Az Esemény

Az Esemény nyilvánvalóan nem annyira jó film, amennyire az előző kritikánk dicsérte - már ha abból indulunk ki, hogy egy film akkor nagyon jó, ha hatalmas tömegeknek tetszik :) Ez a film rétegfilm - csak nem úgy, ahogy megszoktuk. Rétegfilm, hiszen azok közül, akik megtekintik, csak kevesen értékelik, és ezek a fejek életkoruknál, olvasmány-élményeiknél, személyes beállítottságukból kifolyólag egy eléggé jól körvonalazódó réteghez tartoznak. A legtöbb ember számára ez egy katasztrófafilm, és ha így nézzük, az Esemény gyenge, sőt, tök gyenge film (amit azért nem lehet figyelmen kívül hagyni semmiképp), és ezért érthető, hogy sokan csalódnak benne.

A filmben azonban egy nagyon komoly, nagyon modern, élvonalbeli gondolat, sőt, gondolatrendszer van elhelyezve, ami miatt az egész filmnek megvan az üzenete, szól valamiről, és ez a valami (szemben a primitív szórakoztatáson kívül mással nem szolgáló "mozikkal”) egy tök komoly dolog. Az Esemény tehát nemcsak nem tömegfilm, de tetejébe mindennek még egy gondolat is van benne - ez így nem annyira jó hír, ez így nem ad túl jó esélyeket a filmnek egy olyan kultúrában, ahol a horror és a bestiális (állatias) emóciók adják el a legtöbb jegyet, és ahol a jegyeladások határozzák meg egy film rangját a minőségi skálán, de mindegy. Az állatias emóciókról természetesen külön fejezetet lehetne írni - egy könyvben -, kezdve a gyilkolás és az üldözöttség áttételes élményeinek elemzésével, melyek a régi, hagyományos "bosszú” helyét átvették, de most inkább csak gondoljunk a zseniális Hímnem Nőnem című Godard-filmre, amelyben egy rapid amerikai mozit tekintenek meg a fiatalok: a filmben pornófilm-beütésű jelenetek láthatóak, erőszakos felhanggal, és közben állatias nyögéseket hallani. A dolog lényege az, hogy a figyelem a pillanatra koncentrálódik, az emócióra, és a film, mint epikus, elbeszélő jellegű műfaj lényege, a szeriális struktúra, eltűnik. Értsd, a film átmegy videóklippbe - egy lüktetés a vásznon.





Az Esemény, mint katasztrófafilm nem túl nagy dobás, de ez nem meglepő, hiszen a zseniális Sztalker-hez sokkal jobban hasonlít, mint bármilyen katasztrófa-mozihoz, és a Sztalker sem tömegfilm. Hogy hogy jön be a képbe a Sztalker? Hát csak úgy, hogy az egy olyan "sci-fi horror”, amelyben egyetlen csepp vér sem folyik, s mégis az összes dolog megtörténik benne, ami emberileg elképzelhető sci-fi-ben, horrorban, vagy bármilyen más "hangnemben” elkövetve. Amíg egy vulkános katasztrófa "moziban” a mindenfelé szétfröccsenő láva, a terepjáróról leolvadni nem akaró gumiabroncsok, az apjukat, anyjukat keresgélő tinik segélykiáltozásai, a szénné égő tűzoltók heroikus tűzhalálai, röpködő autók, és ordítozó főszereplők kötik le a figyelmünket - tartanak bennünket feszültségben -, addig a Sztalker-ben, vagy a Sztalker típusú filmekben az az izgalom tárgya, hogy valaki lefekszik a földre, és fejét egy arra csordogáló patakszerűségbe hajtja - aludni (mint Simon Mágus egy párizsi kapualjban).

A kérdés az, hogy szellemi, vagy inkább emocionális a horror, amiben részünk van. Ha csak emocionális, az biztos, hogy gáz, és fárasztó, és ilyenkor csakis az 5-8 perces "pihi”-jelenetekkel megtűzdelt horror-struktúra a nyerő. A mozi azonban a szórakozásról szól, mára már világos, hogy a szem és az agy rágógumija, így az olyan filmek, mint Hitchcock Madarak-ja, amelyben a horror emocionális (közvetlen, vizuális) szinten abszolút jelen van, sőt, tobzódik, előnyt élveznek a Sztalkerrel szemben. Akármennyire is magasabb rendű dolog mind élmény, mind pedig művészi kifejezés szintjén, amikor a horrort a szereplők élményei váltják ki bennünk (intellektuális, pszichedelikus horror), tehát nem közvetlenül az, ami történik, hanem az, ahogyan ezt szereplőink megélik (amiben a Madarak úgyszintén istenien teljesít), lásd Blair Witch Project, a közvetlen, vizuális horror-motívumok jelenléte nem lebecsülendő, sőt. Ezzel együtt az igazán jó filmekben olyan dolog képes félelmet kelteni (köszönhetően a film által megvalósított jelentéstulajdonításnak), ami amúgy, önmagában nem volna félelmetes. Egy ajtó-gomb, amely elfordul, egy fa, amelynek leveleit éjszaka borzolja a szél (David Lynch) mindig messze-messze magasabb rendű élményt nyújtanak (s művészi színvonalat képviselnek), mint egy baltás, láncfűrészes, szamurájkardos gyilkos. Röviden: a Párbaj abszolút magasabb rendű élmény és teljesítmény, mint a Cápa. Mint ahogyan a művészi kifejezés lényege az ábrázolás - és nem a megmutatás. Az allegória, és nem a metafora.

