microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2009-02-23

A Rózsaszín Párduc 2.

Clouseau jól elvan


Majdnem mindenki ismeri a Peter Sellers-féle klasszikus Rózsaszín Párducot, benne Cato-t, aki folyton váratlanul támadja meg munkaadóját, Clouseau-t, csak a tréning kedvéért. Peter Sellers tényleg nagyon vicces volt, de mostanság Steve Martin tálalásában élvezhetjük két évente a kétbalkezes és szinte mindent elrontó, bár mindig kész tervvel rendelkező Clouseau felügyelő kalandjait.

Steve Martin tagadhatatlanul meg van áldva egy jó adag humoros vénával, amit például az általa írt és főszerepelt Fergetes Forgatás (Bowfinger) c. pompás filmmel is bebizonyított annak idején, 99-ben. A Bowfingeres humora magával ragadó volt, de azzal együtt is kicsit intellektuális, más szintű, mint amit például egy Rózsaszín Párducos-sztori igényel. A Bowfingert akárhányszor meg lehet nézni a tökéletes szórakozás ígéretével, szemben a Pink Panther-rel, ami azért mégiscsak egy 70-es évekbeli, némileg széteső, helyzetkomikumra épülő vígjáték remake-je. Mindegy, a lényeg, hogy Steve Martin és társai láttak fantáziát a Rózsaszín Párduc felélesztésében, és 2006-ban meg is tették ezt.

Az első film humorosra, de mégis jó-közepesre sikerült, ahogy megszoktuk a Clouseau-féle franciás angol akcentust (amit a magyar szinkron is híven visszadott), már egy sor dolog idegesített minket: az egyszerű Beyonce alakja, a sok, egyszerre érkező félreértés és figyelmetlenség, Jean Reno borzasztóan leborotvált arca, amivel úgy nézett ki, mint aki egy hetet alkohol-mámorban töltött a forgatás előtt, illetve a nagyon szimpla történet, amiben olyan sok fordulat, vagy meglepetés sem adódott (na jó, kivéve a kínai néni vallomását). Ez volt az első film, ami egyszerűsége mellett is bizonyára elég sok pénzt termelt az alkotóinak, mert most felbukkant a folytatás.

A Rózsaszín Párduc 2 nem sokban távolodott az első film stílusától és történet-felépítéstől, mondhatjuk, hogy ugyanolyan egysíkú kis sztorit építettek fel neki, mint elődjének. A híres párduc-gyémántot több felbecsülhetetlen műkinccsel együtt megint ellopják, és valahogy ismét Clouseau-t bízzák meg az ügy felderítésével. Az előző film Kevin Kline-figuráját most John Cleese váltja fel (mindegy, egyikük jobb komikus színész, mint a másik), ő a rendőrfőnök, akinek akaratlanul is folyton ellátja a baját Clouseau. Tehát Cleese megbízza Clouseau-t, és egy több nemzetiségű profi kutatócsapatot is rendel mellé, akik a sztereotíp megjelenésük mellett nem sok vizet zavarnak. Az olasz sármőrt Andy Garcia játssza (aki egyébként kubai származású), aki a nyaksálából ítélve tényleg olyan csajozógép karakter, mint aminek Clouseau látja. A japán srác természetesen technikai megszállott, az angol fickó (Alfred Molina) úgy általában ért mindenhez, az indiai csajról pedig kiderül, hogy a Rózsaszín Párduc nagy kutatója. Szóval minden együtt van ahhoz, hogy ismét egy egyszerű történet tarolja le a filmet, úgy, hogy közben Clouseau magánakciói (ebben a filmben pl. az etikett-órái, vagy spanyol táncos előadása) szórakoztatják a közönséget.

Ezzel viszont az a helyzet, hogy hiába könyveljük el a végén könnyűnek, szimplának, némileg ötlettelennek a filmet, ha közben Clouseau megmozdulásain egy csomót nevetünk. Mert ez van, nem bírjuk ki nevetés nélkül, amikor a pápa ruhájában lóg az erkélyéról, miközben a lentlevő apácák ájuldoznak, vagy amikor a feleségéről kérdezi a pápát, amikor kirázza a torinoi leplet, mert túl porosnak találja, vagy amikor másodszor is felgyújtja ugyanazt az éttermet. Steve Martin amúgyis vicces, itt meg annak is kell lennie, és ő tényleg megtesz mindet, ami tőle telik ezügyben. Vannak persze mélypontok is, ilyen az, amikor Jean Reno két kamaszfiával karatézik, vagy amikor a nyomozóstáb póruljár. De mindent egybevéve elég sokat nevettünk Clouseau-n ahhoz, hogy egy rendes vígjátékként könyveljük el a filmet.

Sok motívum hasonlít az első filmbeli akciókra (a rendőrfőnök folytonos inzultálása, a véletlen fontos szerepe, az Emily Mortimer-karakterrel való szerelmi nehézségek, a Clouseau-t követő katasztrófahelyzetek, stb), és valóban nem sokat agyaltak ezen a történeten sem, de ez csak akkor zavarhat minket, ha rögtön egymás után nézzük meg a két filmet.

Amúgy a Rózsaszín Párduc 2 folytatja a 2 éve kialakított hagyományát, a fő humorforrást Clouseau franciás akcentusa és alap hülyesége adja, a semmihez sem hasonlítható idióta megnyilvánulásai, a fontoskodó nyomozási stílusa, és az az attitűd, amivel nem veszi észre az általa okozott bajokat. Clouseau olyan, mint az első filmben elszabadult földgömb, aki mindenkit letarol, kikészít és lefáraszt, de még csak észre sem veszi ezt.

Végeredményképp simán meg lehet nézni, úgy, hogy közben biztosan fogunk rajta nevetni is, tehát ha egy szórakoztató filmre vágyunk, akkor Clouseau kettes számú akciója éppen megfelel erre a célra.

Bár a jegyeladásai nem túl fényesek eddig, úgyhogy lehet, hogy nem lesz már harmadik része, azért elmondhatjuk, hogy ezzel a filmmel végképp Steve Martin lett Clouseau, most már nem Peter Sellers-t és Cato-t látjuk lelki szemeink előtt, ha felbukkan a Rózsaszín Párduc neve...
-finito-
2009-02-23

Címkék:



:::::::
  LÁSD: A Rózsaszín Párduc 2. info-file
:::::::  (The Pink Panther 2 2009.)