2009-11-21
Az Irányítás Határai
Jarmusch limited
Mennyire a kedvenc rendezőnk Jim Jarmusch? 15/10, tízes skálán 15. Imádjuk, ami nem jelenti azt, hogy mindegyik filmjét egyaránt és egyformán jónak tartjuk. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ő nem egy Soderbergh (a számtani és pénztani sorozatával: Ocean's 11, 12 és 13), akit régebben volt okunk imádni, később aztán lett okunk az ellenkezőjére is. Jarmusch töretlenül, üdítően, megnyugtatóan, felvillanyozóan, lelkesítően, fantasztikusan az, aki, egy friss és finom művész, az egyik legjobb arc a filmművészetben. Függetlenül attól, hogy ez a filmje hogyan sikerült...
Adott tehát egy roppant izgalmas 
filmrendező, akinek, tegyük fel, egyik filmje nem sikerült olyan jól, mint a korábbiak, sőt, tegyük fel, egy rossz hangulatú pillanatunkban éppenséggel azt is mondhatnánk, hogy eléggé élvezhetetlen. Ha azonban ez a film úgy működik, mint a korábbi filmjei, ha egy-egy jelenet hasonló módon izgalmas vagy érdekes mint korábbi filmjeinél, ha gyakorlatilag ugyanaz a stílus hatja át az egészet, akkor nem ugyanaz a helyzet, mint amikor Soderbergh műfajt, sőt személyiséget vált.
Ami a Limits of Control-t illeti, ráadásul nem is élvezhetetlen. Az első 50 percet például úgy nézhetjük végig, mint egy 8-9 pontos filmet. Később, kb. 90 percig mint egy közepesen kellemes filmet nézzük, ami néhol ugyan uncsi, ugyanakkor jó a hangulat, és el vagyunk rá szánva, hogy később, amikor a részletek a helyükre kerülnek, ezeket a zökkenőket zusammen megbocsássuk. A gond igaziból a végén, az utolsó negyedórában jelentkezik, amikor már úgy vagyunk vele, hogy akármi is lesz a film befejezése, nem fogja feledtetni velünk, amin addig keresztülmentünk.
A film története rendelkezik némi David Lynch-es beütéssel,
és a David Lynch-esen olyasmire gondolunk, mint a Twin Peaks-filmben (amely sajnos messze alulmúlta sorozatot) a vörös ruhás nő tánca. A másik, amit elmondhatunk róla, az az, hogy ez egy tipikus sétálós film, ha nem épp a sétálós filmek rekurzív prototípusa. Főszereplőnk egy küldetésen vesz részt, újra és újra különféle alakokkal kel találkoznia, akiktől üzeneteket, utasításokat vesz át, amiket elolvasás után a magyar ügyvédek módján elfogyaszt - a kávé mellé. Szerencsére ezek nagyon pici papírok.
Ez a cselekmény egy darabig kifejezetten izgalmas, de az ismétlés nemcsak a tudás anyja, hanem a jelentéskioltásé is. A vége felé, a sokadik ilyen találkozó és üzenet-átadás során már a Picasso Kalandjai c. remek film jut az eszünkbe, abból is a Sirkka nevű nőszemély és az a bizonyos dal, amit újra és újra előad. Újabb üzenet? Micsoda meglepetés! "Näin laita kalakukkoa! ... ". A kém-sztori egyébként ősi Jarmusch motívum, hiszen már a Stranger than Paradise-ban is van egy kalapos találkozó, ami bár speciel dealer-találka, lehetne kém-randi is.
Az igazság az, hogy már a film elején figyelmesek lehetünk bizonyos válság-jelekre. Főszereplőnk egy mozgólépcsőre lép, a
"kamera" (a vágó) pedig egy közelit mutat, hogy 1 másodperc múlva egy totálképre váltson. Mi volt ennek az értelme? Az ember, ismerve Jarmusch fantasztikus stílusát, konkrétan megrökönyödik. Később, amikor először találkozik egy üzenet-hozóval egy kávézó teraszán, a "kamera" megdöbbentő módon egy kör-fahrtot ad elő (sínen körbekocsizza a főszereplőt), mintha egy James Bond filmet néznénk, vagy a Robert Redford-os Brad Pittes Kémjátszmát látnánk (gondolunk itt az Astoria szocreál épületének tetején felvett jelenetre).