Az Esemény azért különösen "izgalmas” film (a szónak nem a konkrét értelmében), mert a katasztrófát, illetve az összehangolt támadást normálisan teljes mértékben ártalmatlan lények hajtják végre. Azért különösen "izgalmas” film, mert egy fuvallat által borzolt lombkorona félelmet képes kelteni. Ez a jó horror lényege - nem a cián :)

A leges-legeslegjobb a filmben azonban az, hogy a film megtalálja azt az alapfélelmet, ami napjainkban mindannyiunk fejében (akiket a tévé és a szórakoztatóipar nem ütött ki teljesen) ott vibrál, és ezt a félelmet viszi egy-az-egyben a vászonra - és nemcsak valamit, ami ennek a félelemnek egy verziója. Ez nem egy félelem a sok lehetséges közül - hanem a félelem (2008-ban).

Félelemünk lényege, hogy bolygónk túlnépesedett, és a bolygónkat meghatározó legfontosabb szent mérőszám, a gazdasági növekedés, a Wall Street és a Világbank által diktált világ-vallás garantálja, hogy még csak esélyünk se legyen arra, hogy megálljunk, és elgondolkozzunk egy picit, hogy mit kellene tenni. Bolygónk túlnépesedett, az embereket az Aids, az éhezés, ismeretlen járványok és terrorizmus tizedelik, és még csak a küszöbén állunk a következmény-sorozatnak, amely klímánk tönkrezúzásával zúdítottunk a nyakunkba - lásd egyebek közt népvándorlás, új honfoglalás, stb. Félelmünk lényege, hogy nem ezer probléma van, hanem egy - és ez az egy probléma mi magunk vagyunk, a túlnépesedettségünkkel és gazdasági növekedésünkkel. Vegyük észre, hogy ez ugyanaz a csavar, mint a Hatodik Érzékben, ahol a kissrácot kúráló doki végül rájön, hogy ő maga a kissrác rémálmainak oka - ő maga a probléma. Nem kis találmány ez a Shyamalan-i csavar. Kár, hogy ez most komoly, mert az egész bolygónkat érinti - a valóságban, és nemcsak a mozik sötétjében.

A természet védekezik ellenünk, mint egy élő szervezet egy betolakodó idegen-testtel szemben. Ez azért nem kis félelem egy katasztrófa-filmhez :) A film ráadásul nemcsak meglovagolja ezt a félelmet - de azonnali cselekvésre is buzdít (lásd a film legvégén, a párizsi példát), de még ennél is jobb, hogy az egész horrornak egy teljesen racionális és romantikus okát is adja egy alapgondolat formájában. A természet hajszát folytat az emberekkel, egyre kisebb csoportokra (végül sejtekre) bontva őket, s legvégül már azokkal is elbánik, akik egyedül vannak, mint az idős hölgy (aki mellesleg eléggé horrorisztikusan teszi, amit tesz, azaz a Madarakhoz hasonlóan itt sem hiányoznak a konkrét, vizuális horror-elemek). Az idős hölgynek ráadásul kettős szerepe is van, egyrészt ő a nullás kilométerkő, amikor már egy ember is ellenséges csoportosulásnak számít, másrészt az ő szájából hangzik el néhány olyan alapgondolat, mint "ne nyúlj ahhoz, ami nem a tiéd” - amit lassan időszerű az eszünkbe vésni (most, amikor már a klónozás a pálya, és közben a természet kincseit nem szűnő brutalitással vesszük magunkhoz). Az idős hölgy az utolsó kilométerkő. Ezután már, ennek fényében a kis Noé-csapatra a biztos pusztulás vár. De mégsem így történik. Ez Shyamalan újabb remek (romantikus) gondolata, amit e filmen keresztül emberek millióiba beleinjekciózott: a populáció tizedelése nem esztelen népirtás akar lenni, hanem egy szisztematikus keresés - olyan mélységig leásva, ahol megtalálható az élet eredeti értelme - 2 ember, akik szeretik egymást, és egy harmadikat is. A körzetben ők Noé bárkájának beszállói, illetve addig tart a hajsza, amíg őket meg nem találták.

