2009-04-22
A Felolvasó
Bűn, büntetés, megbocsátás
Ez a film valószínűleg beolvadt volna a többi frissen megjelenő film közé, és csak a drámai filmek barátainál bukkant volna fel rendes opcióként az esti mozidarab kiválasztásnál. Így viszont, hogy begyűjtött egy Oscart a főszereplő Kate Winslet-nek, Stephen Daldry filmje erős kifejezéssel élve felmagasztosul, és az amúgy közepes film egy jelentős drámává növi ki magát - a felszínen.
Az a helyzet, hogy bár a 
témája érinti a Holokausztot, és több nagyon kiélezett, drámai feszültséggel teli jelenetet láthatunk benne, a film mégsem lesz egy jó dráma. Sőt, ha meg akarnánk bántani az alkotóit, azt mondanánk, hogy ez egy erőltetett történet és film, amitől nem kapunk semmi emlékezeteset.
Több idősík is képbe kerül, amelyek közül néhány feleslegesnek tűnik számunkra. Adott egy idő, 1958, amikor az akkor 15 éves főhős megismerkedik a 36 éves hősnővel, és szerelmi kapcsolatba keverednek egymással. Leginkább a szexre koncentrálódik a viszonyuk, de azért a jelek szerint szeretik is egymást. Az ezzel kapcsolatos jeleneteknél adódik Winslet számára játék-lehetőség, amit remekül el is végez, mivel egy csodálatos színésznő, akinek a tehetségét már a 97-es Titanicnál el kellett volna (díjjal is) ismerni. Winslet nagyon tud nézni, a komoly-töprengő arca egy csomó érzelmet tükröz, és az ő játékába többet bele tudunk képzelni, mint amit a forgatókönyv vagy a rendező előhívott volna.
Szerencsére
a 16 évest játsszó fiúpartnerének, a 18 éves David Cross-nak is helyén van a szíve és a színészi képessége, úgyhogy ők ketten tulajdonképpen hibátlanok lennének a filmben. De valami miatt mégsem áll össze a film, nem ad nekünk olyan élményt, mint amit elvárnánk tőle, a témája és mondjuk a díjai (felkapottsága) alapján. Ha belegondolunk, maga a történet sem olyan nagystílű, ami mindenképpen megfilmesítéséért kiáltana, ahogy vége van a filmnek, és kijövünk a moziból, kissé meglepve konstatáljuk, hogy tényleg arról szólt a film, amiről - a főhősnő írni-olvasni tudásáról.
Vagyis pontosabban egy halálos bűnről (gyilkosság), és az erre adott büntetésről (börtön), ami itt azt a "csavart" kapja, hogy a bűnös egy volt SS-börtönőr (Hanna Shmitz/Kate Winslet), aki embereket küldött a halálba, de az ezért kiszabott büntetése többszöröse a bűntársainak, csak azért, mert olyan tompa és üres ez a nő, hogy azt a dolgot, hogy nem tud
írni-olvasni, szégyenletesebbnek tartja, mint mondjuk elszámolni több ember meggyilkolásával.
Ez tehát a film erkölcsi gócpontja, ennek a körbejárásával telik el a film nagy része, azáltal, hogy a már felnőtt Michael (Ralph Fiennes alakjában) visszaemlékszik a történtekre, az 58-as kapcsolatukra, a 66-os perre, a 85-ös "újratalálkozásukra" - mindezt 95-ből, ami a film jelenét adja. A sok idősík-váltakozás némileg zavaró, plusz a film második felétől egy teljesen más Hanna Schmitz-et látunk, de ez nem vezet előre dramaturgiailag, hanem csak szimplán zavaró. (Annyira, hogy szinte nem is tudjuk összekötni egymással a kétféle női alakot, márpedig tutira nem ezt akarták az alkotók).
Nagy rákészülést és némi erőltetést érzünk ebben a történetben és filmben, egy mindenképp nagyon drámaivá tett sztorit, egy célzottan megrázó filmet, ami bár minden eszközt
bevett a hatás kedvéért, éppen ezért hat kevésbé.
Nem derül ki, mi játszódott le a huszonéves főhős lelkében, amikor rájött, hogy volt szerelme háborús bűnös, nem tudjuk, a professzor Bruno Ganz milyen szerepet töltött be a történet előremenetelében, nem értjük, 8 év elteltével hogyan változott meg annyira a hősnő, mi járt a fejében a hosszú börtönévek alatt - és hasonlók. Mindezeket apró jelenetekkel, egy-egy gesztussal is érzékeltethette volna a film, ha nem azon járt volna az esze, hogy minél több drámaiságot "csikarjon ki" az alapsztoriból.
