A Quantum Csendje

Pedig a Casino Royale rendezője, Martin Campbell igazi tehetség a szakmájában, olyan nagyon jól sikerült darabokkal, mint a Jég és Föld Között (Vertical Limit), a Zorro-filmek, vagy a 95-ös James Bond-film, a Pierce Brosnan-es Goldeneye. Ezek a filmek mind hordoztak magukban egy külön töltetet, nemcsak szimplán izgalmasak-érdekesek-látványosak voltak, hanem még több ennél: jó filmek. A Quantum Csendjének még fiatalabb rendezője (39 éves), Marc Forster olyan filmekkel büszkélkedhet, mint az Én, Pán, Péter, a Szörnyek Keringője, a Papírsárkányok, vagy a Maradj c. misztikus thriller. Ő is otthonosan mozog a szakmájában, és láthatóan neki is vannak "vision"-jei a filmjeiről, és amúgyis új rendező kell minden újabb Bond-filmhez, úgyhogy nem volt rossz ötlet felkérni őt a Quantum Csendjé-nek megmunkálására.

Ami magát a filmet illeti, gyors mérlegként megállapíthatnánk, hogy első látásra is élvezetes és izgalmas volt, és másodikra is, bár az is igaz, hogy nem volt túl mély a hatása, mert egy nap után már halványult az emléke. De lehet, hogy nem is az emlékezetességre hajtottak az alkotók, hanem az egyszeri élvezhetőségre, lehetőleg még a Bond-hagyomány keretein belül, ami így is garantálhatja a kasszasikert (ez úgy néz ki, össze is jön, már most bevétel-rekordot döntött a film világszerte).

Mindenesetre Daniel Craig végig fa-arccal csinálta végig az akciókat és hasonlóan árnyaltan reagált a pozitív szereplők elvesztésére is, amit hívhatunk "cool" attitűdnek is, de gondolhatjuk róla azt is, hogy arról szól csupán, hogy más legyen, mint az eddigi Bond-stílus, ne legyen olyan érzelmes, mint Pierce Brosnan a szerelme elvesztésekor a Holnap Markában-ban, és ne legyen annyira laza és humoros, mint Sean Connery bármelyik filmjében. Na, ez sikerült is, az új James Bond-film nemcsak Q-t, Moneypenny-t, a kütyüket, "a nagy autót", a vodka-martinit, a "nevem:Bond"-féle bemutatkozást, az MI-6-es főhadiszállás családias hangulatát, és Bond folytonos csajozási készségét nélkülözi, hanem a Bond-karakter érzelemtelített hátterét is, azt a múltat, ami nemcsak egy filmre visszamenően aktív (most azt a Vespert megbosszúlandó, aki már a Casino Royale-ban sem volt érdekes), hanem évekre visszanyúlóan is, úgy, hogy lássuk, Bond mindig több annál, amit az akciói alapján gondolnánk róla.

Pierce Brosnan-nek sikerült 3 filmben is kidomborítani egy ilyen "mélyebb" karaktert, egy izgalmas fickó alakját, aki rendben, hogy az angol titkosszolgálatnak dolgozik, de azért nemcsak ez jellemző rá, hanem a féltés (A Holnap Markában), távolságtartás, a mégis involválódás (A Világ Nem Elég), életmentés (Goldeneye), a más kultúrákban való vegyülés (bármelyik Bond-film), és a folyamatos aktív készenlét is. Az idők során egyre több elem, jellemző rakódott a 007-es ügynök alakjára, amit most Daniel Craig és kis csapata szépen negligált, úgy tett, mintha sohasem lett volna ilyen, és egy feladat-elvégző robotot kreált Bond-ból, aki lehet, hogy régebben más volt, mostanra viszont kiégett, és most mindegy, hogy a volt barátnője, Vesper halála miatt történt mindez, vagy sem.

