2009-05-14
Kémnők
Ügynöklányok emlékére
A II. Világháború véres és kegyetlen fejezet a történelmünkben, és bár az ismeretterjesztő csatornákon napi rendszerességgel tűnnek fel a gyorsítva pergő fekete-fehér felvételek, Hollywoodban pedig évente féltucat nácis- világháborús film készül, úgyhogy elvileg akár hozzá is szokhatnánk a látványhoz, ez a szörnyűséges tragédia nem veszít megrázó erejéből, akár történelmi dokumentumok, akár egy-egy nagyszerű film segítségével pillantunk is vissza rá.
A Kémnők nem a világ legeslegjobb filmje, ugyanakkor, műfaján belül, a II. Világháborús filmeken belül 
tekintélyparancsolóan emelkedik ki tök magasan megannyi film közül - és konkrétan a Bukás mellett a helye. A Kémnők megdöbbentően autentikus film. Az ember tényleg elgondolkodik, hogyan is lehet megnézni egy Tom Cruise-os Valkürt, vagy bármilyen amcsi filmet, amelyben a németek angolul beszélnek? Itt a franciák franciául beszélnek, a németek németül, az angolok angolul, és közben mindenki beszél idegen nyelveket is (például a németek is meg tudnak szólalni angolul vagy franciául). Hogyan is lehet másképp készíteni egy ilyen filmet, de tényleg?
A Kémnők valóságos történetet mesél el, és mint ilyen film, triplán
megérdemli a tiszteletünket. Emléket állítani embereknek, akik hőstetteket hajtottak végre, és akik már nem élnek, egyike a nagyszerű küldetéseknek, amikre egy művészi minőségű film vállalkozhat. Az, hogy amit látunk, megtörtént, sajnos, azzal is jár, hogy a szörnyűségeket elkendőzni nem egy megengedhető rendezői hozzáállás, hiszen hogyan is feledkezhetnénk meg mindarról, amin a film főszereplői keresztülmentek? Nincs jogunk hozzá, hogy a súlyos részeket átugorjuk - bárcsak ne történtek volna meg. A film ezért, sajnos, nagyon durva jeleneteket tartalmaz, elég talán, ha annyit mondunk, hogy gestapós kín-vallatásokat látunk- ezért 18 éven aluliaknak okvetlenül nem ajánljuk, de nincs itt semmi gond, hiszen például a mostani 16 évesek 2 év múlva már megtekinthetik, ez a film akkor is ugyanolyan jó lesz.
A történet különösen izgalmas amiatt, hogy az amerikai filmekből ismert elemek hiányoznak belőle (időnként túl izgalmas
is). Amíg az amerikai filmekben gyakran csak egyenruhákat látunk, színészeket különféle egyenruhákban, addig itt élő, élettől lüktető embereket látunk - szinte élesben. Amíg egy amerikai filmet nézünk, egyfajta biztonságban érezzük magunkat, mert tudjuk, nem a valóságot látjuk, hanem csak egy filmet. A Kémnők egészen más, mert itt pontosan attól az érzéstől fagy meg ereinkben a vér, hogy ez nem film, ez valóság. Mert tényleg az: valóság. Amit látunk, élő emberek számára volt valóság, akkor és ott.
A film két legfőbb szereplője, Sophie Marceau és Moriz Bleibtreu zseniális játékukkal nagyon hamar meggyőznek bennünket arról, hogy ők most nem mint kedvenc színészeink vannak jelen a vásznon, hanem mint médiumok, akik kölcsönadták testüket egy-egy személynek.
Bár Moritz Bleibtreu a legszimpatikusabb, legkedvesebb német srácok egyike, és színészként sem a súlyos karakterek eljátszásáról híres, itt kétséget kizáróan hitette el velünk, hogy ő nincs is jelen a filmben
, csakis és kizárólag a kegyetlen Heindrich ezredest látjuk - őt nem. A gyönyörű Sophie Marceau detto. Úgy játszik, mintha nem is filmes világításban, hanem természetes fénynél, kamerák nélkül jelenítené meg a csodálatos Louise Desfontaines történetét. Egyetlen pillanatra sem tudunk elcsípni semmiféle kikacsintást, hogy ez itt én vagyok, Sophie Marceau - csakis és kizárólag Louise Desfontaines-t látjuk, köszönhetően a színésznő elképesztő odaadásának. Kedvenc művészeink ezúttal nem játszanak, hanem szolgálatot teljesítenek - véresen komolyan.
A film nem kínál búvóhelyet, a szörnyűségek nagyon megviselik a nézőt - de ez része is a koncepciónak. Nekünk, itt, 2009-ben csak annyi a feladatunk, hogy egy elbeszélés révén átéljük, min mentek ők keresztül akkor. Bárcsak ők is itt lehetnének most. Bárcsak ne kellett volna a
rendezőnek még a film vége felé is egy minden határon túlmenően megrázó fotót mutatnia. Bárcsak!
