2010-06-29
Torta
Egy drogkereskedő és az ő szabályai
A Layer Cake (2004) Matthew Vaughn első olyan saját filmje, amit már nemcsak producelt, hanem rendezett is, és bár a film nem sokat távolodott el a Guy Ritchie-s filmkészítési stílustól, azért mégiscsak saját projektként vonult be a brit filmtörténetbe. A Layer Cake-ben a londoni gengsztervilág egy "jófej" (vagyis nem gyilkos, "csak" sima drogkereskedő) szelete találkozik a drogüzlet veszélyes arcaival, és sok csűrés-csavarás után a végén újrarendeződnek az alvilági hatalmi viszonyok, de ez nem annyira érdekes, mint amilyennek hangzik.
A főszereplő Daniel Craig, hangsúlyozottan még a James Bond-előtti formájában, 
tehát viszonylag ismeretlenül, rendes angol akcentussal, és olyasféle baráti kapcsolatokkal felfegyverkezve, mint amit Guy Ritchie filmjeiben szoktunk látni. Matthew Vaughn és Guy Ritchie régi közeli barátok, akik gyakran együtt készítenek filmeket (eredetileg ezt is Ritchie rendezte volna, de aztán mégsem) és mindketten ugyanabban a filmes stílusban utaznak: ez a kifejezetten brit gengsztervilágot villantja fel, az egyik oldalon a szimpatikus, helyes úrifiúknak kinéző srácokkal (ami Tarantino-nál az óceán túlpartján az amerikai egyetemista srácok, akik "csak egy kis füvet szeretnének a hétvégére", az náluk a jól öltözött, pubokban lebzselő huszas-harmincas srácok), a másik oldalon pedig a gyakran külföldről érkezett (szerb, orosz, albán? mindegy, valamelyik a sztereotipikusan kezelt népek közül), mindenre elszánt, és meglepően véreskezű gengszterekkel, akikkel az előbbi, a nézők rokonszenvére biztosan számítható csapatnak "meggyűlik a baja" valamiképpen.
Ezt láthattuk a Ravasz, az Agy...-ban is, a Blöffben is (és később, 2008-ban a RocknRolla-ban is erre
történtek kísérletek), amely filmeknek egyébként Vaughn volt a producere ( a RocknRolla-nak már nem, kb. a nézhetetlen Swept Away - 2002- után váltak el Guy Ritchie-vel az útjaik). Adott tehát egy rendes séma, amire első látásra ( a Ravasz, az Agy) működőképesnek tűnik, a nézők ( a huszas-harmincas fiúnézők) bírják, és miközben követik az alvilági kalandokba keveredett londoni főhősük mozgását, úgy érzik, velük is bármikor megtörténhet hasonló, és ezért jó lesz, ha a film által (vagyis nem élesben) kipróbálják, mit lehet ilyenkor tenni. A lényeg a "coolság" (ami eredetileg egy amerikai értelmű szó, vagyis a brit srácok nem mondanák ki ezt a szót), az a lazaság és intelligencia, amivel felül lehet emelkedni az életveszélyes, és mégiscsak közönséges gengszterek fenyegetésein.
A Layer Cake-ben egymás után bukkannak fel azok az elemek, amik a Guy Ritchie-féle angol akció-drog-krimikben szokásosak: egy igazi helyes főhős (Daniel Craig),
kemény közvetítők, durva maffiafőnökök, a túl sok drogtól (vagy a kevésbé jó neveltetés miatt) elszállt, kezelhetetlen hülye alakok, aki bekavarnak a főhős életébe, árulások, félreértések, értelmetlen kommunikációk (amikor elbeszélnek egymás mellett a szereplők), és itt bekúszik egy lány-alak is, a változatosság kedvéért, Sienna Miller személyében, akinek nincs sok szerepe, csak hogy "dögös" és hűvös-csábító legyen, akivel egy drogkereskedelem-mentes jövőt tervezhet a főhős.
A sok erőszak és "kavarás" miatt leköti a film a néző figyelmét, Daniel Craig narrációjával pedig közel hozza a londoni gengsztervilágot az átlagos, békés életet élő nézőhöz, és az sem esik nehezünkre, hogy éppen Daniel Craig boldogulásának drukkoljunk ebben a durva és drogos világban (az, hogy miért éppen drogkerekedőként keresi a kenyerét, nincs nagyon megmagyarázva)).
Így, vagy úgy,
"sima" angol akciókriminek beválik a film, sőt, Daniel Craig-nek idáig ez a legjobb alakítása filmen. Ami a végét illeti, az nincs túl mélyen átgondolva, érezhető, hogy már le akarták zárni a sztorit (volt egy alternatív végkifejlet is, amit természetesen elvetettek). De addig a Guy Ritchie-féle világ kedvelői nem csalódhatnak, és még nem beszéltünk az üvegasztalka aljáról filmezett jelenetről, ami nem rossz megoldás...