A film alkotói között ott találjuk Paul Haggis forgatókönyvíró-rendezőt is, aki az "Amerika lelkiismerete"-féle könyvekkel örvendeztette meg a mozinézőket (lsd: Ütközések, Levelek Ivo Dzsimáról, a Dicsőség Zászlaja, Elah Völgyében, stb...), azon kívül, hogy már a Casino Royale-on is dolgozott társ-forgatókönyvíróként. Tulajdonképpen ugyanaz a 3 fős íróstáb írta ezt a filmet, mint a Casino Royale-t, de a jelek szerint ők is érezték, hogy a múltkori film nem lett százas (a hatalmas bevétele mellett sem), és megpróbáltak valamit szépíteni a dolgon.

Akármennyire élesben folyik a Bond-kultusz leépítése, és a földhöz való közelítése, ez a film akkor is több érzelmi tartalékkal bír, mint a Casino Royale. James Bond tehát már nem annyira laza-vicces fickó (de nem annyira bérgyilkos-profilú sem, mint Casino Royale-korában), ő egy ügynök, aki teszi a dolgát, nyomoz, leleplez, ilyesmik.



Nem sok tere van a megérzéseknek ezen a terepen, nincs nagyon idő csajozásra, barátkozásra, itt a profi munkavégzés az elsődleges, és habár a film szerint Bond nem felejtette el az előző filmbeli kettős ügynök szerelmét, azért az arcán nem nagyon tükröződnek érzelmek.

Minden Bond-filmnek megvannak a kötelező elemei, amiket tényleg nem lehet kihagyni: így kell egy főgonosz (akit itt egy francia színész játszik - a franciák régóta szerepelnek gonosz ellenfélként az angol/amerikai filmekben), kell egy világméretű nagy probléma, és egy ehhez kapcsolódó "kincs"(mint régebben az olaj, arany, atombomba, stb), amit a főgonosz vesz célba (itt ki lehet találni, mi a főkincs, már a film előtt lehet sejteni, mi lesz az), kell összesen 2 Bond-közeli nő (az egyiket hamar el szoktuk veszíteni), és persze az amerikai titkosszolgálat sem maradhat ki a világméretű kavarásból, úgyhogy a CIA is képviselteti magát, ezúttal egy fekete fickó formájában.

(Bár a brit titkosszolgálati bázis is komoly Bond-tényező, itt le kell mondanunk mindenről, ami ezzel kapcsolatos, kivéve az egy M-et, vagyis Judi Dench-et, akit nem mindig értünk, mit miért mond).

Eddig a Halj Meg Máskor volt a leginkább amerikanizált James Bond-film, amiben a középnyugatinak kinéző nagyszájú amerikai ügynök folyton "Jimbo"-nak hívta Bond-ot, és amiben Halle Berry afro-amerikai színésznő volt a Bond-lány. Most érezhető az európai stílus felé való elmozdulás, például a filmbeli titokzatos "titkos társaság" szereplése (amiről egyébként a film végére sem tudunk meg többet, mint amennyit az elején tudunk - mindenütt vannak embereik..), az olasz bűnöző barát felbukkanása, és a sok európai helyszín jelenléte.

Miközben végig gördülékenyen halad előre a cselekmény, több helyen úgy érezzük, a vágás kemény dolgokat művelt a felvett anyaggal. Ez az érzés menet közben is kerülget minket (amikor simábban jutunk el egyik helyszínről a másikra, egyik akcióból a másikba, mint az adódna, és amikor kevesebb időt szánunk egy-egy eseménynek, mint kellene), de végül a film végén világosodunk meg teljesen ezügyben: figyelembevéve azt az aprócska tényt, hogy a történet nem igazán oldódott meg, nem lett normális "végős összecsapás", és nem tudtuk meg, mi az a titkos társaság, plusz mi az a film címében szereplő Quantum. Szerintünk eredetileg 120 perc körüli volt a film, ami tartalmazott nyugvópontokat, talán még érzelmi motivációs jeleneteket is (nemcsak szimpla akció-folyamot), és a végén nem az volt a lényeg, hogy összekösse a következő Bond-filmmel, hanem, hogy kellően lezárja ezt a Quantum-ügyet. De aztán a producerek kérésére beindult (érzéseink szerint) a vágó-gépezet, és egy nagyon gyors, látványos akciókkal megtűzdelt, minimum-dramaturgiával dolgozó filmet készítettek belőle.