Ez a mozgó kamera, ez a nem-Jarmusch filmekre jellemző kamera-mozgatás konkrétan brutális kakukktojásként hat. Nem odaillő, nem egy Jarmusch filmbe. Az ember először arra gondol, hogy a mostani operatőr más volt, más stílusú (ami igaz is, hiszen ő már nem a CSPV mítikus filmese, Tom Dicillo, és nem is a Down by Law Robby Müller-je, hanem egy új opcsi).
Később viszont többször és többszörösen is bebizonyosodik, hogy Jarmusch egy vizuálisan szuggesztív
rendező, és operatőrei (Director of Photography-jai, DP) mind Jarmusch-stílusban filmeznek, mert időről időre felbukkan egy-egy tökéletes Jarmusch beállítás. Ezzel együtt különösen fura, hogy a filmbe nem-Jarmusch stílusú snittek is bekerültek. Vajon miért történhetett ez meg? Miért tette ezt az a fantasztikus vágó, Jay Rabinowitz, aki több Jarmusch filmet is megvágott, sőt, a zenei stáb szerkesztőjeként is funkcionált? Sajnos, egyetlen egy magyarázat van erre a fura viselkedésre, éspedig az, hogy a vágó, Rabinowitz tudott valamit, és azért vágott be rövidke, mozgalmas snitteket, hogy a nézőben fenntartsa a mozgalmasság érzetét.
Rabinowitz egyébiránt jó munkát végzett, mert a film legalább 50 percen keresztül tökéletesen élvezhető (nem kis mértékben köszönhetően a Boris nevű remek zenekarnak, akik Pesten is felléptek, és japánok és csaj a gitáros). Meg kell egyébként hagyni, hogy egy 25-30 perces verzió e filmből simán működőképes lehetett volna. Jarmusch mindenesetre a régi, ne feledjük, hogy a tökéletes Down by Law-nak is vannak olyan fel nem használt jelenetei, amik nagyon "mások", pedig ezek is ugyanabban a stílusban készültek, ugyanannak a koncepciónak, ugyanannak a rendezőnek, ugyanannak a víziónak az eredményei, és mégis, a film többi jelenetéhez képest ég és föld. Mondjuk azt,. hogy a Limits of Control egy ilyen "más" film, amely bár minden ízében Jarmusch, mégis, az egész ég és föld - egy valódi Jarmusch-film nyújtotta élményhez képest.
filmrendező, akinek, tegyük fel, egyik filmje nem sikerült olyan jól, mint a korábbiak, sőt, tegyük fel, egy rossz hangulatú pillanatunkban éppenséggel azt is mondhatnánk, hogy eléggé élvezhetetlen. Ha azonban ez a film úgy működik, mint a korábbi filmjei, ha egy-egy jelenet hasonló módon izgalmas vagy érdekes mint korábbi filmjeinél, ha gyakorlatilag ugyanaz a stílus hatja át az egészet, akkor nem ugyanaz a helyzet, mint amikor Soderbergh műfajt, sőt személyiséget vált.
Ami a Limits of Control-t illeti, ráadásul nem is élvezhetetlen. Az első 50 percet például úgy nézhetjük végig, mint egy 8-9 pontos filmet. Később, kb. 90 percig mint egy közepesen kellemes filmet nézzük, ami néhol ugyan uncsi, ugyanakkor jó a hangulat, és el vagyunk rá szánva, hogy később, amikor a részletek a helyükre kerülnek, ezeket a zökkenőket zusammen megbocsássuk. A gond igaziból a végén, az utolsó negyedórában jelentkezik, amikor már úgy vagyunk vele, hogy akármi is lesz a film befejezése, nem fogja feledtetni velünk, amin addig keresztülmentünk.
A film története rendelkezik némi David Lynch-es beütéssel,
és a David Lynch-esen olyasmire gondolunk, mint a Twin Peaks-filmben (amely sajnos messze alulmúlta sorozatot) a vörös ruhás nő tánca. A másik, amit elmondhatunk róla, az az, hogy ez egy tipikus sétálós film, ha nem épp a sétálós filmek rekurzív prototípusa. Főszereplőnk egy küldetésen vesz részt, újra és újra különféle alakokkal kel találkoznia, akiktől üzeneteket, utasításokat vesz át, amiket elolvasás után a magyar ügyvédek módján elfogyaszt - a kávé mellé. Szerencsére ezek nagyon pici papírok.