A kevesebb gyakran több - itt is ez a helyzet, egy low-key ábrázolás kellemesebb benyomást hagyott volna bennünk erről. Kate Winslet-nek pedig nem kérdés, hogy régóta kijárt volna egy Oscar, de lehet, hogy nem pont ezért a filmjéért...
témája érinti a Holokausztot, és több nagyon kiélezett, drámai feszültséggel teli jelenetet láthatunk benne, a film mégsem lesz egy jó dráma. Sőt, ha meg akarnánk bántani az alkotóit, azt mondanánk, hogy ez egy erőltetett történet és film, amitől nem kapunk semmi emlékezeteset.
Több idősík is képbe kerül, amelyek közül néhány feleslegesnek tűnik számunkra. Adott egy idő, 1958, amikor az akkor 15 éves főhős megismerkedik a 36 éves hősnővel, és szerelmi kapcsolatba keverednek egymással. Leginkább a szexre koncentrálódik a viszonyuk, de azért a jelek szerint szeretik is egymást. Az ezzel kapcsolatos jeleneteknél adódik Winslet számára játék-lehetőség, amit remekül el is végez, mivel egy csodálatos színésznő, akinek a tehetségét már a 97-es Titanicnál el kellett volna (díjjal is) ismerni. Winslet nagyon tud nézni, a komoly-töprengő arca egy csomó érzelmet tükröz, és az ő játékába többet bele tudunk képzelni, mint amit a forgatókönyv vagy a rendező előhívott volna.
Szerencsére
a 16 évest játsszó fiúpartnerének, a 18 éves David Cross-nak is helyén van a szíve és a színészi képessége, úgyhogy ők ketten tulajdonképpen hibátlanok lennének a filmben. De valami miatt mégsem áll össze a film, nem ad nekünk olyan élményt, mint amit elvárnánk tőle, a témája és mondjuk a díjai (felkapottsága) alapján. Ha belegondolunk, maga a történet sem olyan nagystílű, ami mindenképpen megfilmesítéséért kiáltana, ahogy vége van a filmnek, és kijövünk a moziból, kissé meglepve konstatáljuk, hogy tényleg arról szólt a film, amiről - a főhősnő írni-olvasni tudásáról.
Vagyis pontosabban egy halálos bűnről (gyilkosság), és az erre adott büntetésről (börtön), ami itt azt a "csavart" kapja, hogy a bűnös egy volt SS-börtönőr (Hanna Shmitz/Kate Winslet), aki embereket küldött a halálba, de az ezért kiszabott büntetése többszöröse a bűntársainak, csak azért, mert olyan tompa és üres ez a nő, hogy azt a dolgot, hogy nem tud
írni-olvasni, szégyenletesebbnek tartja, mint mondjuk elszámolni több ember meggyilkolásával.
Ez tehát a film erkölcsi gócpontja, ennek a körbejárásával telik el a film nagy része, azáltal, hogy a már felnőtt Michael (Ralph Fiennes alakjában) visszaemlékszik a történtekre, az 58-as kapcsolatukra, a 66-os perre, a 85-ös "újratalálkozásukra" - mindezt 95-ből, ami a film jelenét adja. A sok idősík-váltakozás némileg zavaró, plusz a film második felétől egy teljesen más Hanna Schmitz-et látunk, de ez nem vezet előre dramaturgiailag, hanem csak szimplán zavaró. (Annyira, hogy szinte nem is tudjuk összekötni egymással a kétféle női alakot, márpedig tutira nem ezt akarták az alkotók).
Nagy rákészülést és némi erőltetést érzünk ebben a történetben és filmben, egy mindenképp nagyon drámaivá tett sztorit, egy célzottan megrázó filmet, ami bár minden eszközt
bevett a hatás kedvéért, éppen ezért hat kevésbé.
Nem derül ki, mi játszódott le a huszonéves főhős lelkében, amikor rájött, hogy volt szerelme háborús bűnös, nem tudjuk, a professzor Bruno Ganz milyen szerepet töltött be a történet előremenetelében, nem értjük, 8 év elteltével hogyan változott meg annyira a hősnő, mi járt a fejében a hosszú börtönévek alatt - és hasonlók. Mindezeket apró jelenetekkel, egy-egy gesztussal is érzékeltethette volna a film, ha nem azon járt volna az esze, hogy minél több drámaiságot "csikarjon ki" az alapsztoriból.
A kevesebb gyakran több - itt is ez a helyzet, egy low-key ábrázolás kellemesebb benyomást hagyott volna bennünk erről. Kate Winslet-nek pedig nem kérdés, hogy régóta kijárt volna egy Oscar, de lehet, hogy nem pont ezért a filmjéért...
-lido-
2009-04-22