguk szereztek/adtak elő), a történet, a cselekmény, a karakterek, minden. Dublinban vagyunk, az ír fővárosban, ahol egy 30-as srác utcai zenél.
Szimpatikus az egyszerűség, ahogy álldogál a nyitott gitártokja felett, és egyik számát játssza a másik után, miközben nem sokan vetnek rá pillantást. De aztán a forgatókönyvíró (aki maga a rendező, John Garney) előhoz egy akciót, ami percek alatt a legteljesebben jellemzi majd főszereplőnket. Guy (Glan Hansard) kiszúr egy drogfüggő srácot, aki a nehezen összagyűjtött pénze körül oldalog. Látja, hogy mire készül, mi is látjuk, aztán a drogos srác tényleg felmarkolja a pénzt, és elrohan vele. Vagyis csak rohanna, mert Guy üldözőbe veszi, és egy idő után el is kapja, amikor kiderül, hogy régóta ismeri már a srácot, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem először próbálkozott meg ezzel az akcióval. Tulajdonképpen régi ismerősökként válnak el, miután Guy megkéri, hogy ne pont őt kopassza meg a srác. Vicces és sokatmondó jelenet, ami egyben remek indítás is.
A film ebben a visszafogott stílusban zajlik később is, ami annyira jó, mintha egy rendes, otthonosan ismerős művészfilmbe csöppentünk volna. És tényleg, a Once stílusa kb. abban fogható meg, hogy olyan, mintha mi (vagy nem pont mi, valamelyik barátunk) hoztuk volna össze, a szó pozitív értelmében, olyan természetességgel gördül előre, olyan valódi érzelmeket “mer” futtatni benne, amiket tényleg
ismerünk valahonnan, és amitől a két főszereplő és az egész film is hamar nagyon közel kerül hozzánk.
A “low-key-s” visszafogottság minden percben tettenérhető, vagyis inkább érezhető, ahogy Guy és Markéta lassan hangolódnak egymásra, ahogy a zenében megtalált közös nyelv által szinte észrevétlenül bekerülnek a másik életébe, és ott próbálnak minél kisebb feszültséget okozni. Tele van jó érzelmekkel a film, kezdve a Guy és Markéta barátságával (illetve az ennél is mélyebb kapcsolatukkal), Markéta rokonszenvével Guy bezárkózó apja iránt, Guy kedvességével Markéta kislánya és anyja iránt, folytatva Guy és apja szavak nélküli apa-fiú kapcsolatával, az összeálló zenekar és a hangmérnök váratlan barátságával - ezek mind természetesen és átélhetően működnek.
Ilyen érzékenyen rég nem éltünk át egy filmbeli szakítást, Guy-t és volt barátnőjét régi, majdnem Super 8-as tűnő (de valójában csak sima digikamerával)
felvett felvételeken látjuk, abból az időből, amikor még együtt voltak. Nagyon hatásosak ezek a jelenetek (hasonlóan a Filmmúzeumon futó privát felvételek szépségéhez), mert utólag látjuk az akkori, és azóta már nem meglevő boldogságukat, a csodás közös reggeleket, a csak nekik különleges, együtt töltött nyári délutánokat, és ezekkel együtt már valami ott megbújó kétséget a kapcsolatuk tökéletességéről - szép és drámai képek ezek, amik telibe találják a nézőt. (Egyébként a lány, akit a felvételeken látunk, a rendező barátnője.)
Mindeközben a zenei vonal is remekül adja magát, Guy és Markéta átmennek egy zenei párba, és együtt írnak zenéket, és adják elő, majd olyan észrevétlenül, ahogy az egész film működik, alakítanak egy zenekart, és bevonulnak egy stúdióba lemezt készíteni. Jobbnál jobb számok hangzanak el, a színész-zenészek előadásában (ami érthető, mert ők is írták a számokat), Glen Hansard és Markéta Irglová szerzeményei nemcsak a filmet “dobják fel”, alaposan, hanem önmagukban is nagyon jó számok.
Nem véletlen, de kicsit mégis váratlan, hogy a kettejük által
írt és játszott Falling Slowly c. dal nyerte meg a 2008-as Oscar legjobb eredeti dal díját. Talán azért nem számítottunk volna épp egy Oscarra ezzel a kifejezetten jó számmal kapcsolatban, mert a film a lehető legkisebb költségvetésű és a legkisebb apparátussal dolgozó európai film, amit szinte el tudunk képzelni (egyes helyeken 100 ezer Eurót, máshol 180 ezer Eurót emlegetnek mint költségvetést, ami mindkét esetben hihetetlenül pici, és ehhez tegyük hozzá, hogy 3 hét alatt forgatták le, 2 kézikamerával az egészet, az író-rendező pedig a főszereplővel együtt zenélt a The Frames nevű zenekarban a 90-es évek elején).
Néhány fiatal összeáll, és készít egy nagyon jó filmet, amit élvezet megnézni, kellemes rá visszagondolni, és amiben olyan jó zenék mennek, hogy később
is szívesen vissza-visszatérünk a honlapjukra, hogy meghallgassuk a filmbeli számokat.
Ráadásul a Once-szal is bepillanthatunk az ír (dublini) hétköznapokba, láthatjuk, hogyan élnek, mozognak a dubliniak, milyen házakban laknak, hogyan tartják a zenei hagyományaikat, stb...
Mindent egybevéve nagyon örülünk, hogy láttuk ezt a filmet, mert finom érzelmek, remek zenék és jó hangulat jut eszünkbe róla, és egy olyan természetesség és közvetlenség, amitől igazán jó tud lenni egy ilyen független, kicsi költségvetésű film.
a zeneszámok (amiket egyébként a főszereplők maguk szereztek/adtak elő), a történet, a cselekmény, a karakterek, minden. Dublinban vagyunk, az ír fővárosban, ahol egy 30-as srác utcai zenél.