Matthew Vaughn első filmjével megmutatta, hogy nemcsak producerként, de rendezőként is megállja a helyét, és hogy ha úgy adódik, lazán tudja adaptálni az alkotótársával együtt használt angol krimi-elemeket és stílusjegyeket...
tehát viszonylag ismeretlenül, rendes angol akcentussal, és olyasféle baráti kapcsolatokkal felfegyverkezve, mint amit Guy Ritchie filmjeiben szoktunk látni. Matthew Vaughn és Guy Ritchie régi közeli barátok, akik gyakran együtt készítenek filmeket (eredetileg ezt is Ritchie rendezte volna, de aztán mégsem) és mindketten ugyanabban a filmes stílusban utaznak: ez a kifejezetten brit gengsztervilágot villantja fel, az egyik oldalon a szimpatikus, helyes úrifiúknak kinéző srácokkal (ami Tarantino-nál az óceán túlpartján az amerikai egyetemista srácok, akik "csak egy kis füvet szeretnének a hétvégére", az náluk a jól öltözött, pubokban lebzselő huszas-harmincas srácok), a másik oldalon pedig a gyakran külföldről érkezett (szerb, orosz, albán? mindegy, valamelyik a sztereotipikusan kezelt népek közül), mindenre elszánt, és meglepően véreskezű gengszterekkel, akikkel az előbbi, a nézők rokonszenvére biztosan számítható csapatnak "meggyűlik a baja" valamiképpen.
Ezt láthattuk a Ravasz, az Agy...-ban is, a Blöffben is (és később, 2008-ban a RocknRolla-ban is erre
történtek kísérletek), amely filmeknek egyébként Vaughn volt a producere ( a RocknRolla-nak már nem, kb. a nézhetetlen Swept Away - 2002- után váltak el Guy Ritchie-vel az útjaik). Adott tehát egy rendes séma, amire első látásra ( a Ravasz, az Agy) működőképesnek tűnik, a nézők ( a huszas-harmincas fiúnézők) bírják, és miközben követik az alvilági kalandokba keveredett londoni főhősük mozgását, úgy érzik, velük is bármikor megtörténhet hasonló, és ezért jó lesz, ha a film által (vagyis nem élesben) kipróbálják, mit lehet ilyenkor tenni. A lényeg a "coolság" (ami eredetileg egy amerikai értelmű szó, vagyis a brit srácok nem mondanák ki ezt a szót), az a lazaság és intelligencia, amivel felül lehet emelkedni az életveszélyes, és mégiscsak közönséges gengszterek fenyegetésein.
A Layer Cake-ben egymás után bukkannak fel azok az elemek, amik a Guy Ritchie-féle angol akció-drog-krimikben szokásosak: egy igazi helyes főhős (Daniel Craig),
kemény közvetítők, durva maffiafőnökök, a túl sok drogtól (vagy a kevésbé jó neveltetés miatt) elszállt, kezelhetetlen hülye alakok, aki bekavarnak a főhős életébe, árulások, félreértések, értelmetlen kommunikációk (amikor elbeszélnek egymás mellett a szereplők), és itt bekúszik egy lány-alak is, a változatosság kedvéért, Sienna Miller személyében, akinek nincs sok szerepe, csak hogy "dögös" és hűvös-csábító legyen, akivel egy drogkereskedelem-mentes jövőt tervezhet a főhős.
A sok erőszak és "kavarás" miatt leköti a film a néző figyelmét, Daniel Craig narrációjával pedig közel hozza a londoni gengsztervilágot az átlagos, békés életet élő nézőhöz, és az sem esik nehezünkre, hogy éppen Daniel Craig boldogulásának drukkoljunk ebben a durva és drogos világban (az, hogy miért éppen drogkerekedőként keresi a kenyerét, nincs nagyon megmagyarázva)).
Így, vagy úgy,
"sima" angol akciókriminek beválik a film, sőt, Daniel Craig-nek idáig ez a legjobb alakítása filmen. Ami a végét illeti, az nincs túl mélyen átgondolva, érezhető, hogy már le akarták zárni a sztorit (volt egy alternatív végkifejlet is, amit természetesen elvetettek). De addig a Guy Ritchie-féle világ kedvelői nem csalódhatnak, és még nem beszéltünk az üvegasztalka aljáról filmezett jelenetről, ami nem rossz megoldás...
Matthew Vaughn első filmjével megmutatta, hogy nemcsak producerként, de rendezőként is megállja a helyét, és hogy ha úgy adódik, lazán tudja adaptálni az alkotótársával együtt használt angol krimi-elemeket és stílusjegyeket...
-lido-
2010-06-29