Dan és a Szerelem

Az a különleges mozizás történt, hogy az első percektől az utolsóig kifejezetten élveztük a filmet, tényleg, szinte a feliratoktól kezdve elkapott minket a sodrása, sec-perc alatt belekerültünk a világába, és aztán ott remekül elvoltunk a vége főcímig bezárólag. Kellemes hangulat uralkodott az egészen, Steve Carell és Binoche megkapóan illeszkedtek bele a szerepeikbe, hogy abban tökéletesen hihető alakítást nyújtsanak.

Így már az elejétől nem úgy gondoltunk rájuk, mint Carell-re, a híres vígjátéki színészre, aki most majd jól megmutatja, bármilyen rendes komoly filmben megállja a helyét, illetve Binoche-ra, aki a francia filmek közül is a művészfilmbe hajlókat kedveli, és ha angol, vagy amerikai filmeket forgat, akkor is szereti a stílusához illő darabokat kiválasztani. Hanem úgy tekintettük őket, mint Dan-t, a helyes és jó gondolkozású fickót, aki egyedül neveli a 3 lányát, és akinek nagyon hiányzik már valaki, akivel megoszthatná az érzéseit és a takaróját, illetve mint Marie-t, aki bohém talpraesettséggel mozog a világban, és szinte bármelyik élőlénnyel barátságot tud kötni, de akinek azért erős hiányérzete van a hozzá illő lelki társat illetően.

Ez egy romantikus film, minden ízében törekszik az lenni, vagyis a rejtett pillantásoknak, félszavaknak, utalásoknak és átvitt értelmű játékoknak nagy jelentőségük lesz, másrészt pedig az a jelenet, amiben összeismerkedik, ponmtosabban egymásra hangolódik a két főszereplőnk, nem is lehet más, mint egy esős jelenet. A forgatókönyv teljesen rendben van, legtöbbször a párbeszédek is, ami azért is érdekes, mert az író-rendező Peter Hedges társ-írta az Egy Fiúról forgatókönyvét is annak idején, amiért pedig éppen nem voltunk annyira oda.



A történet szerint Dan és 3 lánya egy napra látogatja meg a nagyszülőket, de aztán meglepetten tapasztaljuk, hogy ez egy többnapos (hosszú hétvégés) nagycsaládi rendezvény, ahova becsöppenünk. Olyan nagy ez a család, hogy lekörözi a meditterán családok sztereotípiáját, és több unokaöccsöt, unokahúgot, nagynénit, sógort és egybeket hoz össze egy nagy házban, mint azt várnánk. Ebben a nagycsaládi együttlétben alakul a fő konfliktus, ami arról szól, hogy Dan váratlanul összeismerkedik egy szép és eredeti lánnyal (Binoche), akiről aztán nem sokkal később kiderül, hogy az öccse "szerzeménye", vagyis aktuális barátnője. Ez a szerzemény-kifejezés azért találó, mert Mitch (Dane Cook) amúgy kissé léhűtőnek mutatkozik, de Marie-t (Binoche-t) azért ő is komolyan veszi. Sőt az egész család beindul rá, mindenki másképp szereti meg, de hamar elhangzik, hogy hamarabb lecserélnék Mitch-et, mint leendő menyüket/sógornőjüket, stb-t, vagyis Binoche-t.

Dan-ről nem is beszélve, aki számára még ismeretlenül úgy tűnt, megtalálta a lelki társát, de aztán az öccse csajaként már másképp kell viszonyulnia Marie-hez, és hiába érez minden pillanatban vágyat arra, hogy vele beszélgessen és nevetgéljen, Mitch és a többiek kedvéért moderálnia kell magát. És persze ebből a kötelező visszafogottságból származik a film fő-konfliktus-szála, illetve szinte az összes mulatságos jelenet.

Itt mindenképp meg kell említenünk, hogy ebben a filmben Carell-nek az eddig megismert arcaihoz képest egy másikat kellett felvennie, egy olyat, amelyik nem feltétlenül nevetésre ingerlő, hanem ami mondjuk, egy intelligens és kedves fickót jellemez, egy érzelmes apát, aki nem nagyon tudja kiheverni a felesége halálát.

Carell remek munkát végzett, finoman adagolta a karakterét, és mindig érezte, hol lenne túlzás már egy-egy gesztusa. Amúgy a film nagyon kellemes halad előre, talán csak az az egy motívum zavaró kissé, hogy az összegyűlt családnak mindig csinálnia kell valamit közösen - vagy játszaniuk, vagy keresztrejtvényt fejteniük, vagy tornázni, vagy baseball-ozni, vagy bújócskázni, vagy vacsorázni, vagy sütizni, a lényeg, hogy soha nem állhat meg a Burns család szórakoztató hengere, és az összes családtagnak folyton vegyülnie kell ebben a hatalmas családi előadó-showban.

Ez egyrészről lehet szórakoztató (és nemcsak a külső szemlélőknek), másrészről viszont hiába gyűlik össze több kisebb család a nagyszülők szervezésében, azért kell mindenkinek egy kis teret hagyni, hogy azzal töltse az idejét, amivel akarja, és nem érezze úgy, mintha egy üdülés közben beépített program-animátorok szerveznék meg a napjait.

De ez nem annyira nagy ügy, ettől a film még remekül működik, és közben mi, nézők sem tudjuk, hogy lehetne fájdalommentesen és jól megoldani egy ilyen spontán szerelmi háromszög helyzetet. Látjuk, ahogy Marie és Dan is igyekszik inkább másra figyelni, mint egymásra, igyekeznek látatlanban eltávolodni egymástól, de ez nem megy olyan könnyen, mert már a megismerkedésükkor átéltek olyan harmonikus, egymásra hangolt pillanatokat, ami egyrészt ritka, másrészt amikor mégis megtörténik, akkor az mindig jelent valamit. Jó, hogy a film nem akarja szétboncolgatni a szimpátia, lelki társság, szerelem első látásra, ki nem mondott kölcsönös vágy, és egyebek működését, hanem hagyja, hogy a színészek előadják ezeket, és jól is teszi, mert itt az összes színész, beleértve a gyerekszínészeket is, remekül játszik, és éli bele magát a szerepébe.



Tényleg kellemes film, kellően romantikus és átélhető is, és éppen elég humort kínál, Steve Carell pedig úgy játszotta el a kivételesen komoly szerepét, hogy mégis többször nevethettünk az arckifejezésein és mondatain, bár ez nem volt konkrét cél.

Carell hibátlan volt, mint ahogy Binoche is a tőle megszokott színvonalon játszotta Marie-t, és a többiek is teljesen rendben voltak a kisebb szerepeikben.

Jófajta moziestét kínál a Dan, nincs is jobb, mint egy őszies estén megküldeni magunkat családi érzésekkel, plátói szerelemmel és Steve Carellel...