2009-03-12
A Világ Nagy és a Megváltás a Sarkon Ólálkodik
Vissza az életbe
Jogos a felvetés, miszerint egy ennyire hosszú című filmet hogyan lehetséges jól forgalmazni, és hogy mi viheti rá a leendő nézőket, hogy a mozipénztáraknál hosszú másodpercekig citálják a mondatot, amire jegyet kérnek. A cím tényleg nagyon hosszú, viszont cserébe a film meg jó.
Nem minden nap akadunk össze egy bolgár filmmel (a film a sokszoros koprodukció mellett azért leginkább 
bolgár), és éppen ezért is élményszerű a találkozás. Nincsenek prekoncepcióink vele szemben, ami jó is, mert amúgy sem működnének. Ezt a film egy olyan dráma, amit jól találtak ki, érzékenyen gondoltak át, írtak meg, és vitték vászonra. Szinte minden egyes perce izgalmas, és nem azért, mert annyifelé ágazhat el a történet, hanem azért, mert nagyon átélhető, amit látunk.
A főszereplőnk egy fiatal srác, Alex, aki narrálja is a történetet, ami róla szól. Egy autóban utazik, hátul ül, amikor hirtelen megcsúszik az autó (egy másik autós hibájából), és balesetet szenvednek. A fiú életben marad, de nem emlékszik semmire a baleset előtti időkből. Nem tudja, hogy a szüleit veszítette el éppen, és alapvetően meg van zavarodva. Ekkor lép be a képbe a nagyapja, Bai Dan (Miki Manojlovic, Kusturica egyik kedvenc színésze), hogy rendbe tegye a dolgokat. A nagyapát és a szülőket már előtte is láttuk visszaemlékezős jelenetekben, szóval mire megjelenik a jelenbeli nagyapa, már szinte ismerjük őt.
A film végig nagyon ügyesen és érzékenyen használja
a múltbeli történések és a jelen képeinek a keverését, nemcsak egyre többet tudunk meg a családról, de időben két oldalról áll össze bennünk egy kép róluk - és ez egy finoman kidolgozott kép.
Miközben a film elvileg egy család 3 generációjának a drámáját mutatja be, mégis derűs a hangulata. Olyan, mintha a szomorú és kemény események (a szülők és a fiú emigrálása, a nagyapa börtönbe vetése, a nehéz menekült-évek, a fiú mai elszigeltsége és magánya) mind egy egyszerű alaphoz térnének vissza, attól kapnának "feloldozást", vagy inkább könnyedséget - a szeretet, a szülői-nagyszülői feltétlen szeretet, az erkölcsi tartás és az élet mindenkori élvezete adja ezt a kedves mediterrán alapot, ami képes rendbe rakni a történelem által okozott károkat (az apát besúgóvá akarják tenni a kommunista funkcionáriusok, ezért inkább külföldre menekülnek, ahol hosszú hónapokat töltenek menekült táborban, és eközben az otthon maradt nagyszülőket meghurcolják - később, a jelenben, amikor a fiú és a nagyapa együtt térnek vissza Bulgáriába, az akkori fő kommunista végrehajtó arca van kiplakátolva, választási kampányként: "az új Bulgáriáért" cím alatt)).
Miközben a szocialista diktatúra szedi az áldozatait, közben a nagyapa megpróbál úgy élni, ahogy a polgári génjei, adottságai és
erkölcsi elvei diktálják, ostáblákat (más néven backgammon-táblát) készít, titokban, hogy eladja őket, mert ő tulajdonképpen az ostábla valódi bajnoka és népszerűsítője. Az élete, a világszemlélete, filozófiája valahogy az ostáblához kapcsolódik (pl. sohasem játszik pénzért, csak becsületért), és nemcsak minden hétköznapját tölti a tábla mellett (a mediterrán országokból ismert kép: a helyi férfiak a kocsma-szerű kévázóban töltik a napjukat, ott iszogatnak, szendvicseznek, beszélgetnek és játszanak), de a fontosabb eseményeket is a játékhoz vezeti vissza. Ez az ostábla-vonal remekül megy végig a filmen, és teljesen érthető lesz számunkra, miért válik harmadik főszereplővé ez az ősi keleti játék.
Egyébként a film maga végig izgalmas és érzelemdús: a drámai jeleneteknek (a kisfiú elbúcsúzása a nagyszüleitől, az emigráció előtt, a már felnőtt srác visszatérése a gyerekkori helyszíneire) mindig
megvan a kellő súlyuk, mint ahogy a kevésbé komolyak is a helyükön vannak - remek dramaturgia viszi végig a történetet.
Az Alex-et játsszó fiatal színész, Carlo Ljubek nagyon jó a szerepében, pompásan játszik és tökéletes meggyőző, mint bolgár gyökerű srác, aki végül Németországban nőtt fel (a valóságban Berlinben született, emigráns horvát szülőktől). Ő és Miki Manojlovic gond nélkül elviszik a filmet, úgy jók, ahogy vannak, egy remek szereplőválasztás eredményeiként.
Ha valaki még nem ismerte a film előtt az ostábla/backgammon játékot, akkor ez biztosan felkelti az érdeklődését iránta, hiszen itt totál főszereplő lesz ez a filozofikus nem-szerencsejáték, ha pedig már játszott előtte, akkor meg simán megérti az író-rendező lelkesedését ezügyben.