A tetőkön való ugrálás és a kemény, életszerű közelharcok emlékeztethetik a nézőket a Bourne-sorozat stílusára, amiben szintén egy kém volt a főszereplő, és miután Bond kezdi elveszteni a Bond-os sármját, tényleg adja magát a párhuzam Jason Bourne-nal, a "sima", gyors reagálású, merész probléma-megoldó ügynökkel. Akárhogyan is, Daniel Craig nem egy túl szimpi 007-es ügynök, nem olyan, akivel szívesen elköltenénk egy baráti vacsorát, vagy akivel elmennénk egy olasz teraszra borozni, és ez a "hűvös" stílusa nem dob a férfiasságán, inkább csak leegyszerűsíti a karakterét. (Amely karakter például már nyugodtan ihat bármit fő-italként, nem kell a bevált vodka-martini-hoz ragaszkodnia, simán belefér egy "szentségtörő" gin-es koktél, mint most).

Az új stílus már a főcímzenében megmutatkozik: minden idők legidegesítőbb, legkevésbé sem dallamos Bond-számát halljuk, miközben a Bond-filmeknek mindig az elejük a legjobb, ahogy remek zenékre (Garbage, Sheryl Crowe, stb) beindulnak a komputeres női sziluettek, vagy a vasfüggöny kellékei, vagy éppen az adott filmmel kapcsolatos elemek (olaj, arany, miegymás), szemben a mostanival, amit igazán nem élveztünk. (Pedig David Arnold volt a zeneszerzője már több Bond-filmnek is, a Világ nem Elég-nek, a Holnap Markában-nak, a Casino-nak, a Halj Meg Máskor-nak, szóval ez nem egy egyszeri kaland volt a részéről).



Ami még visszavetheti a film élvezetét, az a szinkron, vagyis az az élmény, ahogy Stohl András beszélteti Daniel Craig-et. (Vagyis ha tehetjük, nézzük meg inkább eredeti nyelven).



Mindent egybevetve nem kérdés, hogy elszórakoztat az új James Bond-film, bár már szinte semmi köze sincs az eredeti mítoszhoz az új Bond-nak, azért ez mégiscsak egy izgalmas-látványos akció-kémfilmet ad ki. A szórakoztatás kedvéért kissé beáldozták az alkotók a történetet, a megfelelő dramaturgiát, biztosra akartak menni, és ezért egy látványos akció-folyamot hoztak létre, Daniel Craig-gel a középpontban. Ez már teljesen más szitáció, mint amikor például Pierce Brosnan megjelenik egy partin, és tudjuk, hogy előtte néhány perccel, és utána is pár perccel hihetetlen kalandokban vett/vesz majd részt: itt Daniel Craig-Bond csupán munkavégzésből bukkan fel egy partin, nincs benne semmi különös töltet, nincs hangsúlya az angolságának, a 007-es ügynöki mivoltának, ő csak egy kormányügynök, aki teszi a dolgát.



Nem mondhatnánk, hogy örülünk ennek a Bond-mítosztalanításnak (ami a Casino Royale-jal kezdődött, de már a Halj Meg Máskor sem volt az igazi), bár lehet, hogy ez az "új idők új szava", vagyis egy újfajta közönséget céloz meg, akárhogyan is, mi a magunk részéről jobb szeretjük a sármos, udvarolós, pengeagyú és gyors reagálású Brosnan-féle Bond-ot, mint a kevés szavú, érzelemmentes Craig-et.

Akármi is legyen az a rejtélyes Quantum, amiről szól, ez az új James Bond-film határozott fejlődést mutat az előző filmhez képest, de ezzel együtt is megmarad a jó-közepes kategóriában - élvezhető, kétszer is simán megnézhető, de nem lesz kultfilm, és nem lopja be magát a legjobb Bond-filmek közé. Sajnos.