Ez a cselekmény egy darabig kifejezetten izgalmas, de az ismétlés nemcsak a tudás anyja, hanem a jelentéskioltásé is. A vége felé, a sokadik ilyen találkozó és üzenet-átadás során már a Picasso Kalandjai c. remek film jut az eszünkbe, abból is a Sirkka nevű nőszemély és az a bizonyos dal, amit újra és újra előad. Újabb üzenet? Micsoda meglepetés! "Näin laita kalakukkoa! ... ". A kém-sztori egyébként ősi Jarmusch motívum, hiszen már a Stranger than Paradise-ban is van egy kalapos találkozó, ami bár speciel dealer-találka, lehetne kém-randi is.
Az igazság az, hogy már a film elején figyelmesek lehetünk bizonyos válság-jelekre. Főszereplőnk egy mozgólépcsőre lép, a
"kamera" (a vágó) pedig egy közelit mutat, hogy 1 másodperc múlva egy totálképre váltson. Mi volt ennek az értelme? Az ember, ismerve Jarmusch fantasztikus stílusát, konkrétan megrökönyödik. Később, amikor először találkozik egy üzenet-hozóval egy kávézó teraszán, a "kamera" megdöbbentő módon egy kör-fahrtot ad elő (sínen körbekocsizza a főszereplőt), mintha egy James Bond filmet néznénk, vagy a Robert Redford-os Brad Pittes Kémjátszmát látnánk (gondolunk itt az Astoria szocreál épületének tetején felvett jelenetre).
Ez a mozgó kamera, ez a nem-Jarmusch filmekre jellemző kamera-mozgatás konkrétan brutális kakukktojásként hat. Nem odaillő, nem egy Jarmusch filmbe. Az ember először arra gondol, hogy a mostani operatőr más volt, más stílusú (ami igaz is, hiszen ő már nem a CSPV mítikus filmese, Tom Dicillo, és nem is a Down by Law Robby Müller-je, hanem egy új opcsi).
Később viszont többször és többszörösen is bebizonyosodik, hogy Jarmusch egy vizuálisan szuggesztív
rendező, és operatőrei (Director of Photography-jai, DP) mind Jarmusch-stílusban filmeznek, mert időről időre felbukkan egy-egy tökéletes Jarmusch beállítás. Ezzel együtt különösen fura, hogy a filmbe nem-Jarmusch stílusú snittek is bekerültek. Vajon miért történhetett ez meg? Miért tette ezt az a fantasztikus vágó, Jay Rabinowitz, aki több Jarmusch filmet is megvágott, sőt, a zenei stáb szerkesztőjeként is funkcionált? Sajnos, egyetlen egy magyarázat van erre a fura viselkedésre, éspedig az, hogy a vágó, Rabinowitz tudott valamit, és azért vágott be rövidke, mozgalmas snitteket, hogy a nézőben fenntartsa a mozgalmasság érzetét.
Rabinowitz egyébiránt jó munkát végzett, mert a film legalább 50 percen keresztül tökéletesen élvezhető (nem kis mértékben köszönhetően a Boris nevű remek zenekarnak, akik Pesten is felléptek, és japánok és csaj a gitáros). Meg kell egyébként hagyni, hogy egy 25-30 perces verzió e filmből simán működőképes lehetett volna. Jarmusch mindenesetre a régi, ne feledjük, hogy a tökéletes Down by Law-nak is vannak olyan fel nem használt jelenetei, amik nagyon "mások", pedig ezek is ugyanabban a stílusban készültek, ugyanannak a koncepciónak, ugyanannak a rendezőnek, ugyanannak a víziónak az eredményei, és mégis, a film többi jelenetéhez képest ég és föld. Mondjuk azt,. hogy a Limits of Control egy ilyen "más" film, amely bár minden ízében Jarmusch, mégis, az egész ég és föld - egy valódi Jarmusch-film nyújtotta élményhez képest.
-jepe-
2009-11-21