Meglepően jó lett a végtelen hosszúságú című filmünk, olyan, ami tisztán és egyszerűen tálal egy drámai történetet, és ami közben úgy érezzük, nincs jobb dolog az utazásnál, minden értelemben...
bolgár), és éppen ezért is élményszerű a találkozás. Nincsenek prekoncepcióink vele szemben, ami jó is, mert amúgy sem működnének. Ezt a film egy olyan dráma, amit jól találtak ki, érzékenyen gondoltak át, írtak meg, és vitték vászonra. Szinte minden egyes perce izgalmas, és nem azért, mert annyifelé ágazhat el a történet, hanem azért, mert nagyon átélhető, amit látunk.
A főszereplőnk egy fiatal srác, Alex, aki narrálja is a történetet, ami róla szól. Egy autóban utazik, hátul ül, amikor hirtelen megcsúszik az autó (egy másik autós hibájából), és balesetet szenvednek. A fiú életben marad, de nem emlékszik semmire a baleset előtti időkből. Nem tudja, hogy a szüleit veszítette el éppen, és alapvetően meg van zavarodva. Ekkor lép be a képbe a nagyapja, Bai Dan (Miki Manojlovic, Kusturica egyik kedvenc színésze), hogy rendbe tegye a dolgokat. A nagyapát és a szülőket már előtte is láttuk visszaemlékezős jelenetekben, szóval mire megjelenik a jelenbeli nagyapa, már szinte ismerjük őt.
A film végig nagyon ügyesen és érzékenyen használja
a múltbeli történések és a jelen képeinek a keverését, nemcsak egyre többet tudunk meg a családról, de időben két oldalról áll össze bennünk egy kép róluk - és ez egy finoman kidolgozott kép.
Miközben a film elvileg egy család 3 generációjának a drámáját mutatja be, mégis derűs a hangulata. Olyan, mintha a szomorú és kemény események (a szülők és a fiú emigrálása, a nagyapa börtönbe vetése, a nehéz menekült-évek, a fiú mai elszigeltsége és magánya) mind egy egyszerű alaphoz térnének vissza, attól kapnának "feloldozást", vagy inkább könnyedséget - a szeretet, a szülői-nagyszülői feltétlen szeretet, az erkölcsi tartás és az élet mindenkori élvezete adja ezt a kedves mediterrán alapot, ami képes rendbe rakni a történelem által okozott károkat (az apát besúgóvá akarják tenni a kommunista funkcionáriusok, ezért inkább külföldre menekülnek, ahol hosszú hónapokat töltenek menekült táborban, és eközben az otthon maradt nagyszülőket meghurcolják - később, a jelenben, amikor a fiú és a nagyapa együtt térnek vissza Bulgáriába, az akkori fő kommunista végrehajtó arca van kiplakátolva, választási kampányként: "az új Bulgáriáért" cím alatt)).
Miközben a szocialista diktatúra szedi az áldozatait, közben a nagyapa megpróbál úgy élni, ahogy a polgári génjei, adottságai és
erkölcsi elvei diktálják, ostáblákat (más néven backgammon-táblát) készít, titokban, hogy eladja őket, mert ő tulajdonképpen az ostábla valódi bajnoka és népszerűsítője. Az élete, a világszemlélete, filozófiája valahogy az ostáblához kapcsolódik (pl. sohasem játszik pénzért, csak becsületért), és nemcsak minden hétköznapját tölti a tábla mellett (a mediterrán országokból ismert kép: a helyi férfiak a kocsma-szerű kévázóban töltik a napjukat, ott iszogatnak, szendvicseznek, beszélgetnek és játszanak), de a fontosabb eseményeket is a játékhoz vezeti vissza. Ez az ostábla-vonal remekül megy végig a filmen, és teljesen érthető lesz számunkra, miért válik harmadik főszereplővé ez az ősi keleti játék.
Egyébként a film maga végig izgalmas és érzelemdús: a drámai jeleneteknek (a kisfiú elbúcsúzása a nagyszüleitől, az emigráció előtt, a már felnőtt srác visszatérése a gyerekkori helyszíneire) mindig
megvan a kellő súlyuk, mint ahogy a kevésbé komolyak is a helyükön vannak - remek dramaturgia viszi végig a történetet.
Az Alex-et játsszó fiatal színész, Carlo Ljubek nagyon jó a szerepében, pompásan játszik és tökéletes meggyőző, mint bolgár gyökerű srác, aki végül Németországban nőtt fel (a valóságban Berlinben született, emigráns horvát szülőktől). Ő és Miki Manojlovic gond nélkül elviszik a filmet, úgy jók, ahogy vannak, egy remek szereplőválasztás eredményeiként.
Ha valaki még nem ismerte a film előtt az ostábla/backgammon játékot, akkor ez biztosan felkelti az érdeklődését iránta, hiszen itt totál főszereplő lesz ez a filozofikus nem-szerencsejáték, ha pedig már játszott előtte, akkor meg simán megérti az író-rendező lelkesedését ezügyben.
Meglepően jó lett a végtelen hosszúságú című filmünk, olyan, ami tisztán és egyszerűen tálal egy drámai történetet, és ami közben úgy érezzük, nincs jobb dolog az utazásnál, minden értelemben...
-ming li-
2009-03-12