microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2008-11-03

Éjjel a Parton

A romantikus vadlovak


Diane Lane-re és Richard Gere-re bármikor vevők vagyunk, külön-külön is, és persze együtt is. Két remek kisugárzású színészről van szó, akik eddig minden egyes filmjüket emlékezetessé tudták tenni, még a kevésbé jól sikerülteket is. Most megszakadni látszik ez a kellemes hagyomány...

Miközben naponta készülhetnek jobbnál jobb romantikus filmtervek a világ több pontján, és a nagy Hollywood-i stúdiók producerei fejenként legalább 10 szerelmes-érzelmes forgatókönyvet olvasnak el naponta, ez a nagy kínálat nem nagyon látszik a végeredményen. Az Éjjel a Parton is olyan, mintha mérlegen mérték volna ki a hozzávalóit, fixen működő elemeket pakoltak volna bele (két remek színészt és egy izgalmas, viharos tengerparti házat), és mintha menet közben elsikkadt volna a lényeg: a szerelem, az idegenek egymásra hangolódása, és a kölcsönös érzelmek felszabadító ereje. Ezek az elemek csak felületi szinten jelennek meg a filmben, ott is vannak, de mégsem, vagyis egy romantika-mérő statisztika ki tudná mutatni a jelenlétüket, a hatásuk viszont elenyésző.

A fő ludas ezúttal is a forgatókönyv, ami egy bevált romantikus regényíró (Nicholas Sparks- Üzenet a Palackban, Szerelmünk Lapjai) műve alapján készült, de ami mégsem adott ki egy jó filmet.



A történet eléggé száraz: egy harmincas/kora-negyvenes elvált nő és egy negyvenes fickó egy üres tengerparti házban töltenek el egyszerre (de nem együtt) pár napot, ami alatt aztán összeismerkednek, - barátkoznak, sőt, miután felkutatják a másik életének gyenge pontjait, és segítenek megoldani azt, egymásba is szeretnek. Később az események úgy alakulnak, hogy az együtt töltött pár nap csupán csodás emlékként maradjon meg bennük, miközben a film alkotói nagy szerepet szánnak a nézők elérzékenyülésének, ami szándékaik szerint esetleg a tartalmi hiányosságokat (űrt) is kitölthetné.

Egy romantikus-szerelmes filmet nem lehet ennyire hidegen előadni, mint ezt: lehet, hogy még regény-formában működőképes, életszerű és megható volt a sztorija, de akkor a forgatókönyvírók és a rendező (ez utóbbi eddig csak tv-filmeket készített) rontott el valamit, mert a kész mű már nem tudja megérinteni az embert, hiába a mindkét oldali igyekezet. Diane Lane karaktere (Adrienne) nem túl felvillanyozó, hiába a színésznő tehetsége, bájos kisugárzása, a karaktere nincs eléggé kidolgozva, és emiatt nem lesz túl érdekes, vagy szimpatikus. (Kb. annyit tudunk meg róla, hogy jó anya, azért vált el, mert megcsalta a férje, jó pár éve nem dolgozik már, és nem túl nagy az önbecsülése). Richard Gere, alias Paul egy sebészdoki (ebben a filmben is elájulnak a nők az USA-ban nagyon erős egzisztenciájú orvosoktól), aki egy műtéti baleset miatt érkezik a faluba, hogy ott beszéljen a páciense férjével (a férjet Scott Glenn játssza, aki a remek Vertical Limit-ben is hasonló szerepet játszott, nagyon jól).

Gere az intelligens, okos, kedves és egyben érzékeny fickók prototípusát adja (aki az életben nem véletlenül jóbarátja a Dalai Lámának), de itt ő sem tud csodát tenni: az ő filmes jelenléte sem lesz annyira hangsúlyos, és a karaktere sem lesz annyira szerethető, amennyire az egy főszereplőnek kijárna. Így tehát kicsit meg vagyunk lőve, ami a film élvezetét jelenti: adott két nem túl érdekes főszereplőnk, egy-két mellékszereplő, akikre nem vetül sok figyelem (Diane Lane lányát a gyerekként is elég idegesítő Mae Whitman játssza, aki a Ha A Férfi Igazán Szeret-ben bukkant fel először, 6 éves korában, majd a Majd Elválik-ban is egy hasonlóan bosszantó kis gömböcöt játszott, Sandra Bullock lányaként), egy szimpla történet, amit sajnos nem tudnak kitölteni érzelemdús jelenetek és megnyilvánulások, plusz a végkifejlet sem százas - szó, mi szó, tényleg rosszul áll a film a romantikus drámák piacán (is).

Diane Lane és Richard Gere ebben a filmben harmadszor játszott együtt (a 84-es Cotton Club-ban, Coppola filmjében és a 2002-es Hűtlen-ben, mindkettőben főszereplő pár voltak), és tényleg jól mutatnak együtt, illeszkedik egymáshoz a stílusuk, de ez a film mintha meg lenne átkozva: ezúttal semmilyen szerelmi feszültséget, vonzódást, vágyat nem éreztünk köztük. (Szemben a Hűtlennel például).

Miközben ölni tudnánk egy igazán jó romantikus filmért, sikerült egyáltalán nem meghatódnunk a film végén, amikor eléggé kellett volna, és az az érzésünk, "ez nem a mi hibánk", ahogy Robin Williams mondaná a Good Will Hunting-ban...

Nem tudjuk, mennyiből készült a film, mindenesetre nem lett kasszasiker, mindössze 58 millió dollárt hozott be eddig a világszerte való forgalmazásból.

Számunkra az a tanulság ebből a filmből, hogy a gondosan kitalált részletek (Lane és Gere szerepeltetése, egy elismert író könyvének feldolgozása, stb..) még nem jelentenek önmagukban sikert, kell mindig egy plusz töltet, ami kitölti a filmet, főleg, ha az érzelmek talaján mozgunk, és az a célunk, hogy elvarázsoljuk a mozinézőket.



És a varázslathoz nem elég Richard Gere mindent elsöprő férfi szépsége, sajnos...((
-lido-
2008-11-03

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Éjjel a Parton info-file
:::::::  (Nights in Rodanthe 2008.)