microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2010-02-02

Köntörfalak

bújtatott pszichothriller


A Köntörfalak egy különleges film, amely egy sarkosan megfogalmazott művészet-elméleti kérdésre ad praktikus választ demonstráció formájában. A kérdés, a probléma úgy hangzik: lehet-e jól megírni egy filmet, ami nem túl jó, lehet-e valóságközeli stílusban és jól megírni egy filmet, amely egészét tekintve elhajlik a valóságtól. A válasz pedig, illetve az eredmény, amit e kísérlet látványosan produkál, az az, hogy nem, nem lehetséges ...

Körülbelül a '90-es évek közepére tehető annak a hullámnak a felbukkanása, amely egyrészt látványosan szakít a '90-es éveket megelőző történelmi korral, és így a kísérleti filmmel is, sőt, az európai film hagyományával is, másrészt pediglen az amerikai film felé fordul, éspedig az amerikai filmek tékákban elérhető produktumainak elismerése mellett (azaz nem Cassavettes, s nem Scorsese, de még csak nem is Jarmusch és nem is Jonas Mekas égisze alatt).

Ez a hullám, amelynek Tarantino nemcsak éllovasa, de elindítója is volt, a ,magyar filmben úgy nézett ki, hogy elindult egy kísérletezés, egy fejlesztés, egyfajta "dev shed" mozgalom, garázsokban zajló fejlesztési láz, amelynek célja az volt, hogy minél plasztikusabban megjelenítsék a valóságot a vásznon, elsősorban, sőt, legelsősorban valóságos, a valóságot maximálisan megközelítő dialógusok révén. Egyébként e téka- és valóság alapú "népi" mozgalom képviselőjeként kezdte pályáját még Mundruczó Kornél is (aki versenytársait űberelve szuper-mélyre szállt alá a valóságban, egészen odáig le, ahol még a madár sem járt). A filmek gyakorlatilag két csoportra váltak szét, a művi- és a valósághoz közelítő filmekre, miközben e folyamatokkal párhuzamosan a "kevesebb szó" művészete is kezdett területet hódítani, lásd mozgás- és táncszínházak, valamint Tarr Béla és tanítványainak filmjei.





A leglehangolóbb filmek természetszerűen azok voltak, amelyek megpróbálkoztak a nagyon durva valóság nagyon valóságos ábrázolásával, lásd a Stohl András fémjelezte "Badboys", amit aztán a Zuhanórepülés tulajdonképpen megismételt 2007-ben, hogy Török Ferenc Szezon c. filmjét ne is említsük, ami Nagy Zsoltról jut eszünkbe. Dyga Zsombor már pályája korai szakaszától e népi vonal egyik képviselője volt - tulajdonképpen egy fejlesztő. Filmjeiben a kezdetektől figyelemreméltó volt a megfigyelhető valósághoz, a hétköznapokhoz való kötődés, csak úgy, mint az elszánt hit, mely szerint egy budapesti éjjelnappaliban játszódó jelenet igenis tud olyan izgi lenni, mint bármi, amit este kiveszünk a tékából. Eközben ráadásul simán lemondott a kommersz amerikai filmek képi világának, vizuális dramaturgiájának utánzásáról, csak úgy, mint a hazai művészfilmek valóságtól elszakadt stílusának bárminemű követésétől. Fejlesztőként gyakorlatilag a saját útját járta. Ez az út most érdekes mérföldkőhöz érkezett a Köntörfalak révén.



A Köntörfalak legeslegszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a párbeszédek briliánsra vannak csiszolva. Egyszerűen ordít róluk, hogy tökéletesek. A párbeszédek ugyanúgy, mint a párbeszédek előadása teljesen tökéletesek (tehát még a színészeken sem törik meg ez a friss lendület). A film azonban, tulajdonképpen megdöbbentő módon egyáltalán nem azt idézi elő a nézőben, hogy "dejó, dőljünk hátra és élvezzük", hanem valami ezzel egészen ellentéteset.

Roppant fura, de ha nem riadunk vissza egy kis analízistől, megtaláljuk a kulcsot e jelenséghez is. Először is, a film legelején brutális sémákba bonyolódunk: elvált, gyermekes családapa, aki randira megy és nem is írjuk le, hogyan fogalmaz a randi sikerét illetően. Ez a jelenetsor annyira sematikus, hogy nem is tudna jó lenni, majdnem mintha egy (bocs) Kaszás Géza / Sas Tamás produkciót látnánk, lásd SOS Szerelem: "ez közel volt" :) Még ha egyébként a jelenet nem is lenne rossz, akkor is ott van egy aprócska konfliktus, hogy ti. a szereposztás nem oké. Családapa, két gyerekkel, aki ráadásul özvegy. Ez olyan szerep, ami talán még Robert de Niro-nak sem passzolt volna a 90-es évek elején (sem). Tom Hanks-nek sem. Már a puszta karakter is problematikus, ehhez jön hozzá az, hogy randira igyekszik, meg ahogyan randira igyekszik - sémák csak ez után esnek a latba. Egy szó, mint száz, eléggé szerencsétlenül kezdődik.