A film mindazonáltal nagyon komoly darab. Megérdemli, hogy megnézzük - illetve nagy megtiszteltetés, hogy megnézhetjük. Külön nagy érdeme a filmnek, hogy a francia ellenállásról egy elevenebb képet ad, mint amihez hozzá vagyunk szokva, s ugyanígy, a náci megszállásról, annak barbarizmusáról, véres kegyetlenségéről is. Bár tényleg nehéz végignézni - nagyon komoly film. Csak nagyoknak ajánljuk (illetve mindenkinek, de csak nagykorában).
tekintélyparancsolóan emelkedik ki tök magasan megannyi film közül - és konkrétan a Bukás mellett a helye. A Kémnők megdöbbentően autentikus film. Az ember tényleg elgondolkodik, hogyan is lehet megnézni egy Tom Cruise-os Valkürt, vagy bármilyen amcsi filmet, amelyben a németek angolul beszélnek? Itt a franciák franciául beszélnek, a németek németül, az angolok angolul, és közben mindenki beszél idegen nyelveket is (például a németek is meg tudnak szólalni angolul vagy franciául). Hogyan is lehet másképp készíteni egy ilyen filmet, de tényleg?
A Kémnők valóságos történetet mesél el, és mint ilyen film, triplán
megérdemli a tiszteletünket. Emléket állítani embereknek, akik hőstetteket hajtottak végre, és akik már nem élnek, egyike a nagyszerű küldetéseknek, amikre egy művészi minőségű film vállalkozhat. Az, hogy amit látunk, megtörtént, sajnos, azzal is jár, hogy a szörnyűségeket elkendőzni nem egy megengedhető rendezői hozzáállás, hiszen hogyan is feledkezhetnénk meg mindarról, amin a film főszereplői keresztülmentek? Nincs jogunk hozzá, hogy a súlyos részeket átugorjuk - bárcsak ne történtek volna meg. A film ezért, sajnos, nagyon durva jeleneteket tartalmaz, elég talán, ha annyit mondunk, hogy gestapós kín-vallatásokat látunk- ezért 18 éven aluliaknak okvetlenül nem ajánljuk, de nincs itt semmi gond, hiszen például a mostani 16 évesek 2 év múlva már megtekinthetik, ez a film akkor is ugyanolyan jó lesz.
A történet különösen izgalmas amiatt, hogy az amerikai filmekből ismert elemek hiányoznak belőle (időnként túl izgalmas
is). Amíg az amerikai filmekben gyakran csak egyenruhákat látunk, színészeket különféle egyenruhákban, addig itt élő, élettől lüktető embereket látunk - szinte élesben. Amíg egy amerikai filmet nézünk, egyfajta biztonságban érezzük magunkat, mert tudjuk, nem a valóságot látjuk, hanem csak egy filmet. A Kémnők egészen más, mert itt pontosan attól az érzéstől fagy meg ereinkben a vér, hogy ez nem film, ez valóság. Mert tényleg az: valóság. Amit látunk, élő emberek számára volt valóság, akkor és ott.
A film két legfőbb szereplője, Sophie Marceau és Moriz Bleibtreu zseniális játékukkal nagyon hamar meggyőznek bennünket arról, hogy ők most nem mint kedvenc színészeink vannak jelen a vásznon, hanem mint médiumok, akik kölcsönadták testüket egy-egy személynek.
Bár Moritz Bleibtreu a legszimpatikusabb, legkedvesebb német srácok egyike, és színészként sem a súlyos karakterek eljátszásáról híres, itt kétséget kizáróan hitette el velünk, hogy ő nincs is jelen a filmben
, csakis és kizárólag a kegyetlen Heindrich ezredest látjuk - őt nem. A gyönyörű Sophie Marceau detto. Úgy játszik, mintha nem is filmes világításban, hanem természetes fénynél, kamerák nélkül jelenítené meg a csodálatos Louise Desfontaines történetét. Egyetlen pillanatra sem tudunk elcsípni semmiféle kikacsintást, hogy ez itt én vagyok, Sophie Marceau - csakis és kizárólag Louise Desfontaines-t látjuk, köszönhetően a színésznő elképesztő odaadásának. Kedvenc művészeink ezúttal nem játszanak, hanem szolgálatot teljesítenek - véresen komolyan.
A film nem kínál búvóhelyet, a szörnyűségek nagyon megviselik a nézőt - de ez része is a koncepciónak. Nekünk, itt, 2009-ben csak annyi a feladatunk, hogy egy elbeszélés révén átéljük, min mentek ők keresztül akkor. Bárcsak ők is itt lehetnének most. Bárcsak ne kellett volna a
rendezőnek még a film vége felé is egy minden határon túlmenően megrázó fotót mutatnia. Bárcsak!
A film mindazonáltal nagyon komoly darab. Megérdemli, hogy megnézzük - illetve nagy megtiszteltetés, hogy megnézhetjük. Külön nagy érdeme a filmnek, hogy a francia ellenállásról egy elevenebb képet ad, mint amihez hozzá vagyunk szokva, s ugyanígy, a náci megszállásról, annak barbarizmusáról, véres kegyetlenségéről is. Bár tényleg nehéz végignézni - nagyon komoly film. Csak nagyoknak ajánljuk (illetve mindenkinek, de csak nagykorában).
-jepe-
2009-05-14