Szimpatikus az egyszerűség, ahogy álldogál a nyitott gitártokja felett, és egyik számát játssza a másik után, miközben nem sokan vetnek rá pillantást. De aztán a forgatókönyvíró (aki maga a rendező, John Garney) előhoz egy akciót, ami percek alatt a legteljesebben jellemzi majd főszereplőnket. Guy (Glan Hansard) kiszúr egy drogfüggő srácot, aki a nehezen összagyűjtött pénze körül oldalog. Látja, hogy mire készül, mi is látjuk, aztán a drogos srác tényleg felmarkolja a pénzt, és elrohan vele. Vagyis csak rohanna, mert Guy üldözőbe veszi, és egy idő után el is kapja, amikor kiderül, hogy régóta ismeri már a srácot, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem először próbálkozott meg ezzel az akcióval. Tulajdonképpen régi ismerősökként válnak el, miután Guy megkéri, hogy ne pont őt kopassza meg a srác. Vicces és sokatmondó jelenet, ami egyben remek indítás is.
A film ebben a visszafogott stílusban zajlik később is, ami annyira jó, mintha egy rendes, otthonosan ismerős művészfilmbe csöppentünk volna. És tényleg, a Once stílusa kb. abban fogható meg, hogy olyan, mintha mi (vagy nem pont mi, valamelyik barátunk) hoztuk volna össze, a szó pozitív értelmében, olyan természetességgel gördül előre, olyan valódi érzelmeket “mer” futtatni benne, amiket tényleg
ismerünk valahonnan, és amitől a két főszereplő és az egész film is hamar nagyon közel kerül hozzánk.
A “low-key-s” visszafogottság minden percben tettenérhető, vagyis inkább érezhető, ahogy Guy és Markéta lassan hangolódnak egymásra, ahogy a zenében megtalált közös nyelv által szinte észrevétlenül bekerülnek a másik életébe, és ott próbálnak minél kisebb feszültséget okozni. Tele van jó érzelmekkel a film, kezdve a Guy és Markéta barátságával (illetve az ennél is mélyebb kapcsolatukkal), Markéta rokonszenvével Guy bezárkózó apja iránt, Guy kedvességével Markéta kislánya és anyja iránt, folytatva Guy és apja szavak nélküli apa-fiú kapcsolatával, az összeálló zenekar és a hangmérnök váratlan barátságával - ezek mind természetesen és átélhetően működnek.
Ilyen érzékenyen rég nem éltünk át egy filmbeli szakítást, Guy-t és volt barátnőjét régi, majdnem Super 8-as tűnő (de valójában csak sima digikamerával)
felvett felvételeken látjuk, abból az időből, amikor még együtt voltak. Nagyon hatásosak ezek a jelenetek (hasonlóan a Filmmúzeumon futó privát felvételek szépségéhez), mert utólag látjuk az akkori, és azóta már nem meglevő boldogságukat, a csodás közös reggeleket, a csak nekik különleges, együtt töltött nyári délutánokat, és ezekkel együtt már valami ott megbújó kétséget a kapcsolatuk tökéletességéről - szép és drámai képek ezek, amik telibe találják a nézőt. (Egyébként a lány, akit a felvételeken látunk, a rendező barátnője.)
Mindeközben a zenei vonal is remekül adja magát, Guy és Markéta átmennek egy zenei párba, és együtt írnak zenéket, és adják elő, majd olyan észrevétlenül, ahogy az egész film működik, alakítanak egy zenekart, és bevonulnak egy stúdióba lemezt készíteni. Jobbnál jobb számok hangzanak el, a színész-zenészek előadásában (ami érthető, mert ők is írták a számokat), Glen Hansard és Markéta Irglová szerzeményei nemcsak a filmet “dobják fel”, alaposan, hanem önmagukban is nagyon jó számok.
Nem véletlen, de kicsit mégis váratlan, hogy a kettejük által
írt és játszott Falling Slowly c. dal nyerte meg a 2008-as Oscar legjobb eredeti dal díját. Talán azért nem számítottunk volna épp egy Oscarra ezzel a kifejezetten jó számmal kapcsolatban, mert a film a lehető legkisebb költségvetésű és a legkisebb apparátussal dolgozó európai film, amit szinte el tudunk képzelni (egyes helyeken 100 ezer Eurót, máshol 180 ezer Eurót emlegetnek mint költségvetést, ami mindkét esetben hihetetlenül pici, és ehhez tegyük hozzá, hogy 3 hét alatt forgatták le, 2 kézikamerával az egészet, az író-rendező pedig a főszereplővel együtt zenélt a The Frames nevű zenekarban a 90-es évek elején).
Néhány fiatal összeáll, és készít egy nagyon jó filmet, amit élvezet megnézni, kellemes rá visszagondolni, és amiben olyan jó zenék mennek, hogy később
is szívesen vissza-visszatérünk a honlapjukra, hogy meghallgassuk a filmbeli számokat.
Ráadásul a Once-szal is bepillanthatunk az ír (dublini) hétköznapokba, láthatjuk, hogyan élnek, mozognak a dubliniak, milyen házakban laknak, hogyan tartják a zenei hagyományaikat, stb...
Mindent egybevéve nagyon örülünk, hogy láttuk ezt a filmet, mert finom érzelmek, remek zenék és jó hangulat jut eszünkbe róla, és egy olyan természetesség és közvetlenség, amitől igazán jó tud lenni egy ilyen független, kicsi költségvetésű film.
-lido-
2008-06-25