Később, amikor elkezd kialakulni, kicsit fellélegzünk. Ekkor úgy látjuk, arról van szó, hogy egy pufi srác összejön a bombázó csajjal, csak azért, mert esetlen, de kedves, a lány pedig nyitott. A szöveg, a párbeszédek szinte kínos pedantériával vannak megkomponálva, mégsem tetszik, sőt. A probléma továbbra is a karakterekben és az őket megjelenítő szereplőkben van. Ha behunyjuk a szemünket, és úgy hallgatjuk, mint egy szinkronizált amerikai filmet, talán működik, de amint kinyitjuk, szétesik. Nemcsak a szereplők közti vibráció hiánya ordító, de a szereplők és az általuk megjelenített karakterek közötti szakadék is. A srác itt már nem bírja el a két gyermekes özvegy családapa szerepét. Helyette itt egy pufi srácként nyomul, akinek kevés a pénze, és akihez a bombázó lány túl sok. Ez óriási törés a filmben. A srác ráadásul nem "aranyos". Pedig a mód, ahogyan ő és a lány összejöhetnének, az lehet, hogy a srác kifejezetten aranyos, amitől a lány egy jól érzékelhető pillanatban megolvad. Ehhez azonban az kellene, hogy a srác ne a lány szexuális meghódításának sztenderd koreográfiáját kövesse, kutya-csaholást imitálva kunyerálva, hogy a lány felhívja magához egy félórára. Az egész szitu egyedül akkor működne, ha a szexuális közeledésről szó sem lenne, helyette pedig maradna a lány és egy aranyos, mackó jellegű srác közti barátság.

A hibáknak ezzel azonban még nincs vége. A srác a szende, kispénzű özvegytanárból átmegy nagymenő kártyásba és repülőgép fedélzeti mérnökbe, a film pedig egy bénán induló kedves love-sztoriból pszichothrillerbe (akárhogyan is folytatódik vagy végződik, ez tény). Így végül egy olyan filmet nézünk, ami mozaikokból van összerakva - de nem áll össze sehogy sem (logikailag meg pláne).



Az egész film így egy, a valóságtól a lehető legdrasztikusabban elrugaszkodott trippé válik, hiszen amit látunk, az nem egy mese, nem egy Pretty Woman, és nem is egy Állítsátok meg Terézanyut, hanem a valósághoz próbál közelíteni, azáltal akar hatni, hogy emlékeztet a valóóságra, s így zavaróbb, mintha semmi köze nem is lenne ahhoz. Az ember a tiszta dolgokat szereti, és azt utálja, ha manipulálják. Ha látsz egy festményt, amit szemlátomást az egyik haverod készített, vagy az ő gyereke, az tök oké. Ha azonban látsz valamit, ami emlékeztet valamire, de közben tudod, hogy nem az, és végig az a gyanúd, hogy csak imitáció - az nagyon kellemetlen érzés.

E film bármely jelenetét látja is az ember, tulajdonképpen olyan, hogy működhetne is - akár. Ha azonban az egyik jelenet után megnézi a másikat, ott már lesz némi zavar. Az egész egyben, az elejétől a végéig azonban már totál nem áll össze. Van, hogy valaki jó logikával, rossz alapról kiindulva durva konklúzióra lyukad ki. Dyga Zsombor Köntörfalak-ja azonban olyan, mintha valaki viszonylag jó alapról kiindulva, jónak tűnő, ám mégis következetesen rossz logikával haladna előre - egy rossz irányban. Bár a film pillanatai hihetőek, a percei már inkább hiteltelenek. A cselekmény fordulatai inkább keltik a kiagyaltság benyomását, mint a magától értetődőségét, ráadásul szinte minden fordulatnál egy-egy új film kezdődik, s ilyenkor a karakterek is átértékelődnek.

A Köntörfalak legnagyobb hibája azonban az, hogy a végén a néző becsapva érzi magát - amikor megpróbálják vele elhitetni, hogy ez csak egy vakrandi volt. Pszichothrillerként (ha a sztori nem vakrandi, hanem egy furmányosan megtervezett találkozó) a szereplők és karakterek illeszkedési problémáját és néhány helyen az erőltetett kliséket leszámítva a film még egész jól működött volna. Vakrandiként azonban már meg sem rezegteti a lécet.
-jepe-
2010-02-02

Címkék: dyga zsombor, tarantino, mundruczó, valóság, vakrandi



:::::::
  LÁSD: Köntörfalak info-file
:::::::  (Question in Details 2010.)