Kettős Játék

A film valamiféle James Bond rip-off (koppintás) akar lenni, ügynökösdi angolos eleganciával, nem a "mindenkit véres módon szétlőnek" - stílus, hanem az öltönyök, napszemüvegek, környezet, miliő-stílus.

A Kettős Játék ezen belül is sovány, alig néhány kalóriányi akció csúszik csak be - gyakorlatilag mindent az idegek harcára alapoznak. Az "idegek harca" sem az, ami, mert itt némi vígjátékos beütéssel van megküldve, így bár a film nagyvonalúan kezdődik, egy idő után arra kell rádöbbennünk, hogy egy tipikus átverős, játszmás filmre ültünk be, ami akár Júlia Roberts fénykorából, a 90-es évekből is származhatna.





A kémkedés itt cégek közti kémkedés. A forgatókönyv különösen bénán van felépítve, mert az egész történet két egymással rivalizáló cégóriás első emberére van kihegyezve. Az egyik cégóriás tudni akarja, mire készül a másik (mit akar piacra dobni), és ekörül folyik minden, mégpedig vígjátéki stílusban - az első jelenettől. Ilyen módon a filmnek egyetlen, de tényleg csak egyetlen egy esélye marad, az, hogy a Thomas Crown-ügy egy újabb verziójaként domborítson. Cseles, agyafúrt rablás (itt kémkedés, titok-rablás), izgalmas miliőben, vígjátéki környezettel fűszerezve, és közbe mindent a főszereplőkre építenek fel.





Ebbe a Thomas Crown zsákutcába önként besétálni nagy hiba volt. Különösen azért is volt nagy hiba, mert Clive Owen és Julia Roberts között semmiféle szikra nem figyelhető meg - zéró chemistry. A főszereplőink egymás felé neutrálisak, ilyen szerencsétlen alapokra épül az összes játékuk, az, hogy elvileg nem tudnak egymásnak ellenállni, és hogy elvileg iszonyatosan jók együtt, és folyamatosan és pikáns módokon átverik egymást (ugyancsak elvileg).

A nézőt egy ideig még szóval tartják a "cseles" csapongások az időben (két évvel korábban, öt évvel korábban, két héttel korábban, stb), de végül mindez kifullad, és lesz olyan új időpont-kiírás, amire a néző már azt reagálja, hogy "na ne, ezt már légyszi, ne" - azt akarjuk látni, ami van, és nem azt, ami valamikor volt. A film legtöbbet és leglátványosabban akkor veszít érdekességéből, amikor a baromi nagy termékről egyszercsak kiderül, hogy mi az.

Nem az a gond vele, hogy mi az, hanem az, hogy addig végig azon volt a hangsúly, hogy nem is tudni mi az, mégis mindenki az után kémkedik. Sejtelmes, mint Travoltáék táskájának tartalma a Pulp Fiction-ben.

Ezek után csak úgy bedobni, hogy a titokzatos termék "ez és ez", nem szép dolog, és nem is veszi ki jól magát, mert innentől egy másik történet kezdődik, innentől e termék birtoklásáért folyik a harc, mindenki ezt akarja fanatikusan. Ez, eléggé súlyos malőr a forgatókönyv szintjén. Vagy ez - vagy az, a kettő együtt nem megy. Vagy van egy titokzatos termék, amiről senki sem tudja,, mi az, vagy van egy bizonyos termék, de akkor azt az elejétől kel felépíteni, és nem csak a közepén, vagy a vége felé bedobni.

Azt, hogy a film mitől és mennyire jelentéktelen, s ezen belül még durván és alapjaiban elhibázott is, nem ecsetelhetjük, és így az olvasó képzeletére kell bíznunk, van azonban egy aprócska jelenet, ami szinte csepp a tengerben és ez segít a képalkotásban.

Szóval, képzelj el egy olyan jelenetet (egy elvileg kémkedős filmben), hogy valakit megkérnek, hogy légyszi, maradj már itt pár percig, amíg visszajövünk, addig itt hagyjuk az asztalon, ebben a nyitott borítékban a világ legnagyobb dobásának a gyártási leírását. Ennél szofisztikáltabb jeleneteket már általános iskolában írnak a gyerekek. Ilyen ez a film - tényleg meglepő, mennyire jelentéktelen.

A végén azt kívánjuk, bárcsak egy 90-es évekbeli, akkori szinten közepes Julia Roberts-es filmet néztünk volna meg (A Zűr Bajjal Jár / I Love Trouble), amelyben Nick Nolte és Roberts egymással rivalizáló ügynökök helyett egymással rivalizáló újságírókat alakítottak, akik folyton átverik egymást, és folyton az ágyban kötnek ki.

Abban legalább a helyükön voltak a dolgok, és nem egy lejtmenet volt az egész, amely az utolsó percig képes újabb és újabb negatív meglepetéssel tetézni a korábbiakat.