A gondolat, a történet eléggé profi - ezzel együtt a film túlságosan egyenesvonalú, túlságosan egyszerű. Azt például, hogy az egészet "a növények csinálják”, egy botanikus veti fel, így főhősünk (Elliot), aki biológus, természetkutató, sorsdöntő információ birtokába jut. Ehhez képest csalódást okoz, hogy semmiféle ellenszert nem talál meg, semmiféle módon nem veszi fel a harcot az ellenséggel, semmiféle megoldást nem talál a problémára. Sokkal jobb lett volna, ha Elliot nem biológus, hanem bármi más . De mindegy, megbocsátjuk, hogy a film végig azt a mézes madzagot húzta végig előttünk, hogy majd a szokásos katasztrófafilmek módján most is lesz megoldás. Megbocsátjuk, de azért a hiányérzetünk megmarad - nem tehetünk róla. Ha egy film katasztrófafilm formáját ölti magára, akkor sajnos, nincs mese, mint katasztrófafilmnek is szuperálnia kell - ez az Esemény-re viszont nem teljesül - sajnos.

A filmben végig talán az a legzavaróbb, hogy túl egyszerűek benne a dolgok. Felröppen egy elmélet, hogy a növények csinálják, és kész, onnantól már más elmélet után nem is kutatnak, ezt azonban főigazságként tekintik. Felröppen a gondolat, hogy a vírus levegőben terjed szagtalan gázokként, tehát zárni kell a nyílásokat - és onnantól kezdve egy-egy nyílás máris egyenlő a halállal. Azt akarjuk mondani, hogy túl egyszerűen röppennek fel gondolatok - tulajdonképpen csak úgy -, és így a film legfontosabb eleme, a titokzatosság csorbát szenved. Mint minden vésznél, horror-fenyegetésnél, itt is jó lett volna felfedezni a vész természetét, és meghúzni a határt, hogy ez veszélyes, ez viszont már nem, és így és így lehet védekezni ellene. Így azonban mindez kimaradt- hiszen a vész egyenes vonalban terjedt, megállíthatatlanul, és kíméletlenül, úgy, hogy a védekezésre esély sem volt. Az esélytelenség minden horror-jellegű filmben kellemetlen, elveszi az izgalom ízét. Egyszerűen lehangoló és uncsi, ha egy szörny ellen például nem lehet bevetni semmit, mert még az atomot is felzabálja, és közben a film mégis úgy halad előre, hogy folyamatosan lövik az illető szörnyet - mint Schwarzi Gabriel Byrne-t az Ítéletnap-ban.

Tulajdonképpen az Esemény-ben is ez történik, egy folyamatos menekülés, a megmenekülés minden esélye nélkül - ami tulajdonképpen szintén uncsi és lehangoló. Most megbocsátjuk, hogy így van, de másodszor már nyilván nem lesz olyan jó megnézni - ami viszont komoly hiba.

Az Esemény nagyon jól van kitalálva, nagyon hangulatosan van megrendezve, fényképezve, de az, ahogyan megírták, túlságosan is egyszerű, és halmozottan hemzsegnek benne a klisék. Így, amíg a kevesebb vagy kevés tartalommal bíró filmek esetében menet közben jól szórakozunk (agy-rágógumizunk), utána viszont azt érezzük, hogy egy teljesen üres másfél órát töltöttünk el, az Esemény menet közben teljesít gyengébben, mert a horror-elemek nem fokozódnak, és a 15. perctől felfelé már túl egyszerű az egész. Utána, természetesen már más a a helyzet, mert előjönnek a film jó elemei, a csodálatos feketébe áttűnő felhők (RESPECT to Tak Fujimoto!! és Shyamalan-nak is, ha eredetileg ő írta bele a forgatókönyvbe)). Előjönnek a gondolatok, a hangulat, a fák, és kezdenek hatni - és rájövünk, hogy odabent, a vetítő terem sötétjében egy meglehetősen tartalmas filmet láttunk. Utána rájövünk, hogy egy inspiráló, újszerű, sőt, élvonalbeli film ez - még akkor is, ha menet közben, mint katasztrófafilmet nem volt 100-as élmény nézni.

Végülis azt lehet mondani, hogy ez a film nagyon jó alapokkal dolgozik, de sokkal jobb is lehetett volna. Talán, ha a 28 Nap Múlva című, végül zombi-horrorba áthajló sci-fi low-budget stílusát magáévá tudta volna tenni, de sajnos, Hollywood elsősorban nem a filmekről szól, hanem a bevételekről, és a filmeket termékekként készítik, gyártják, amiknek a piacon jól kell teljesíteniük, ezerszer többet foglalkozva a marketing-szempontokkal, mint magával a történettel. Ez a marketing alapú filmkészítés, bocs, filmgyártás eredményez olyan túlzott leegyszerűsítéseket, melyek agyoncsapják egy film történetében rejlő finom dimenziókat - ahelyett, hogy előhívnák, és vászonra vinnék azokat.

Az Esemény kétségtelenül nem egy Madarak - és nem is egy Holnapután, de ha nem ugyanazt várjuk minden filmtől, és egy szerényebb teljesítményű, de kifejezetten jó (újszerű és izgalmas) töltettel rendelkező filmre nyitottak tudunk lenni - akkor az Esemény egy abszolút jó élmény. Első megnézésre biztosan.